pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor
sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek
közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:
– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor
is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan
szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös
Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.
– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől
Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk!
Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a
törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a
gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram
mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes…
– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a
konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt
neki; nem a nép választotta!)
Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a
pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle,
hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok
kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.
– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a
sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint
malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák
be a vádlottat.
A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot
tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt
hangján a vádlott.
– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem
gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.
Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot
tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak
ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot
tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi
Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét.
Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és
ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit
Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték
benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön
és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat,
melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.
– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett
hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem.
Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit
meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne
vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!
Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti,
hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje
megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem
olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait
eltakarta előle. Mind nem használ már semmit.
A bűnös vallott s a törvény itélt.
Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga
mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták
neki – öt egész esztendeig kell várnia.
XVIII. FEJEZET. Egész csöndben.
A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája
tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett,
a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra
kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne
veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok
nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a
hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb
lármát.
A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és
derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd
uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú
háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a
távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze,
hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden
percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott
foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a
mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy
karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi
emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg
orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek,
mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson
egyet a párnáján.
– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, –
köszönte a beteg.
– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal
mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes
kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok
kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a
fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az
enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az
olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a
magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is
némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom
hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod
felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak
a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted,
mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi
kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár
elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…
E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon
és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen
kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a
távolba csapva, elkiáltotta magát:
– Nini, miféle kocsik azok ott?!
A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak
tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye
vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási
csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók
rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket
hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta.
Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett
vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely
eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak
magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve,
át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas
csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek
iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett
a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban
lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le
lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a
kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A
pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban
magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű
azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte
kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással
lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal
húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most
már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély
harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba
röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s
egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti
ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel
tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett
férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos
libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.
Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.
– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a
nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt.
– Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét
megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet
sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a
pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János
foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a hatalmas négy
szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!
Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és
lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké
nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.
– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se
vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt,
melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam,
hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat
akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem
mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok
neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt,
kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog.
Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott
bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és
apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz
szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt
irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett
családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona
kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona
kisasszony, ez aztán…
– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve
fejét.
– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma
nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.
Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a
havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó
tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig
fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta,
hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura
nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte,
hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet
hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt
bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján
pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka
egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába
azt a gondolatot, mely elfoglalta.
– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves
siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.
– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad,
Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről;
mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni,
hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve
emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő
óta teljesen elfordult. Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem
vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a
minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem
katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot.
Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával
néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt
helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom?
Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e
kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a
számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni
kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal
befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől.
Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak
fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret…
– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be
Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.
A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén
várt rá valami tenni való.
A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be.
De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és
csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a
gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét
várja. Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja
az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat
fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más
lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi
öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő
e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez
órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni
mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak
zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik
annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult
napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie,
mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel
uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj
mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely
prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon
arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte,
mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya
szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben
nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek
titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel
induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek
felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába
akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki
szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta
ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő
bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé.
Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja
elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették
kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő,
álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott.
Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s
szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta
legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a
szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb,
legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát
megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet
iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna,
megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a
döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök
igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy
eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni
fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama
két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak
búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket,
hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív
most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit
kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor
és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát?
(Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily
határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly
hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor
emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben
nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja
leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre
lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden
következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer
annyit ad, ha gyorsan adja.
Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt.
Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek
felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy
rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő
katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék
ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből
kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a
fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az
könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet
gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A
színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret,
kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság
boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt
hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.
De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva
mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya
előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros
felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra
ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan
hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás
jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg,
hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy
elmesélésébe fogni merjek.
Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik
még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését
félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.
Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével
vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével
kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült
az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett –
kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti
feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság
nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon
már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint
az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt
ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.
– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy
hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját
csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak
mindenkor kész engedelmeskedni.
– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé,
kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk:
tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett
meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos
ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan
dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott
vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény
kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban
legfelül találsz.
A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru
alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának
végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve,
végzé megbizatását.
– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze
akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól.
Azt hiszem, nincsen semmi akadály?
Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a
fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy
roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez!
Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy
perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül
szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd
Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett
szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot,
az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen
ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy
nála jobbakat már senki nem kivánhat.
– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a
mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte
vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori
hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén
volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e
birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a
kathedráról.
Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos
kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva,
kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava
nincs.
– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke
mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.
– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb
hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben
sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol
jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával
egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen
van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És
protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A
mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony,
esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az
imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó
alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják
valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg
imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is
tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok,
nagyságos uram. És a két tanu?
– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg…
Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?