MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
43. KÖTET
KÁLOZDY BÉLA
Irta
BEÖTHY ZSOLT
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
KÁLOZDY BÉLA
REGÉNY
IRTA
BEÖTHY ZSOLT
MÁSODIK KÖTET
KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
NEGYEDIK RÉSZ
_Első kiadása megjelent 1875-ben._
XVII. FEJEZET. A hurok.
A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden
faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni
valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska
épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával
ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott
arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert
fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok
alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara,
mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös,
négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel,
melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött
zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga,
szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad
ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani
kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván
a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással
kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú
séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja
a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva
dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros
bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából
kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás
korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a
hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná
egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset
azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.
Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre
mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös
állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten
ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha
valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott
volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol,
vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei
foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók
kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak
szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő
ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig
biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza
üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a
zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot
szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő
emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már
veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének
elpusztíthatatlansága által különbözik.
De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen;
legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem
bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes
játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint
ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott
gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn
akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott
könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel
szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna
pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi
méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt
Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze,
legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott
könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb
Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki
szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik,
jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.
Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan
búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül,
a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig
– ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor
legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki
szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott,
méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:
– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb
Öreg-Czirok Dani?
A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai
kutatásának eredménytelenségét:
– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre
kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát
csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan
fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok,
ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott,
bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony
csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy
álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha
ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi
volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason
összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a
kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az
elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn,
másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi
csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha
véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán
hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen
az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.
– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki
tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az
öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok
Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá,
ha csak a föld nem nyelte el?
A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel
emelvén föl fejét, megszólalt:
– Hallják keetek!
– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság.
– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk
holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom
én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még
egyszer körülnéznének.
A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra
fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó
jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál
találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt
befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő
öregbírónak.
A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra
hajtogatni kezdte tisztes fejét.
– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a
vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák
keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi
dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém,
templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt
hozni felőle.
A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott,
váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este
felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta
volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor
elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást
hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga
mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt
testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem
sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet
Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és
mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma
leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható
ember.
– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani –
ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét
lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a
harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát
hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy
elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet,
hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék,
már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az
Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös
Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.
Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy,
hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak
évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata.
Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát!
Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy
okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha
valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.
A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ
legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték.
Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú,
melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe
került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként
keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról
balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem
rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.
– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból
végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori
legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó
idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná
magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden
bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind
vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem
szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket
üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl
fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort
ebben az életben nem kapunk többet.
– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben egy mély, szívből jött
sóhajtással Kukkantó Mihály.
– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal
Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj
be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites
bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett
soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát
hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig
már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát!
Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és
kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az
ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is,
megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az
országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda,
a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy
ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a
rettenetes nagy árendát?
Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor
változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá
változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett
tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel,
lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a
megkivántató börtönhelyiségekkel. Putzelberger főbíró úr még az éjjel
megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a
csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény
rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind
letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással
való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a
prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.
Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné
lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes
környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak
két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első
életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott,
a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban
hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség
mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a
kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal
kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen
módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A
gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon
bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor
gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve
kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha
szükség talál lenni rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva,
csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek
szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház
körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek
egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző
közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint
csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok
czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor
egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű
Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére
az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon
keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és
nyomasztó jeleneteket.
A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel
jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú,
hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a
vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök
nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha
fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé
kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az
ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és
nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett
el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat,
engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.
A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a
jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek
összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak
volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására
bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap
délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani
akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol
elvörösödött, hol elkékült.
– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az
irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?
A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A
tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett
sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik
bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a
vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz
fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami
prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része
valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud
semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják
el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az
esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések
daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki
egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a
legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében
haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma
született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban
s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll
magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos
látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a
nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a
csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát
követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől
elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog
elszáradni hollók eledeléül; meg az a…
– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját
nénémasszony.
– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve
feleselni a kulcsárné, – már én bizony…
– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült
ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki
odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom
veretni.
A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi
rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek
körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés,
hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti
a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott
reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos
hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb
veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához
hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és
leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s
noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés
közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta
kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem
vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a
pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe.
Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki
hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából
kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább
beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb
ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az
esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további
nyugtalankodása esetén reá várakozik.
Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még
legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida
ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló
biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a
rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott;
az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt:
Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a
sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a
gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó
vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely
alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle
óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt
ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját
csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől
téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama
bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant.
Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy
lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott
gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott
volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a
környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a
kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak
összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A
csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület
kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy
hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.
Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl
várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és
izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a
szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és
szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót
húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden
egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai
hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni,
vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei
között.
– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz,
ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott
minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori
legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság
győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a
szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő
Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél
a törvénytől!
Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött áldozatot –
mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr –
minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s
maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal
szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és
megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?
– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska
Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és
megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég
munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, –
megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a
biró…
– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész
jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.
– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró:
templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály,
hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert
hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni,
mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a
hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan,
mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a
dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és…
– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram.
Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?
– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát
az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani
öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a
Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán
mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában
ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat,
mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már
bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni,
minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy
fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem
a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a
becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók
Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne
ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza
nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát
imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes
áldozatnak.
Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra
végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra.
A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. A
törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad
és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek
szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája
össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől
fölhorzsoltak.
Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre
burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly
méltósággal fordult a megkötözött ember felé:
– Hogy hivják önt? – kérdé tőle.
A törvényes áldozat nem felelt.
– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig
hiába várta a csöngetyű-szót.
A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott
mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van
dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a
kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik
hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy
ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak,
tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással
állott elő:
– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a
gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes
kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás
eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi
nevezetű. Már ott is gyanakodtam ellene, mert csupa akasztófáravalókat
játszik.
[Illustration: Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…]
– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben
lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott
a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet?
Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította
vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és
hallgatott.
A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét
személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról
örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a
beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is
megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és
összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját
visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a
bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta
kiaknázni a helyzet előnyeit.
– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat
fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel
kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A
jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz
fordulva. Mehetünk.
Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap
este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama
betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen,
türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna
már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn
marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé.
Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még
nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A
fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s
káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos
üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt
képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy
sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s
mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert
körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a
fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy
silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye,
szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá,
valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet
gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú
nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva,
és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel
virradt. Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta
le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.
Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány
tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai
küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják
el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes,
földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama
megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden
csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a
sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a
tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül
megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem
láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő
elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála
imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak
körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla,
hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen
visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és
szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla
mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő
szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany
koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny
és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei
egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró
szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord
bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen
szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a
keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen
távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük
Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen
fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész
mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú
szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen,
melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy.
Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!
– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek
gyönyöreit hajszolva kereste.
A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő
sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább
kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek
pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két
orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó
műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz
elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb
Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl:
– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt
mondtam, hogy: est modus, etc.
Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült,
fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.
– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm,
az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb
feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te,
Béla gyerek, te, te!
Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki
látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla
kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem
igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s
mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert
bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső
pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s
vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is
elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy
e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla
megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom
atyjának.
Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s
köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje
hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára.
Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor
kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a
törvényes áldozattal együtt.
– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor
úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló
igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel
kihallgatást tartani, ad audiendum etc?
– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott
főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett
burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a
kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A
szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e
perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány
pillanatra hagyja el a szobát.
Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára,
mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű
szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta
szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott
drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét
nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő
napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű
emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva
erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán
kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel
pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta
többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte
szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna,
hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél
kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe
fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is
aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve
fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek,
melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel
fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész
életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a
halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó
szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a
nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás
között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a
vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a
boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta
arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.
– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, –
ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk,
menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége.
Menjünk, menjünk.
Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette,
mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is
vállára hullott.
– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba
divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a
legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják,
előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat
nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De
hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk,
hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól.
Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék!
(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami
ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki
másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem
hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem
mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult
kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a
mi eltévelyedett felebarátunkkal.
Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel
ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott
szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda
büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély
jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett
angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így
mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt
ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők
lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta
kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész
ismételni bármikor, bárminő közönségnek.
De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta
mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi
angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg.
Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s
messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas
szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és
beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén
tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli
ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz
magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos
éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy
szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a
mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között s ő
lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával
megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét
keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem.
Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták,
melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé
tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a
békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a
világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély
kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében
hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály
elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.
A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére
legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott
benne.
– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal
lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig
nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e
igent, vagy nemet?
A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit,
mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte
történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással
ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb
magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket.
– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s
oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait
is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.
– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése,
melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a
törvényes áldozatra fordította.
Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az
új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra
kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak
verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz
fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól.
A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny,
kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a
mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.
Kezével intett, hogy ismeri.
– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább
Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm
által, hogy végre nyomon van.
Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem
vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után
rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét
egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott
úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit,
a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert,
kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és
bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna
álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető
itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva
kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének
verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve;
válaszolnia kell.
Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra
nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének
daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem
utasította vissza a menedéket tőle.
E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére
s ő nem érzett semmi fájdalmat.
Nemet intett.
– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A
legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az
erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat.
Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még
mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e?
Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután
befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette
ezeket, míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó
szemeit.
– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló
jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg
egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek
kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a
kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja
szerencsekivánataimat javulásához, uram.
A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró,
a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A
kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a
magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra
elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép
ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és
segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki
sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni
hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem
pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu
azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt,
a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú
esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő
ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel
kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre
nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is
csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös
szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas
Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége
észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség
ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a
port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő
öltözetén.
– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével
helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani,
hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben
találkozott?