Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az
asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni.
Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési
rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott
velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással
férkőzött mellé s megszólította:
– Artur, egy szóra!
– No, mi baj?
– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen
veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos
asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda.
Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is
nyertél.
– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az?
Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.
– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél,
mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem
vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg
magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A
bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól
van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb
fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva!
XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után.
Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!
Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén
gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és
Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi
ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a
Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a
sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot
töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne
következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama
szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük
képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak
tréfás építőmesterének dolga nem akad.
A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb,
termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem
sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem
Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár
lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.
Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek
forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal,
diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral,
gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és
minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol
körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről
alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl
azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy
félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott
két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az
emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte
vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és
csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől
estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis
borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant
kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok,
csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak
mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják
ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják
a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap
s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan
gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a
maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek
ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből –
sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni,
melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő
csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is
beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás
fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt
hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb
nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen
vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye
legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.
A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak
egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen
falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is,
fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj
nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában
semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha
az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával
el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg
Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel
hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a
körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt
az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek
gyakorlására – mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik
alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással
tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely,
hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő
tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az
a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat
– pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a
háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt
pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát
mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá
lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják
asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.
A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis
bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem
mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy
az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás
naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó
reggeltől estig máriásoznak.
Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis
szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve,
mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla
látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett
neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer
megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent
kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata
asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap
ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így
fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára
gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély
homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a
felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok
állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes
selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel,
melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A
földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek
előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy
valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer
elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu
gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az
ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek
helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen
aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy sarokban
egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét
elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb
állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné
asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését
arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:
[Illustration: Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…]
– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos
hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett
volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a
takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!
De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a
félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel
leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté
kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első
sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi
erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala
iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen
rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú
esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága
útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja
fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson
látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is
megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj,
mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei
félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek
vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az
éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók
benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a
képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő
kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait
kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt
fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú;
a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak
nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel
és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum;
az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát
és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta
kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal
fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az
nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges
hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné
kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen
ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni
valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény
ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje
gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó
szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd
fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú,
hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért
vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog
vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő
némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett,
Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések
megköttettek.
Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi
hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló
hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a
homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és
meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta
feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid
sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán
féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg
a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt
lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg
neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A
megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a
szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja
halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr.
Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle
körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást
javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára
csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja,
egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és
hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek
felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer
előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.
Útnak indúltak.
Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet
szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával,
töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog
viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök
le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a
díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába,
mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel
eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és
homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel
búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul
huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba
mélyedt. Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új
nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok
ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől
összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el
ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt
arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább
partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva
maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből,
elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla
ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások,
melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének
nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt
kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől
nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő
életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a
ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis
darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona
össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla
olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás
alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen
szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot,
ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava
felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy
rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a
gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő
gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének
süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna
hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már
tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek,
mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése;
nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla
maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal
ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és
megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette.
Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés
olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó
elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy
rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni
csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan
könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd
színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan
tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem
találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni
magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik.
Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében
egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely
valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla
lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a
holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt
az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a
csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést
tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó
tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt;
de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve,
főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje
volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi
szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés
hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni.
Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés
közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes
látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd,
mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.
Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon
kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a
hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért
rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább
selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai
egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden
munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte
magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? –
kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.
Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a
gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták
kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon
rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.
XX. FEJEZET. Balaton-Füreden
A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok
sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi
vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és
mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem
mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt
szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett
lótása-futása nyujt.
Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan
ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a
közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak
szét. Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek
a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben
osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók
szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s
poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett
talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben
vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe
sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen
mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága,
mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti
szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A
finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák
felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat
azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami
kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak.
Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot
fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles
szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden
kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó
kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek
szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás
Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása
közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb
megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint
maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé
egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy
termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával
minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta
előle.
– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el
méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim
bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem
találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit,
Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban
van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét!
A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával.
– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a hölgyek.
– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr,
megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája
hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé
fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett
erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol
kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a
tüzi veszedelemre. De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem
csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek
Kálozdy Béláék. Biz isten azok!