velünk kering, fenségét ráárasztja apró, konvencionális és kényszerű
dolgokra is éppúgy, mint az ünnepélyes és díszes dolgokra. Ő százada
lelke volt. Bármily tudós is volt ez a század s bár népesedése, tömör
szervezettsége, s pártjai fegyelmezése következtében tulajdonkép
egyetlen felfedező expedicióvá vált s bár a tények és vívmányok oly dús
tömegét halmozta föl, amelyet eleddig még nem birt semmiféle tudós
osztályozni: ennek a lángelmének voltak tágas kamarái, hogy mindezt
eloszthassa, elraktározza. Megvolt benne az erő, hogy viszont egyesítse
a szétvált atomokat tulajdon törvényeik szerint. Mai életünket a
költészet mezébe öltöztette. Csupa apróság és részlet közepette
fölfedezte az élet géniuszát, a régi csalafinta Proteust, aki
tőszomszédságunkban fészkel s megmutatta, hogy a nehézkesség és próza,
amelyet korunknak rovunk föl, csak egyik álarca: «Futása is csak álorcás
jelen»; – hogy bohó ruháját fölcserélte munkászubbonnyal és éppoly
eleven vagy gazdag Liverpoolban s Hágában, mint egykor az volt Rómában
és Antiochiában. Fölkereste köztereken és főutakon, fasorokban és
szállókban s megmutatta, hogy még a gondolkozás és gyakorlat
legszolidabb birodalmaiban is ott ólálkodik ez a démoni hatalom; hogy
minden közönséges, szokott dolog át meg átszövődik mythológiával és
mesével; megszerkesztette minden szokás és gyakorlat, minden intézmény,
eszköz családfáját, amely az emberi szervezetben gyökerezik. Végtelenül
utált minden hozzávetést és üres szónoki frázist. «Gyanítgatást éppen
eleget végezhetek én is; de ha valaki könyvet is ír, ne írjon egyebet,
mint amit tud.» A legvilágosabban s leggazdaságosabban ír, inkább
elhagy, semmint egy szó fölöslegeset írjon s mindig dolgot ad szavak
helyett. Kifejtette a különbséget az antik és modern szellem és művészet
között. Meghatározta a művészet célját és törvényeit. A legjobb
fölvilágosítást adta eleddig a Természet dolgairól. Úgy tárgyalja, mint
a Régiség hét bölcs mestere tette s ha mit elhagy a francia módszerű
tabellázás és széttagolás szempontjából, ezért kárpótol költészetével és
humanitásával, amiket bizonyos erős tudományosság jellemez. Valamely
egésznek megragadására jobb a szem, mint a teleszkópok és mikroszkópok.
Kulcsot szolgáltatott a Természet sok országába szellemének ritka
egysége és egyszerűsége révén. Ez a Goethe vetette föl a modern
növénytan vezető eszméjét, hogy a levél, vagy a levélrügy a botanikai
egység, hogy a növény minden része csupán új feltételekhez alkalmazkodó
átalakult levél s hogy ha a feltételeket megváltoztatják, a levél más
szervvé és a más szerv ismét levéllé alakulhat. Hasonlómód a
csont-tanban fölvette, hogy az egész csontváz egysége a gerincoszlop egy
csigolyája s a fej csupán a legfelső csigolya átalakulása. A növény
rügyről-rügyre fejlődik s végül virággá és maggá. Éppígy fejlődik a
pántlikagiliszta, a hernyó ízről-ízre, míg a fejben végződik. «Az ember
és a felsőbbrendű állatok a csigolyák rendszerére épültek s az erők
központja a fej.» Az optikában elvetette a hét szín mesterséges
elméletét s azt vitatta, hogy minden szín a világosság és sötétség
különböző arányokban való vegyülése. Majdnem mindegy, mily tárgyról ír.
Minden pórusával lát és szinte nehézkedési erő vonja az igazság felé. Ő
meg is akarja valósítani, amit te csak mondasz. Gyűlöli a
kicsinyeskedést s azt, hogy megismételje azokat a dajkameséket, mik ezer
év óta tartják megszállva az emberek hitét. Pontosan szemügyre akarja
venni, vajjon igazak-e. Megrostálja, mintha mondaná: azért vagyok itt,
hogy e dolgok mértéke és bírája legyek. Miért adjak nekik vaktában
hitelt? Ennélfogva, amit vallásról, házasságról, szokásokról,
tulajdonról, papirpénzről, a hit korszakairól, a jelekről, szerencséről,
sorsról s bármi egyébről mond, az mind feledhetetlenül elménkbe vésődik.
Vegyük a legfeltünőbb példáját annak az irányzatának, hogy igazoljon
minden közhasználatú kifejezést. Az ördög minden kor mythológiájában
nevezetes szerepet játszott. De Goethének nem kellett volna olyan szó,
amely nem fedne dolgot. Ugyanezt a módszert jelzi ez is: «Sohasem
hallottam bűntényről, amelyet ne lettem volna képes elkövetni.» Így
ragadja torkon ezt a démont is. Való alaknak s modernnek kell lennie,
európainak; előkelő úr módjára kell öltöznie, alkalmazkodnia kell a kor
szokásaihoz, sétálnia az utcákon s otthonosnak kell lennie Bécs és
Heidelberg 1820 körüli életében, különben nem is kell létrejönnie. Ehhez
képest ki is vetkőztette mythológiai mezéből, megfosztotta szarvától,
lólábától, szigonyos farkától, kénköves s kéktüzű lehelletétől. S
ahelyett, hogy könyvekben és képeken tanulmányozta volna, saját lelkében
kereste a típusát, a hidegség, önzés, hitetlenség minden árnyalatában,
amely az emberforgatagban vagy a magánosságban ráborul az emberi lélekre
s úgy találta, hogy ez arckép valóságát és ijesztő voltát növeli
mindennel, amit hozzáadott s viszont mindennel, amit elvett belőle. Úgy
találta, hogy ennek a kísértetnek, amely árnyékként ott lebeg az ember
fölött, mióta ember van a földön, lényege tiszta ész, amely mindenkori
irányzata szerint az érzékek szolgálatába szegődik. S ezzel bevitte az
irodalomba Mephistophelesét, az első szervesen megalkotott alakot,
amellyel ez az irodalom századok óta először gyarapodott ismét s amely
eleven marad oly sokáig, mint Prometheus.
Nem szándékom Goethe számos művének elemzésébe belemenni. Ezek:
fordítások, bírálatok, drámák, lírai s leíró versek, irodalmi naplók s
jeles emberek arcképei. Ám el nem mulaszthatom, hogy a _Wilhelm
Meister_-t kissé ne fejtegessem.
_Wilhelm Meister_ regény a szó szoros értelmében, az első a maga
nemében; csodálói a mai társadalom egyetlen rajzának nevezik, mintha
egyéb regények, mint pl. a Scott-é, csak történelmi kosztümöket és külső
körülményeket tárgyalnának, ez ellenben az élet lényegét, lelkét. Olyan
könyv, melyet ma is fátyol borít. Nagyon intelligens emberek csodálattal
és gyönyörködve olvassák, sőt sokan elébe teszik Hamletnek is, mint egy
igazi lángelme művét. Szerintem csakugyan nincs a századnak könyve,
amelyet hozzá lehetne mérni finom édességre, ujdonságra,
eszmegerjesztésre s arra nézve, mennyi és mily hatalmas igazságokkal
jutalmaz, mennyi helyes és mély betekintéssel az életbe, szokásokba,
jellemekbe; mennyi jó útmutatást ad az élet helyes vitelére, mennyi
váratlan kilátást nyújt magasabb szférákba s amellett nyoma sincs benne
üres rhetorikának vagy nehézkességnek. Rendkívül fölkelti a fiatal
emberek kíváncsiságát, de bizony sokrészt kielégíttetlenül hagyja azt. A
könnyű olvasmányok kedvelői is csalódnak, akik azt hiszik, hogy az
átlag-regények szokásos szórakozását fogják benne is találni. Másrészt
azok is, akik azzal a magasabb reménnyel fognak olvasásába, hogy
olvashatják benne a lángelme méltó történetét s azt, mint nyeri el
verejtékes munkájáért és önmegtagadásáért a babért, ugyancsak joggal
panaszkodhatnak. Nemrég egy angol regény került a kezembe, amely azt
hirdette, hogy egy újkor s az ifjú Anglia pártjának politikai
reménységét öleli föl s íme benne az erény és derekasság egyetlen
jutalma: egy hely a parlamentben és a peer-i méltóság.[33] A Goethe
regényének vége is sántít és erkölcstelen. George Sand a «Consuelo»-ban
és folytatásában igazabb és méltóságosabb festményt adott. A történet
folyamán a hős és hősnő jellemei túllépik az arisztokrácia
konvencionális erkölcsei porcellán sakk-táblájának kereteit; elhagyják a
társaságot és rendük szokásait; elvesztik vagyonukat; nagy eszmék s a
legnemesebb szociális célok szolgálatába szegődnek s utoljára: a hős,
aki középpontja és éltető kútforrása az emberi nem javára alakult
legnemesebb társaságnak, már nem is felel tulajdon nemesi címére: az
idegenül s rég elfeledtként hangzik a fülébe. «Csak ember vagyok –
mondja – emberekért lélekzem s dolgozom!», még pedig szegényen és végső
áldozatokat hozva. Ellenben a Goethe hősében oly sok a gyöngeség és
tisztátalanság s oly rossz társaságba keveredik, hogy a higgadt angol
közönségnek a mű sehogysem tetszett, midőn fordításban eléje került.
Pedig szinte zsúfolásig tele van bölcseséggel, világismerettel, az élet
törvényeivel; alakja rajza oly élethű finom és könnyed, stílusában egy
szó túlzás nincs, hogy a könyv örökre új és kimeríttetlen marad, s
várnunk kell, hadd tegye meg a maga útját; addig vegyünk ki belőle annyi
jót, amennyit csak tudunk s legyünk meggyőződve, hogy még csak éppen
hogy megkezdte hivatásának gyakorlását s még millió és millió olvasónak
kell üdvös szolgálatot tennie.
Tárgya egy demokratának átmenete az arisztokráciába, ezt a szót a
legjobb értelmében véve. S ez a bevonulás nem alacsony, csúszó-mászó
hátsóutakon történik, hanem a csarnok főkapuján. Természet és jellem
segítik hozzá s a nemesi rangot a nemesek fenkölt gondolkozása és
derekassága teszi reális értékké. Nincs fenkölt gondolkozású ifjú, akit
el ne bűvölne a könyv realitása, úgyhogy rendkívül ösztönzője úgy az
értelemnek, mint a bátorságnak.
A lánglelkű és szent Novalis így jellemezte a könyvet: «ízig-vérig
modern és prózai; a romantika teljesen el van benne laposítva, éppúgy a
Természet poézisa és a csodálatos elem is. Csupán hétköznapi emberi
dolgokról szól: költői mezbe burkolt polgári és családi történet. A
csodálatost kifejezetten csak képzelődésnek és rajongó álmodozásnak
tünteti föl…» S mégis nem jellemző-e, hogy Novalis mihamar visszatért
ehhez a könyvhöz, amely kedvenc olvasmánya is maradt élete végeig.
Ami Goethét a francia és angol olvasó előtt kitünteti, az egy olyan
tulajdonság, amelyben osztozik nemzetével, t. i. az, hogy állandóan
vonatkozásban áll a belső igazsággal. Angliában és Amerikában nagy a
tisztelet a tehetség iránt s a közönség már azzal is beéri, ha azt a
tehetséget valamely megállapodott vagy legalább is felfogható érdek,
vagy párt alapján vagy azzal ellenzékben, gyakorolják. Franciaországban
magát a szellem ragyogását élvezik. Ezekben az országokban a tehetséges
emberek tehetségük szerint írnak. Elég, ha az értelmet foglalkoztatják,
az ízlést gyönyörködtetik – ahány oszlopa a betűknek: annyi kedvesen és
hasznosan eltöltött óra. A német intellektus híjával van a francia
elevenségnek, az angol kiművelt gyakorlati érzéknek, az amerikai
kalandosságnak; de van benne bizonyos becsületesség, amely sohasem
nyugszik meg a felszínes előadással, hanem egyre ezt kérdi: «mi a
célja?» A német közönség megköveteli az ellenőrző őszinteséget. Ime itt
csakugyan eszme működik, de minémű? Mit akar vele az író? Honnan
erednek, hová vezetnek mindezek az eszmék?
Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igazi embernek is kell
lenni a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és
rátermettségével kezeskedik a tanításokért, miket terjeszt s aki azért
él, hogy a dolgokat így és ne másképpen lássa és állapítsa meg; aki
ragaszkodik a tényekhez, mert tények. Ha nem is tudja őket helyesen
kifejezni ma, a dolgok megmaradnak s holnap majd megnyilatkoznak neki.
Ime lelkét terheli az a kinyilatkoztatandó igazság, amelyet
többé-kevésbbé megértett; az ő feladata és élethivatása, hogy átlássa
ezeket a tényeket s megismertesse. Baj is az, ha csetlik-botlik és
hebeg; hogy hangja érdes vagy süvítő, hogy módszerei, képei nem egészen
kifejezők? Küldetése majd megtalálja a maga módszerét és képeit, a kellő
szavakat és melódiát. S ha nem, – ha ebben az emberben nincs meg Isten
szava – akkor meg mit törődnünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusú,
ragyogó?
Minden ítélet és mondás hatóereje tekintetében nagy különbség az, vajjon
van-e mögötte ember? A tudós folyóiratban, a befolyásos ujságban nem
tudok határozott személyiséget megkülönböztetni, hanem csak valamely
felelőtlen árnyékot, még gyakrabban valamely pénzes testületet, vagy
valamely senkit, aki azt reméli, hogy álneve vagy betűje álarcában és
meze alatt valakinek fogják tartani. Ám az igazi könyv minden részében,
mondatában egy határozott személyiséget látok: ereje s kényszere
átözönlik minden szavába: még vesszői s gondolatjelei is élnek; úgyhogy
az írás maga is izmos és gyors: messze elérhet és sokáig élhet.
Angliában és Amerikában lehet valaki a görög vagy latin költők
tanítványa, anélkül, hogy csak szikrája is volna benne a költői tűznek,
ízlésnek. Ha valaki évekig foglalkozott Plato-val és Proclus-szal, azért
még nem biztos, hogy heroikus meggyőződéseket táplál s lebecsüli városa
elfogadott divatját, szokásait. Ám a németek a legnevetségesebb
jóhiszeműséget táplálják ezekben a dolgokban. A diák, ha már távozott is
az előadó teremből, még mindig tovább forgatja elméjében az előadást s a
tanár maga sem tudja levetni azt a hitét, hogy a filozófiai igazságok
hasznára vannak Berlinnek és Münchennek. Komolyságuk képesíti őket arra,
hogy náluknál tehetségesebb embereket is megértsenek. Ezért van az, hogy
minden értékes megkülönböztetés, amely a magasabb társalgási nyelvben
járja, hozzánk Németországból eredt.
Míg Angliában és Franciaországban az eszes és tanult emberek bizonyos
könnyedséggel választják meg tanulmányukat s foglalják el álláspontjukat
s jellemükkel nem gyökereznek valami mélyen a választott tárgyukban vagy
pártjukban; Goethe, a német nemzet feje és megtestesülése nem azért
beszél, mert tehetséges, hanem mert az igazság ragyogja be a lelkét:
nagyon bölcs, jóllehet tehetsége nem egyszer fátyolba vonja bölcseségét.
Bármily kitünő is, amit mond, mindig valami jobbat tart a szeme előtt.
Fölkelti kíváncsiságomat. Megvan benne az igazságnak köszönhető félelmes
függetlenség. Akár hallgattok rá, akár nem: az általa megállapított
dolog fennmarad. S az író iránt való érdeklődéstek nem korlátozódik a
történetére, melyet előad s nem esik ki emlékezetünkből, ha feladatát
híven teljesítette, mint ahogy elfeledjük a péket, ha leadta a kész
kenyereit. Az ő művei a legkisebb része egyéniségének. Az Örök Genius,
aki a világot fölépítette, többet bízott erre az emberre, mint bárki
másra. Nem merem azt mondani, hogy Goethe fölhágott a legmagasabb
csúcsokra, ahonnan lángelme valaha szólott. Nem imádta a legmagasabb
egységet; nem bírta lényét teljesen átengedni az erkölcsi érzéseknek.
Vannak a költészetnek nemesebb húrjai is, mint amelyeket ő
megszólaltatott. Vannak nálánál szegényebb tehetségűek, akiknek a hangja
mégis tisztább s jobban szól a szívhez: Goethe sohasem nőhet az embernek
szívéhez. Még a merő igazságnak sem hódol be, ő csupán a kultúrát
szolgáló igazságnak híve. Nem kevesebbre tör, minthogy saját maga
számára hódítsa meg az igazságot. Olyan ember, akit nem lehet
megvásárolni, sem megcsalni, sem megfélemlíteni; stoikus módjára
parancsol magának s tagadja meg vágyait s minden embertársát egy
szemszögből néz, t. i. ebből: «Mire taníthatsz engem?» Minden
birtoklást, vagyont is csak ebből a szempontból értékel: rangot,
kiváltságokat, egészséget, időt s magát az életet is.
Ő a Kultúra típusa, minden művészet, tudomány, esemény kedvelője.
Művészi ember, de nem művész; szellemes, de nem szellemi ember.
Mindennek tudására jogot emel: nincs fegyver a mindenség szellemi
fegyvertárában, amelyet ne vett volna kezébe, de azzal az eltökélt
szándékkal, hogy eszközei egy percre sem fogják elfogulttá tenni. Minden
tény, önmaga s legdrágább tulajdona közé fénysugarat lövel. Előtte semmi
sem maradt rejtve, semmi sem volt idegen. Modellt ült neki a sötétben
ólálkodó démon éppúgy, mint a szent, aki látta a démont. A metafizikai
elemek alakot öltöttek nála. «A kegyesség nem öncél, hanem csupán
eszköz, amelynek révén elérjük a legtisztább belső békét s a legmagasabb
kultúrát.» S az, hogy behatolt a képzőművészetek minden titkába, még
szoborszerűbbé teszi Goethét. Hajlamai, mint a Cicero felbérelte nők,
hozzásegítik, hogy kifürkésszék az összeesküvők titkát. Senkivel sincs
ellenségeskedése. Ám lehetsz ellensége, ha megtanítod arra, amire a
barátja jóakarata nem taníthatja meg s ha ez nem is több, mint az a
tapasztalat, amelyet összeomlásodból merít. Szívesen lát, mint
ellenséget, de magas áron. Ő a maga részéről senkit sem gyűlöl, mert
ehhez túlságosan drága az ideje. A vérmérséklet okozta ellenlábasságot
elviselhetőnek tartja, de ilyenkor is olyan méltóságosan harcol, mint a
császárok, akik királyságokkal kerülnek szembe.
Önéletrajza, a _Dichtung und Wahrheit_[34] egy oly eszmének a
kifejezése, amely most minden germán fajnak ismeretes, de a munka
megjelenése idején még ujság volt az ó és új Angliának, – azé az eszméé,
hogy az ember a kultúra végett van a világon; nem azért, amit ő tud
beteljesíteni, hanem azért, ami ő benne teljesedhetik be. Az élet
egyedül számbavehető eredménye: a dolgoknak az emberre való hatása. Az
értelmes ember önmagát harmadik személynek tekintheti; ennélfogva hibái
és csalódásai éppúgy érdeklik őt, mint sikerei. Bár azt óhajtja, hogy
boldoguljon a dolgaival, még inkább óhajtja, hogy megismerje az ember
történetét és rendeltetését, míg a körülötte nyüzsgő önző tömeget csupán
az alacsony egyéni sikerek érdeklik.
Ez a mű uralkodó eszméje s ez szabja meg az események kiválasztását s
korántsem azok külső fontossága, sem a személyek rangja, vagy a
jövedelmek magassága. A könyv bizony csak sovány anyagot szolgáltat
olyasmihez, amit méltán elismerhetnénk a «Goethe életé»-nek; igen kevés
adatot, semmi levelezést, semmi részletet hivataláról, megbízatásairól;
nem vet világot házasságára s az élete legtevékenyebb tíz éve, amelyet
Weimarban való megtelepedése után töltött, némaságba merül. Másrészt a
legfurcsább fontosságot tulajdonítja bizonyos szerelmi ügyeknek,
amelyek, mint a nép mondja, semmi jóra sem vezetnek. Eláraszt
részletekkel: bizonyos bogarak, kozmogóniák, saját kitalálású vallások s
kivált az ő viszonya nevezetes szellemekhez s a gondolkodás kritikai
korszakaihoz: íme, ezeket dolgozza ki különösen. Az ő naplói _(Annalen,
Tag- und Jahreshefte)_, _Itáliai utazás_-a, a _Franciaországi táborozás
(Campagne in Frankreich)_ s a _Színelmélet (Farbenlehre)_ történelmi
része hasonló érdekű. Ez utóbbiban röviden jellemzi Keplert, Bacont,
Galileit, Newtont, Voltairet stb.; s e rész legbájosabb vonása annak a
viszonynak egyszerű megállapítása, amely az európai tudománytörténet e
nagyjait s őt magát egybefűzi s épp ennek az összekötő vonalnak
megvonása korára s személyére nézve egy félelmetes probléma megoldását
jelenti, amelyben gyönyörködik, ha nem gyönyörködik _Iphigeniá_-ban és
_Faust_-ban, anélkül, hogy a feltalálás annyi áldozatba kerülne.
A művészeteknek ez a törvényhozója nem művész. Talán azért, mert
túlsokat tudott, hogy látása mikroszkópikus volt s emiatt elvesztette a
helyes perspektivát, az egésznek az áttekintését? Ő töredékes író;
alkalmi költemények és a velős mondatok valóságos tárházának írója. Ha
leül drámát, elbeszélést írni, száz oldalról is gyűjti és rendezgeti
megfigyeléseit s a legalkalmasabban iparkodik beleilleszteni az egésznek
testébe. Ám sok rész ellenszegül ennek a szerves beillesztésnek; ezeket
azután csakúgy lazán adja, a személyek levelei, saját naplójegyzetei
stb. formájában. Még így is igen sok marad, amelynek sehogy sem talál
helyet. Az ilyesminek azután csak a könyvkötő tud összefüggést adni s
innen van, hogy bár művei közt is nem egy laza, egész köteteink vannak
tőle, amelyek megannyi külön-külön szakaszból, aforizmusból, xeniákból
stb. állnak.
Regényeinek, elbeszéléseinek világias hangja – úgy hiszem – az önművelés
számításainak tudandó be. Egy bámulatos tudós gyöngesége, aki hálából
szerette a világot. Aki tudta, hol lehet hozzáférni könyvtárakhoz,
galériákhoz, szép épületekhez, laboratóriumokhoz, tudósokhoz,
szabadidőhöz, s aki nem nagyon bizakodott a szegénység és rongyosság
kárpótlásaiban. Sokrates szerette Athént, Montaigne Párist s Staelné
asszony azt mondta, hogy csupán Páris a sebezhető pontja. Ennek megvan
az előnye. A legtöbb lángelme rendesen oly rosszul ellátott és beteges,
hogy az ember mindig máshol szeretné őket látni. Ritkán látunk köztük
olyant, akit ne bántana, ne borzongatna az élet. E jó és törekvő emberek
orcáján halvány szégyenpír ég és bizonyos torzvonás látható. Ám Goethe
egészen otthonosnak és boldognak érezte magát századában és világában.
Mindenkinél alkalmasabb volt az életre és jobban örült a játékának. A
műveinek kultúrtörekvésük adja meg az erőt. A föltétlen, örök igazság
eszméje anélkül, hogy a magam lelke kibővítésével hoznám vonatkozásba:
magasabbrendű. Magunkat a költői ihlet áradatának átengednünk:
magasabbrendű. Ám, ha az ő írásainak indítékát összehasonlítjuk azokkal,
amelyek Angliában és Amerikában a könyvírás rugói, az ő igazsága is
igazi s tud is hatni mint igazság. Így adott ő vissza a könyvnek
legalább valamit hajdani hatalmából és méltóságából.
Goethe, túlművelt országban s korban született, amidőn a tehetséget
agyonnyomták a könyvek és mechanikai segédeszközök s az igények
szétszóró változatossága. S íme, ő megtanította az embereket, hogyan
kell rendezniök ezt a hegynyi vegyességet s hogyan kell szolgálatukba
hajtaniok.
Napoleonhoz teszem abban, hogy mindketten képviselői annak a
türelmetlenségnek és visszahatásnak, amelyet a Természet a konvenciók
hullaháza ellen gyakorol. Mindketten kemény realisták, akik,
tanítványaikkal együtt külön-külön az ő korukban s minden jövendő korra
nézve rátették a fejszéjüket a képmutatás fájának gyökerére. Ez a lelkes
munkás, nem hajtva népszerűségtől vagy egyéb külső indítéktól,
enkebléből merítette munkássága indítékait és tervét, egy óriás terhét
vállalta s ernyedetlenül s pihenés nélkül – legfeljebb azzal a
pihenéssel, amellyel céljainak váltogatása jár – még nyolcvan éves
korában is első buzgalma kitartásával dolgozott.
A modern tudomány végső tanítása az, hogy a legmagasabbfokú
egyszerűséget nem néhány elem, hanem a legmagasabbfokú bonyolultság,
összetétel hozza létre. Az ember a legösszetettebb lény; a túlsó végén
áll az orsóféreg, a «volvox-globator.» Tanuljuk meg, mint kell járadékot
és jövedelmet húzni a régi és újabb korok roppant örökségéből. Goethe
megtanít az élet bátorságára s arra, hogy minden kor egyenlő, hogy az
egyik-másik korszak hátrányai csak a nyúlszívűek számára azok. A géniusz
az ő verőfényével és mennyei zenéjével ott lebeg a legvakabb és
legsüketebb korszakok fölött is. Sem bírság, sem megbecstelenítés nem
tartóztathatja föl útjukban a nagy embereket és nagy időket. A világ
fiatal: a valaha élt nagy emberek szeretettel hivogatnak. Nekünk is
Bibliát kell írnunk, hogy megint egybekössük az Eget a Földdel. A
lángész titka, hogy ne tűrjön bennünk hazugságot; hogy megvalósítsa
minden tudásunkat; hogy a mai élet magasrendű kifinomulásától, a
tudományoktól, könyvektől, emberektől hitet, igazságot, célt követeljen
s elsősorban s végül, leginkább, végtelenül: hogy becsüljön meg minden
igazságot azáltal, hogy mindig követi, gyakorolja.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: «Szerelem, Barátság, A költő». (Rózsavölgyi és Társa 1920.)
– «Természet, Ember, Társadalom.» (Franklin, «Kultúra és Tudomány»
1921.)]
[Footnote 2: Gautama = Buddha.]
[Footnote 3: Böhme Jakab, a misztikus rajongó csizmadia, 21 teozófus
irat szerzője (1575–1624). – Swedenborg Emánuel svéd természettudós és
teozófus (1688–1772); l. az utóbbi, róla szóló tanulmányt.]
[Footnote 4: Mencius, khinaiasan Meng-tse 350 K. e. körül Konfu-tse
vallásrendszerének nagytekintélyű tanítója. Loo fejedelemségben (a mai
Shantungban) született Konfu-tse.]
«Ever their phantoms rise before us,
Our loftier brothers, but one in blood;
At bed and table they lord it o’er us,
With looks of beauty, and words of good.»
[Footnote 5:
(«Előnkbe áll szünetlen árny-alakjuk,
Nemesbek ők, bár vérünkből valók,
Ágyunknál látjuk, asztalnál hallgatjuk,
Nézésök oly szép, szavaik mi jók.»)
_Szász_ Károly fordítása.]
[Footnote 6: Emersonnál: «without breach of _good manner_»,
(szóról-szóra: a «jó modor», «illendőség» megsértése nélkül). L. a «Jó
modor» _(Manners)_ c. tanulmányt is Emerson Természet, Ember, Társadalom
c. kötetében, a hol a gentleman-erkölcs lényegét fejtegeti.]
[Footnote 7: Teljesen emlékeztet Nietzsche-Zarathustra szavaira. (W.
Ö.)]
[Footnote 8: «Kabbala» a héberek hagyományos titkos tanainak
foglalatja.]