szószólójának nevezem; azon tömeg szószólójának, amely betölti a
piacokat, boltokat, bankokat, gyárakat, hajókat, azt a modern világot,
amelynek életcélja a gazdagság. Ő volt az agitátor, a megkötő
rendszabályok lerombolója, a gyökeres javítás, a liberális, a radikális,
az eszközök föltalálója, ajtók és piacok megnyitója, a monopóliumok és
visszaélések felforgatója. Természetes, hogy a gazdagok és arisztokraták
nem szerették őt. Szembehelyezkedett vele: Anglia, a tőke középpontja s
Róma és Ausztria, a hagyományok és ősi nemzetségek középpontja. Egyrészt
a tunya és konzervativ osztályok megdöbbenése, a római conclave véneinek
s vénasszonyainak őrült rémülete, – akik kétségbeesésükben akár izzó
vasba is belefogóztak volna, az államférfiúk hiú iparkodása, hogy
elszórják és elámítsák, Ausztria császárának hasztalan vesztegetési
kísérlete, másrészt pedig mindenhol, a fiatal, lelkes, tetterős férfiak
természetes ösztöne, amellyel a középosztályból mint óriást kiemelték:
történetét ragyogóvá és lebűvölővé teszik. Megvoltak benne választóinak
tömegerényei, de megvoltak bűnei is. Szomorúan látom a fényes festmény
visszáját. De hisz az a végzetes tulajdonság, amelyet a vagyonra
törekvés közben fölfedezünk, az, hogy ez a vagyonhajsza csalékony s
azért az érzés elfojtásával vagy legalább gyöngülésével kell megfizetni.
S így elkerülhetetlen, hogy ne találjuk meg ugyanezt a mi történetünk
hősében is, aki egyszerűen egy fényes pályát tűzött ki magának élete
céljául, anélkül, hogy az eszközök megválasztása tekintetében előre
kötelezettséget vállalna vagy aggályoskodnék.
Bonaparte feltünően híjával volt a nemes érzelmeknek. A világ
legműveltebb korának és népének legmagasabb helyre helyezett
egyéniségében, íme, a legköznapibb igazság- és tisztességérzet érdeme
sem volt meg. Igazságtalan a tábornokaival szemben: önző, kisajátítja
dicsőségüket, eltulajdonítja Kellermann, Bernadotte nagy tetteinek
érdemét; addig intrikál, míg a benne bízó Junot-t reménytelen csődbe
kergeti, csakhogy távoltartsa Páristól, mert bizalmaskodó modora sérti
trónjának újsütetű büszkeségét. Módfelett hazudik. Hivatalos lapja, a
_Moniteur_ s minden harctéri jelentése közmondásossá vált arról, hogy
csak azt mondja, amit Napoleon el akart hitetni az emberekkel s ami még
rosszabb: korai vénségében, ott gubbasztva magános szigetén, egész
hidegvérrel hamisította meg a tényeket, adatokat, jellemzéseket s a
világtörténelmet színpadi hatásra állította be, mert ezt szerette, mint
minden földije. Minden cselekedetet, amely nemeslelkűséget lehelne,
megmérgezi az ő számító volta. Szerencsecsillaga, a dicsőségszomja, a
lélek halhatatlanságáról szóló elmélete mind, mind olyan franciás!
«Kell, hogy kápráztassak és bámulatot ébresszek. Ha megadnám a teljes
sajtószabadságot, hatalmam három napig sem tartana.» A nagy dobot ütni:
ez a legkedvesebb célja. «A nagy hír annyi, mint: nagy lárma, mentől
nagyobbat ütünk, annál messzebbre hallik. Törvények, intézmények,
emlékek, nemzetek: mind esendők; ám a nagy hír tart és még századok
multán is visszhangzik.» A halhatatlanság, az ő elmélete szerint, merő
hír. A befolyásról szóló tana sem valami hízelgő: «Az emberi tetteknek
csak két rugója van: az érdek és a félelem. A szeretet együgyű
képzelődés, higgyék meg nekem. A barátság puszta név. Én senkit sem
szeretek. Még testvéreimet szeretem: talán, merő szokásból s mert
bátyám, szeretem egy kicsit Józsefet s szeretem Duroc-ot; de miért? Mert
jelleme kedvemrevaló: merev és határozott s úgy hiszem, ez a fickó
sohasem ejtett életében egy könnyet sem. Tudom nagyon jól, hogy
nincsenek barátaim. Amíg az vagyok, ami ma vagyok, annyi az úgynevezett
barátom, amennyit csak akarok. Hagyjuk az érzékenységet az asszonyokra:
a férfinek ellenben erős szívűnek és vasakaratúnak kell lennie;
máskülönben nem való se a háborúra, sem a kormányzásra.» Egyáltalában
nem ismert aggályt. Hajlandó lett volna lopni, rágalmazni, gyilkolni,
fojtogatni, mérgezni, ha az érdeke úgy kívánta. Nem volt benne
nemeslelkűség, hanem csupa közönséges gyűlölet; végtelenül önző, álnok
volt. A kártyában csalt; határtalanul szószátyár; az idegen leveleket
fölbontogatta s gyönyörködött gyalázatos rendőrsége praktikáiban s
megelégedéssel dörzsölte kezeit, ha el tudott csípni valami bármily
csekély titkot a környezete férfiairól vagy asszonyairól, ilyenkor azzal
hencegve, hogy ő «mindent tud». Beleártotta magát a nők ruhájának
szabásába s inkognitóban leste az utca éljeneit s magasztalását. Modora
parlagi volt. Az asszonyokkal alrendű bizalmaskodással bánt. Szokása
volt a fülük cimpáját és orcájukat megcsipkedni, ha jó kedvében volt s
utolsó napjáig szerette jól meghúzni a férfiak fülét és pofaszakállát,
oldalba bökni őket s durva tréfát űzni belőlük. Azt persze nem lehet
rábizonyítani, hogy a kulcslyukon hallgatózott volna, vagy ha tette,
óvatosan tette. Szóval: ha fenekére hatoltál mindennek a hatalmi és
fénykörnek: nem találsz ott gentlemant, hanem szemfényvesztőt és
gazfickót, aki tökéletesen megérdemli a _Jupiter Scapin_, vagyis
mondjuk, a Csirkefogó Jupiter díszítő jelzőt.[32]
Amidőn az imént leírtam a két pártot, amelyre a mai társadalom oszlik:
t. i. a demokrata és konzervativ pártot, azt mondtam, hogy Bonaparte a
demokratákat képviseli, vagyis a gazdasági tevékenységet folytatók
pártját, szemben a konzervativ párttal. De még nem mondtam meg, pedig az
lényeges, hogy ez a két párt csak úgy különbözik egymástól, mint a
fiatal az öregtől. A demokrata fiatal konzervativ; a konzervativ öreg
demokrata. Az arisztokrata a megérett és meghiggadt demokrata, mert
mindketten a magántulajdon legmagasabbra értékesítésének alapján
állanak; csakhogy az egyik azt megszerezni, a másik pedig megtartani
iparkodik. Bonapartéről el lehet mondani, hogy pártjának egész
történetét képviseli, – ifjúságát s hajlott korát s annak végzete, a
költői igazságszolgáltatással együtt az ő tulajdon végzete. Az
ellenforradalom, az ellenpárt még várja szervét és képviselőjét, akiben
meg lesz a szeretet és valóban közérdekű átfogó célok kitűzése.
Itt ellenben egy kísérlettel van dolgunk, amelyet a Természet a lehető
legkedvezőbb körülmények közt arra nézve tett, mire képes az értelem
ereje, lelkiismeret nélkül. Még sohasem lépett elő vezér ily
tehetségekkel, ilyen fegyverzetben s még nem volt vezér, akinek ilyen
segítőtársai és követői voltak volna. S mi volt az eredménye ennek a
roppant nagy tehetségnek és hatalomnak, ezeknek a tengernyi
hadseregeknek, fölperzselt városoknak, fölprédált kincseknek, a
föláldozott embermillióknak, egész Európa elzüllesztésének? Semmi jó nem
fakadt belőle. Minden eltűnt nyomtalanul, elpárolgott, mint az ágyúnak
füstje. Csonkábban, szegényebben, gyengébben hagyta hátra
Franciaországot, mint aminőnek találta s a szabadságért folytatott
harcot újra kellett kezdeni. Vállalkozása, alapelve szerint, öngyilkos
volt. Franciaország igájába szegődött, szolgálta életével, vérével,
minden vagyonával mindaddig, valamíg azonosítani tudta őt az érdekeivel,
ám midőn az emberek azt látták, hogy a győzelemre új háború, a seregek
szétrombolására új toborzás következik s akik olyan elkeseredetten
harcoltak, sohasem érnek közelebb a jutalmukhoz, mert hisz sohasem
élvezhették, amit kerestek, nem nyugodhattak ágyban, párnák között, nem
páváskodhattak kastélyaikban: akkor ezek az emberek elhagyták őt.
Rájöttek, hogy mindent elnyelő önzése halálos minden más emberre. A
villamos rájához hasonlított, amely a rázkódások egész sorát okozza
annak a testében, aki megfogja s ez görcsbe húzza kezét, hogy nem birja
kinyitni s az állat folyton újabb s erősebb áramot bocsát belé, míg csak
végkép meg nem bénítja s meg nem öli az áldozatát. Ugyanígy szűkítette,
szegényítette, szítta ki ez a szertelenül önző ember mindazok erejét és
életét, akik szolgálták és Franciaország és Európa általános kiáltása ez
volt 1814-ben: elég volt belőle: «_assez de Bonaparte!_»
Nem ő volt ennek az oka. Ő csak azt élte ki és hajtotta keresztül
erkölcsi principiumok nélkül, ami benne volt. Ám a dolgok természete, az
emberiség és világ örök törvénye keresztezte az utait és okozta
bomlását; s akár millió hasonló kísérletet tesz a Természet, mindig ez
lesz a végső eredmény. Akár tömegek, akár egyének kísérlik meg a merőben
anyagias és önző célokat, megbuknak a kísérletükkel. A békés Fourier
éppúgy hajótörést szenved, mint a romboló Napoleon. Civilizációnk,
valamíg lényegében a tulajdon, a korlátok, a kizárólagosságok alapján
áll, mindig ki lesz téve újabb káprázatnak, tévedésnek. Gazdagjaink
továbbra is betegen hagynak; nevetésünkbe keserűség üröme vegyül s
borunk égeti a torkunkat. Csak az a Jó válik üdvünkre, amelyet nyitott
ajtóknál élvezhetünk s amely mindenkinek egyaránt hasznos.
VIII. GOETHE; VAGY: AZ ÍRÓ.
Úgy látom, a világ szervezetében különleges hely és szerep
biztosíttatott az író, vagy titkár számára, akinek az a dolga, hogy
beszámoljon a mindenségben lüktető és munkálkodó élet csodálatos
szellemének tevékenységéről. Az ő tiszte e tények észbevevése s a
legkiválóbb és legjellemzőbb tapasztalatok kiválasztása.
A Természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla. Sőt minden dolga
köteles a tulajdon történetét megírni. A bolygót, a kavicsot árnyéka
kíséri. A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a hegy testén; a
folyó ágyat mos a földbe; az állat otthagyja csontjait a földrétegben; a
páfrány és levél otthagyja szerény sírfeliratát a szénben. A hulló
vízcsöpp domborművet váj a homokba vagy kőbe. Nem lehet egypárat sem
lépni a hóban, vagy a mesgyén át, hogy a léptek térképe ne rajzolódjék
ki többé-kevésbbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja
bele magát az embertársak emlékezetébe, tulajdon módjával és
ábrázatával. A levegő tele van visszhangokkal, az ég jegyekkel, a talaj
emlékjelekkel és följegyzésekkel s minden tárgy beszédes intelmekkel az
értelmes ember számára.
A Természetben szakadatlanul folyik ez az önlajstromozás, bélyegének
rásütése a dolgokra. Beszámolója pontosan visszaadja a történteket, nem
told hozzá s nem vesz el belőle. De a Természet magasabbra is törekszik
s az emberben olyasvalakit alkot, akinek tudósítása már több az egyszerű
bélyeglenyomatnál: az eredetinek új és finomabb megformálása. Életeleven
a tudósítás, amint az, amiről tudósított. Az emberi emlékezet mintegy
tükör, amely, miután befogadta a környezet tárgyainak képeit, élettől
elevenedik meg s új rendbe helyezi el őket. A magába vett tények nem
hevernek benne tétlenül, hanem egyesek elfakulnak, mások viszont
fölragyognak, úgyhogy csakhamar új festmény tárul elénk, amelynek
kompoziciója a legerősebb élmények elemeiből tevődik össze. Az ember
együttmunkálkodásra termett. Szereti magát közleni s ami mondókája van,
ólomként nehezedik a szívére, valamíg csak el nem mondja. Ám a beszéd és
közlés egyetemes örömén kívül sok ember szertelen képességekkel terem rá
erre az újjáalkotásra. Vannak emberek, akik egyenesen az írásra
születnek. A kertész megóv minden dugványt, rügyet, barackmagot: az ő
hivatása a palánták plántálása. Ugyanígy látja el a maga dolgát az író.
Bármit lát, tapasztal, az modelnek ül festménye számára. Esztelenségnek
tartja azt a balhitet, mintha volnának «leírhatatlan» dolgok is. S meg
van róla győződve, hogy amit el lehet gondolni, azt előbb-utóbb meg is
lehet írni s kész volna jelentést írni a Szentlélekről is, vagy legalább
megpróbálná. Nincs olyan széles, olyan finom, olyan drága, ami
alkalmasan kerül a tolla hegyére, hogy azt ne akarná megírni. Az ő
szemében az ember annyi, mint reporter és a mindenség az a lehetőség,
amelyről reportot lehet írni. Beszélgetés, szerencsétlenség mind új
anyagot szolgáltat neki, amint a szóbanlévő német költő mondá: _Ein Gott
gab mir zu sagen, was ich leide_. Lefölözi még a dühöt és szenvedést is.
Hebehurgya cselekedetek árán megvásárolja a bölcs beszéd képességét.
Kínzások, a szenvedélyek viharai mind csak duzzasztják vitorláját, ahogy
a jámbor Luther írja: «Ha nyomnak a gondok, jól tudok imádkozni és
prédikálni.» S ha meg akarjuk ismerni egynémely kitünő költői fordulat
eredetét, jusson eszünkbe Amurát szultán előzékenysége, aki leüttette
egy pár pasának a fejét, hogy orvosa, Vesalius tanulmányozhassa a
nyakizmok vonaglását. Az író botlásai is csak előkészítői győzelmeinek.
Egy-egy új gondolat, lelki válság megtanítja, hogy mindaz, amit a
külvilág dolgaiból eleddig megtanult és megírt – nem maga a valóság,
csak annak visszaütő hangja, híre. Mitévő legyen már most? Eldobja a
tollát? Nem; ellenben elkezd írni a reásugárzó új fényben, hátha
valahogyan mégis csak meg tud menteni az enyészettől egy pár igaz szót.
A természet összeesküszik vele erre a célra. Mindazt, amit el lehet
gondolni, ki is lehet mondani s az kifejezését sürgeti, bármily durva és
dadogó nyelv révén. Ha pedig nem tud alkalmat találni, akkor vár és
tovább dolgozik, míg végre tökéletes akaratához idomítja s artikulált
beszédhez juttatja.
A Természetnek ez a mindenütt tapasztalható törekvése az utánzó
kifejezésre: jellemző vonása s mégsem több a gyorsírásnál. Vannak
magasabb fokok is és a Természet fényesebb képességekkel látja el
azokat, akiket e felsőbb tisztre választott: előáll a tudósok vagy írók
osztálya; azoké, akik összefüggést látnak ott, ahol a tömeg csak
töredékeket lát s akik elrendezni törekszenek az egyes adatokat s
megszerkeszteni a tengelyt, amely körül a dolgok külső kerete forog. A
Természet nagyon szívén viseli a gondolkozó ember vagy tudós
létrejöttét. Ezt sohasem téveszti szem elől s előkészíti a dolgok
eredeti alakításával. A tudós és író a természetnek nem valami eltűrt
vagy esetleges jelensége, hanem szerves tényezője, birodalmának egyik
rendje, osztálya, amelyet ősidők óta s örökre tervébe vesz és előkészít
a dolgok bogozásával és szövésével. Sejtelmek, ingerek, ösztönök
kiáltják, hogy «éljen!» A kebelben bizonyos tűz, melegség kíséri az
eredeti igazság fölfogását, amely szellemi napként ragyog be a bánya
aknáinak legmélyére. Minden gondolat, amely a lélekben földereng,
ébredése percében hírül adja tulajdon rangját – vajjon merő szeszély,
bogár-e vagy hatalom?
Ha eképpen ennek a képességnek megvannak az életre keltő okai, másrészt
kellő szükséglet is várja, hívja. A társadalomnak mindenha kell valaki,
az az egészséges ember, aki a kifejezés teljesen megfelelő mértékével
tudja a monomániával fenyegető eszméket kellő vonatkozásba hozni
viszonylataikkal. A nagyravágyó s bérenc előáll legújabb
hókusz-pókuszával – legyen az vámtarifa, Texas-i kérdés, vasút, a római
egyház kérdése, Mesmer tana, California s amidőn kiszakítja a
vonatkozásaiból, könnyen eléri, hogy elkápráztassa s megbolondítsa vele
a tömeget s nem igazíthatja őket helyre, nem gyógyíthatja meg egy velük
szembehelyezkedő másik tömeg sem, mert azt valamely hasonló fokú más
szintén különleges őrültség tartja megszállva. Ha azonban valakinek
megvan az átfogó szeme, hogy ezt az elszigetelt csodát vagy szörnyet
visszatudja helyezni az ő igazi helyére, környezetébe, jelentőségére, –
elfoszlik a délibáb s a közület visszatérő józan esze hálával adózik a
megintőjének. A tudós nincs kötve korhoz, azonban mégis kivánnia kell,
hogy csakúgy, mint más ember, ő is jól legyen kortársaival. Pedig a
felületes emberek bizonyos nevetséges színben látják a tudóst és írót;
ám ez nem baj, ha ez maga nem vet ügyet rá. Hazánkban a közbeszéd és
közvélemény csak a gyakorlatias embert magasztalja s a társadalom e
szolid osztályait jellemző respektussal emlegetik mindenhol. A mi népünk
egyetért Bonapartenak az ideológusokról nyilvánított véleményével. Az
ideák – szerintük – a társadalmi rend és kényelme felforgatására
vezetnek s végezetül megőrjítik a birtokosukat. Közhit, hogy a
New-Yorkból Smyrnába menő hajórakomány, az öt vagy tízezer gyári orsó
beszerzésére szükséges részvényjegyzések után való futkosás, vagy a
választók fölhajszolása, a vidékiek elfogultságának és
tájékozatlanságának kihasználása a novemberi voksok megszerzése
érdekében: mindezek gyakorlati s tanácsos dolgok! Mégis, ha sokkal
magasabb törekvésű tevékeny életet hasonlítok is össze a kontemplatív
élettel nem nagyon merném határozottan az előbbit ajánlani. Az
emberiségnek olyan nagy érdeke fűződik a belső megvilágosodáshoz, hogy
sokat lehet felhozni a remete vagy szerzetes mellett, az ő gondolkodó és
imádkozó életének védelmére. Minden cselekvőség adót fizet: a pártosság,
hevesség, megzavart lelki egyensúly adóját. Cselekedj kényed-kedved
szerint, de a magad kárára és veszélyére teszed. Az emberekre
túlsúlyosan nehezedik a tettük. Hol az az ember, aki cselekedett s aki
ne volna cselekedetének áldozata és rabja. Amit tett, az kötelezi és
kényszeríti, hogy újra tegye. Az első tett csak kísérlet volt, de szent
és sérthetetlen szabály válik belőle. A lánglelkű újító valamely
ritusban vagy szövetségben testesíti meg lelkes vágyát, eszméjét s íme ő
és barátai hovatovább a formákhoz tapadnak és elvesztik a lelkes vágyat,
az eszmét. A quaker-ek megalapították a quaker-felekezetet, a shaker-ek
az ő monostorukat és rezgő táncukat s bár mind a Szellemről locsog,
nincs ebben semmi szellem, hanem csak ismétlés, darálás, amely egészen
fonákja a szellemnek. S napjaink sem mutatnak újat. A lelkesedés
dolgában határozott a visszaesés, de még az alsóbbrendű tevékenységek
tekintetében is, amelyeknek csupán az a céljuk, hogy egyre
kényelmesebbekké és gyávábbakká legyenek, a csalafintaság, a tolvaj és
hazug cselekedetek, a gondolkodó és cselekvő képességet szétválasztó, az
észt és érzést meggyalázó cselekedetek tekintetében is csak aljasodás
tapasztalható. Az indiai szent könyvek mondják: «Csak gyermekek és
tanulatlanok beszélnek külön-külön gondolkodó és cselekvő tehetségről.
Pedig ez a kettő egy, mert mindkettő egyazon célt követi s azt a helyet,
amelyet elnyernek az egyik követői, elnyerik a másikéi is. Csak az lát,
aki látja, hogy a gondolkodó és a cselekvő tanítása egy és ugyanaz.»
Mert minden nagy cselekedet kell hogy vonatkozásban legyen a szellemi
világgal. A tett mértéke az az érzés, amelyből származik. A legnagyobb
cselekedet is könnyen eredhet a legegyénibb körülményből.
De ez az ócsárlás nem a vezérek, hanem csak alacsonyabbrendűek szájából
szól. Az az izmos férfiú, aki a gyakorlati osztályok élén áll,
osztályosa kora eszméinek és melegen rokonszenvezik a gondolkodók
osztályával. A kitünő emberekre nézve mindig a Talleyrand s vele a józan
ész kérdése a helyénvaló; nem az a kérdés, hogy gazdag-e, van-e
protekciója, jó érzületű-e, megvan-e a képessége erre vagy arra, részt
vesz-e a mozgalomban, tagja-e a gyülekezetnek? – hanem csak az:
_valaki-e_ ő, képvisel-e valamit? Legyen jó a maga módján. Légy igaz és
csodálatos, nem aszerint, amint ezt mi értjük, hanem, amint ezt te
érted. A rátermett emberek nem kérdik, hogy valaki mire termett rá,
hanem, hogy egyáltalában rátermett ember-e? A mester szereti a mestert s
ezt nem köti ahhoz a feltételhez, vajjon szónok, művész, kézműves vagy
király-e az illető.
A társadalomnak igazán nincs fontosabb érdeke, mint az írók osztályának
boldogulása. S tagadhatatlan, hogy az emberek szívesen elismerik és
üdvözlik is az értelmi tökéletességet. Mindamellett az írú nnm játszik
köztük vezérlő szerepet. Ennek, úgy hiszem, ő maga az oka. A fontot
fontszámba veszik. Volt idő, amkor ő szent személy volt: Bibliát írt,
első hymnuszokat, vallási törvénykönyveket, eposzokat, tragikus
énekeket, Szibylla-verseket, khaldeai jósigéket, lakonikus velős
mondásokat, miket templomfalakra róttak. Minden szava színigazság volt s
új életre sarkalta a nemzeteket. Könnyelműség és finnyáskodás nélkül
írt. Minden szava úgy állt előtte, mintha bele volna vésve égbe, földbe
s a napot és csillagokat is csak ilyen jeleknek látta, egyéb s fontosabb
szükségüket nem látta. Azonban ma, hogy részesülhetne az író kellő
tiszteletben, ha maga sem tiszteli önmagát kellőleg, ha belevész a
tömegbe? Ha már nem törvényhozó, hanem sykophanta, besúgó, aki mindjárt
fejet hajt s behódol a léha közvélemény imbolygásainak? Ha orcátlan
prókátorfogásokkal kell védelmeznie a hitvány kormányt; vagy kénytelen
évszámra csaholni az ellenzékkel; vagy kénytelen közhelyes kritikákat,
gyalázatos szennynovellákat firkálni; vagy, minden esetben, éjjel-nappal
egy okos gondolat híján kell robotolnia anélkül, hogy az ihlet
forrásából meríthetne?
Ezekre a kérdésekre némi választ kapunk, ha egy pillantást vetünk korunk
irodalmi géniuszainak lajstromára. Ezek közt egy sem szolgál több
tanulsággal, mint Goethe, a tudós és író erőinek és kötelmeinek
képviselője.
Bonapartét, mint a XIX. századbeli nép külső életének és törekvéseinek
képviselőjét írtam le. Kiegészítő másik fele, a kor költője, Goethe, aki
teljesen otthonos ebben a században, szívja a levegőjét, élvezi
gyümölcseit, aki lehetetlen korábbi időkben, aki hatalmas képességeivel
kimenti ezt a századot a gyöngeség vádja alól, amely, ő nélküle, bizony
sujtaná ennek a korszaknak szellemi termékeit. Olyan időben tűnik föl,
mikor az általános műveltség szerte terjedt s lesimított minden éles
egyéni vonást; amidőn a hősi jellemek helyébe a szociális jólét és a
munka egyesítése lépett. Nincs nagy költő, hanem csak költői írók
tömege; nincs Colombus, hanem csak száz meg száz másodkapitány,
útitávcsővel, barométerrel, leveskockával és sajtolt húskonzervvel
fölszerelve. Nincs Demosthenes, Chatham, hanem csak egy sereg ügyes
parlamenti és törvényszéki szónok. Nincs próféta, sem szent, hanem csak
theológiai szemináriumok. Nincs tudós, hanem csak tudós társaságok,
olcsó sajtó, számtalan olvasóterem, könyvkölcsönző. Sohasem láttunk
ilyen tarka-barkaságot. A világ úgy terjeszkedik, mint Amerika
kereskedelme. A görög vagy római életet s a középkori életet mint
egyszerű és fölfogható ügyet látjuk, ám a modern életben oly sokaságát
kell tekintetre vennünk a dolgoknak, hogy bizony belézavarodunk.
Goethe ennek a sokszerűségnek filozófusa volt. Százkezű, Argus-szemű,
aki oly ügyes és szerencsés volt, hogy megtudta ragadni az események,
adatok és tudományok e kavargó forgatagát s hála mozgékonyságának,
könnyen tudott rajtuk uralkodni. Férfias szellem, akit nem nyügözött az
életünket kéregként elborító konvenció sokfajta leple, aki finom kezével
megerőltetés nélkül széttépi azt s erejét a Természet forrásából meríti,
amellyel benső közösségben élt. S ami emellett a legkülönösebb: kis
városban, törpe államban, levert államban élt s olyan korban, amidőn
Németország éppenséggel nem vitt olyan vezető szerepet a világban, hogy
akár egy metropolis büszkeségével dagaszthatta volna fiai kebelét, mint
ami a francia vagy angol – vagy egykoron a római és attikai – ember
géniuszát tüzelhette. S íme: múzsájában nyoma sincs a provinciális
korlátoltságnak. Ő nem helyzetének köszönhette, ami volt, hanem szabad
és ellenőrző lángszellemmel jött a világra.
Helena, vagyis _Faust_ II. része az irodalomnak költészetbe áttett
bölcselete; olyasvalakinek a műve, aki a világtörténelem, a mythologiák,
filozófiák, tudományok és nemzeti irodalmak mestere, a mai tudás
encyklopédikus modorában, nemzetközi összeköttetésben az egész Föld
népességével. Aki kutatja az indiai, etruszk s minden egyéb
kyklopsz-művészetet, a geológiát, vegytant, csillagászatot s mindezekből
a birodalmakból bizonyos légies és költői jelleget merít, a dolgok
sokaságánál fogva. A királyra tisztelettel néz föl az ember, azonban, ha
résztvehetne a királyok kongresszusán, bizony a szem megengedné magának,
hogy ne vegye föl olyan szabatosan mindegyikük sajátságait. Ezek már nem
vad, csodás énekek, hanem kimunkált formák, amelyekbe a költő nyolcvan
év megfigyeléseinek eredményét öntötte. Ez a szemlélődő s kritikai
bölcseség a költeményt korának még igazibb virágjává avatja. Önmaga
keltezi magát. S az agg Goethe mégis költő, büszkébb babérú költő, mint
bármely kortársa s bármennyire szenved a mikroszkópiában – mert bőrének
mintha minden pórusa látna! – mégis egy hős erejével és bájával pengeti
hárfáját.
A könyvet fölényes intelligenciája teszi oly csodálatossá. Ennek a
férfiúnak elméjében, mint olvasztó kemencében, őstípusokká és eszmékké
oldódik föl a múlt, a jelen, vallása, politikája, gondolkozásmódja. Mily
új mythologiákat hajóz be agya! A görögök szerint Nagy Sándor elment
egészen a chaosig; Goethe is eljutott odáig, – csak más korban – sőt még
azon túl is mert egy lépést tenni s épen érkezett vissza.