kormányzók gyengeségével. Olyan személyek ők, akiket szánni kell mert
nem tudják, mit kell tenniök. A takácsok kenyérért sztrájkolnak, s a
királyok és minisztereik – nem tudván, mihez fogjanak – szuronyokat
szegeztetnek rájuk. Ám Napoleon értett a maga mesterségét. Ime egy
ember, aki minden percben és alkalommal tudta, mit kell tennie a
következőben. Roppant megnyugtató és üdítő látvány nemcsak királyoknak,
hanem polgároknak is. Kevés ember ismeri a másnapját; terv nélkül
tengődnek máról-holnapra s mindig végére érnek tudományuknak s minden
tettük után kívülről várják az indítékot új cselekvésükre. Napoleon a
világ első embere lett volna, ha célja történetesen merőben közcélok.
Azonban így is amilyen volt, bizalmat gerjeszt cselekvésének rendkívüli
egysége által. Szilárd, biztos, önmegtagadó, önmagát hátratevő, mindent
céljának áldozó; föláldoz pénzt, csapatokat, tábornokokat föláldozza
saját biztonságát céljainak s ami közönséges kalandorokat el szokott
szédíteni, őt nem vezeti félre saját eszközeinek ragyogása. «Esélyeknek
nem szabad a politikát vezetniök, ellenben a politikának kell az
esélyeket vezetniök.» – «Ha valakit minden esemény elragad, az annak a
jele, hogy egyáltalában nincs politikai rendszere.» Győzelmei megannyi
kapu volt s egy percre sem tévesztette szem elől a még megteendő utat, a
jelen körülményeinek vakító csillámlásában vagy süketítő lármájában.
Tudta, mit kell tennie s meg sem állott, míg végére nem járt. Még az
egyenes vonalat is szerette volna megrövidíteni, hogy gyorsabban jusson
céljához. Kétségkívül lehet borzalmas adatokat összegyűjteni
történetéből, mily áron vásárolta meg győzelmeit; de azért nem kell
kegyetlennek ócsárolni, csak olyannak kell tekinteni, aki nem ismert
akadályt akarata útjában; nem volt vérszomjas, nem volt kegyetlen, de
jaj annak a dolognak vagy embernek, aki útjában állott! Nem szomjúhozta
a vért, de nem kímélte a vért – s nem ismert könyörületet. Csak a célt
látta s az akadálynak pusztulnia kellett. «Sire! Clarke tábornok nem tud
Junot tábornokkal egyesülni az osztrák tüzérség borzasztó tüzelése
miatt.» – «Foglalja el rohammal azokat az ütegeket!» – «De Sire! Minden
ezred, amely közeledik a tüzelő üteghez, veszve van; mit parancsol,
Sire?» – «Előre! Előre!» – Serusier tüzérezredes Hadi emlékirataiban
következőleg vázolja az austerlitzi csatát: «Abban a percben, hogy az
orosz sereg megkezdte visszavonulását, nagy üggyel-bajjal, de jó
rendben, a tó jegén, Napoleon császár teljes vágtában száguldott a
tüzérséghez. Mit vesztegetitek az időt? – rikoltá. – Tüzeljetek rögtön
kellős közepükbe, el kell őket sülyeszteni; tüzeljetek a jégre!»
Parancsa tíz percig teljesíthetetlen maradt. Hiába álltam magam is
néhány tiszttársammal egy halomra, hogy onnan vezessem a kívánt
műveletet; golyóink és bombáink elsiklottak a jégen, anélkül, hogy
feltörték volna. Ennek láttára egyszerű módszert használtam, hogy a
könnyű haubitzokkal felfelé tüzeltettem. A súlyos lövedékeknek majdnem
függőleges lecsapása végre meghozta a kívánt hatást. Módszeremet mentem
követték a szomszédos ütegek s szinte abban a pillanatban a tó vizébe
temettünk néhány ezer oroszt és osztrákot.
Segédforrásai gazdagsága látszólag elenyésztetett minden akadályt. «Ne
legyenek itt Alpok» – mondá és tökéletes utakat építtetett, amelyek
fokozatos szerpentinekben vezettek át a legmeredekebb magaslatokon át,
úgyhogy Itália úgy megnyílt Párisnak, mint Franciaország bármely városa.
S koronájáért kockára tette életét is. Ha egyszer elhatározta, mit kell
tenni, azt tűzzel-vassal hajtotta végre s érdekében megfeszítette minden
erejét. Mindent merészelt, semmit se kímélt, se hadiszert, se pénzt, se
csapatot, se tábornokokat s még önmagát sem.
Gyönyört okoz nekünk mindannak a látványa, ami a rendeltetését
teljesíti, akár tejet adó tehén az, akár csörgőkígyó. S minthogy, az
emberek nagy többségének véleménye szerint, a nemzetek közti
viszálkodások elintézésének leghelyesebb módja a háború, Bonaparte
bizonyára helyesen cselekedte, ha gyökeresen hadakozott. «A háború nagy
alapelve – mondá – az, hogy a sereg éjjel-nappal minden órában legyen
kész a lehető legnagyobb ellentállást kifejteni.» Sohasem takarékoskodott
hadiszerével, hanem az érc, a golyók, gránátok, kartácsok valóságos
árját zúdította az ellenséges állásokra, hogy megsemmisítsen minden
védekezést. Az ellentállás minden pontján összpontosította lovasságát,
egyik századot a másik után vetette rá, túlerővel, az ellenségre, míg el
nem söpörte egészen. Lobensteinnél, két nappal a Jena-i csata előtt ezt
mondta egy lovas vadászezredének: «Fiaim, ne féljetek a haláltól; ha
vitézül szembeszálltok vele, belekergetitek az ellenség soraiba.» A
roham viharában önmagát sem kímélte. A végsőig feszítette erőit.
Bizonyos, hogy Itáliában megtette a tőle telhetőt: megtett mindent, ami
tőle telt. Olykor egy hajszál választotta el a végromlástól s személye
már-már veszve látszott. Arcolenél a mocsarakba nyomták. Az osztrákok a
kavarodásban elválasztották csapatától s csak kétségbeesett
erőfeszítéssel tudták kimenteni. Lonatonál és egyebütt is már-már
elfogták. Hatvan ütközetben vett részt s mégsem telt be vele sohasem.
Minden diadalból új fegyvert kovácsolt. «Hatalmam összeroppanna, ha nem
támasztanám alá új teljesítményekkel. Hódítás tett azzá, ami vagyok, így
hát hódításnak kell fenn is tartani engem.» Ő megnézte, mint minden
bölcs ember, hogy éppannyi élet kell a megtartásra, mint az alkotásra.
Folyton-folyvást bajban, veszedelemben vagyunk, az összeomlás szélén, s
csupán leleményesség és bátorság menthet meg.
Tüzét azonban mérsékelte a leghidegebb eszélyesség és pontosság. Bármily
vakmerő volt is a támadásban, sebezhetetlen volt, azzal, hogy
körülsáncolta magát. Igazi támadása sohasem a bátorság ihletéből folyt,
hanem számítás eredménye volt. Szerinte az a legjobb védekezés, ha
mindig mi támadunk. «Nagyravágyásom – mondja – csakugyan erős volt,
azonban hűvös természetű.» Las Casas-szal való beszélgetéseiben
megjegyezte: «Ami az erkölcsi bátorságot illeti, ritkán találkoztam
olyannal, amit «hajnali kétórai bátorság»-nak nevezek, t. i. az elő nem
készített bátorsággal, amelyre váratlan alkalmakkor van szükség s amely
a legmeglepőbb eseményekkel szemben is teljesen szabad ítéletet és
határozást biztosít az embernek.» Nem habozott kijelenteni, hogy benne
kiválóan nagy mértékben van meg ez a «hajnali kétórai bátorság» s hogy
vajmi kevés emberrel találkozott, aki erészt fölvehette vele a versenyt.
Minden a számításai pontosságától függött s a csillagok sem lehettek
pontosabbak, mint az ő arithmetikája. Személyes figyelme kiterjedt még a
legapróbb részletekre is. «Montebellónál meghagytam Kellermannak, hogy
támadjon nyolcszáz lovassal s ő ezekkel az osztrák lovasság szemeláttára
elvágott hatezer magyar gránátost. Ez a lovasság mintegy fél
league-re[31] volt s negyedórára volt szüksége, hogy a veszélyeztetett
pontra érkezzék; az volt a tapasztalatom, hogy mindig ezek a negyedórák
döntik el a csata sorsát.» – «Bonaparte, mielőtt megütközött, igen
keveset törődött azzal, mit kell tennie diadal esetén, ellenben sokat
gondolkozott azon, mi a teendője, ha balszerencse találja érni.» Ugyanez
a bölcseség és jó érzék jellemzi minden magatartását. Az utasítás,
melyet titkárjának a Tuileriákban adott, megérdemli a fölemlítést:
«Éjjente lehetőleg ritkán lépjen be szobámba. Föl ne keltsen, ha jó
közlenivalója volna, mert az nem sürgős. Ellenben, ha rossz hírekkel
jön, rögtön ébresszen föl, mert akkor egyetlen pillanatot sem szabad
veszíteni.» Hasonló túlzásig menő gazdaságosság vezette az itáliai
hadjáratban mint tábornokot terhes levelezése tekintetében.
Megparancsolta Bourrienne-nek, hagyjon kibontatlanul minden levelet
három hétig s azután megelégedéssel látta, mily nagy részük elintéződött
önmagától s nem igényelt már választ. Munkateljesítménye rengeteg volt s
túlszárnyal minden ismert emberi munkabírást. Volt elég dolgos király a
világon Odysseustól Oraniai Vilmosig, de egyikük sem végezte tizedrészét
sem annak, amit ez az ember földolgozott.
Napoleon e természeti adományokon fölül rendelkezett még azzal az
előnnyel is, hogy szegénysorsú családból származott. Későbbi napjaiban
ugyan elég gyönge volt, hogy koronáihoz és rendjeleihez szerette volna
még a főrangú származást is: mindazonáltal tudta, mivel tartozik szigorú
neveltetésének és nem titkolta megvetését a született királyok és az
«örökletes szamarak» iránt, ahogy a Bourbonokat durván titulálta. Ő
mondta róluk, hogy «számkivetésük alatt nem tanultak semmit; nem
felejtettek el semmit.» Bonaparte átment a katonai szolgálat minden
lépcsőfokán, de polgár is volt, mielőtt császár lett és így volt kulcsa
a polgársághoz is. Megjegyzései és értékelései a középosztálybeli
jólértesültségére és helyes mértéktartására vallanak. Akiknek csak
dolguk akadt vele, úgy találták, hogy nem lehetett elámítani, mert
éppoly jól tudott számolni, mint akárki. Ez kitünik szentilonai
emlékiratai minden részéből. Ha a császárné háztartása, palotái kiadásai
következtében jókora adósság gyülemlett össze, Napoleon személyesen
vizsgálta át a számlákat, rájött a dupla krétára s a tévedésekre s
tekintélyes összegekkel szállította le a követeléseket.
Legnagyobb fegyverét, különösen a tőle vezetett milliók szemében,
reprezentativ jellegének köszönhette. Annak, hogy Franciaországot és
Európát képviseli s ilyen minőségében érdekel minket. Mint vezér és
király a forradalommal, vagy a dolgos néptömegek érdekével áll és bukik,
amelyek szervükre és vezérükre találtak benne. Fölismerte a társadalmi
érdekeket, a munka értelmét és értékét és természetszerűleg szegődött a
pártjához. Tetszik nekem az az eset, amelyet egyik szentilonai
életrajzírója említ föl. «Midőn egyszer Balcombené asszonnyal sétált,
egy pár szolga súlyos ládákat cipelve ment arra s Balcombené asszony
meglehetős ingerülten követelte tőlük, térjenek ki. De Napoleon
közbevetette magát: «Asszonyom, vegye tekintetbe terhüket!» A császárság
idején nagy gondot fordított a főváros piacainak javítására és
szépítésére. «A piac – úgymond – a köznép Louvreja.» A mesterművek közt,
amelyek túlélték őt, ott vannak nagyszerű utai. Csapatait eltöltötte
tulajdon szellemével s köztük és közte a szabadság és bajtársi
együttérzés egy neme fejlődött ki, amelyet udvarának ceremóniája nem
engedett meg közte és tisztjei között. Seregei azután olyan dolgokat
vittek végbe, minőkre mások képtelenek voltak volna. Csapataihoz való
viszonyának legjobb bizonysága napiparancsa az austerlitzi csata
reggelén, amelyben megigérte nekik, hogy a tűzvonalon kívül fog
tartózkodni. Ez a kijelentés, amely épp a visszája annak, amelyet a
tábornokok a katonáiknak a csata előtt rendesen tenni szoktak, jól
megvilágítja a serege odaadó ragaszkodását vezére iránt.
Ámbár tehát részletekben is megvan az azonosság Napoleon és a néptömegek
közt, igazi ereje a tömegek abban a meggyőződésében rejlik, hogy
Napoleon az ő géniuszuk és céljaik, törekvéseik képviselője volt,
nemcsak akkor, ha nekik udvarolt, hanem akkor is, ha ellenőrizte, sőt
még ha meg is tizedelte őket toborzásai révén. Csak oly jól tudott ő is
filozofálni a szabadságról és egyenlőségről, akár bármely francia
jakobinus s ha célozgattak az évszázados kékvérre, amely Enghien herceg
kivégzésével ontatott, így vélekedett: «Az én vérem sem pocsolyavíz!» A
nép érezte, hogy a trónt már nem foglalja el többé s a földet nem szívja
ki a «legitim» osztály kis csoportja, amely teljesen elzárkózott a föld
gyermekeivel való bármely közösségtől s csak a társadalom egy rég
elfedett állapota eszméit és babonáit iparkodik fenntartani. Az uralkodó
osztály egy ilyen embere helyett az ő lelküktől lelkezett, velük közös
tudású és gondolkozású férfiú székelt a Tuileriákban, s igazában
megnyitotta nékik és gyermekeiknek a hatalom és bizalom minden áldását.
Az álmos, önző politikának, amely egyre csak lefokozta, megszorította az
ifjúság lehetőségeit, véglegesen befellegzett s a terjeszkedés és
vágynak napjai virradtak meg. Megnyílt a pálya minden emberi tehetségnek
és tettnek; s megannyi ragyogó pályabér csillogott az ifjú és tehetséges
ifjúság szeme előtt. A megvénhedt, vasbékóba szorított, feudális
Franciaország egy ifjú Ohiová vagy New-Yorkká változott s még azok is,
akik közvetlenül szenvedtek az új uralkodó szigorúságtól, megbocsátottak
neki, tekintettel a katonai rendszer szükségszerű keménységére, amelynek
hála elűzhették az elnyomóikat. S még akkor is, midőn a nép többsége
elkezdte kérdeni, vajjon igazában mit is nyertek azzal szemben, hogy új
uruk a végsőkig kimerítő ember- és pénzáldozatokat követelte meg tőlük –
az ország minden rangú, rendű tehetséges emberei valahányszor az ő
pártjára keltek és mint természetes pátronusokat vették védelmükbe.
1814-ben, amidőn tanácsolták neki, hogy keressen támaszt a főrangú
osztályokban, Napoleon így szólt a környezetéhez: «Uraim, az én
helyzetemben az én egyedüli nemességem a külvárosok közönséges népe!»
Napoleon felötlése találkozott ezzel a természetes várakozással.
Helyzetének szüksége azt követelte, hogy szívesen lásson minden
tehetséget és helyezze el bizalmi állásokban s érzése is egybeesett
ezzel a politikával. Mint minden magasabbrendű, ő is vágyakozott igazi
férfiak és társak s az után, hogy erejét összemérje más mesterekével s
türelmetlenül bánt el a hóbortosokkal s gyengeelméjűekkel. Itáliában is
embert keresett s nem talált. «Szent Isten!» – mondá – «milyen ritka az
igazi ember! Ime, Itáliát 18 millió lakja s én csak nagy üggyel-bajjal
találtam kettőt: – Dandolot és Melzit.» Későbbi éveinek tapasztalata
korántsem öregbítette az emberfajta iránt való tiszteletét. Egy keserű
percében ezt mondta egyik legrégibb barátjának: «Az emberek megérdemlik
a megvetést, amellyel eltöltenek. Derék republikánusaim ruhájára elég
valami arany paszomántot varratnom s mindjárt azzá vedlenek, amiknek
akarom.» A könnyű fajsúlynak ezzel a megvetésével azonban közvetve
azoknak adózott tisztelettel, akik derekasságukkal kiérdemelték
méltánylását, nemcsak ha barátai és segítőtársai közé tartoztak, hanem
amikor ellent is álltak akaratának. Nem tehette egy sorba Foxot, Pittet,
Carnot-t, Lafayette-et, Bernadotte-ot udvara ingó nádszálaival s a
becsmérlés ellenére, melyet rendszeres önzése sugallt nagy hadvezérei
ellen, akik vele s neki aratták diadalaikat, bőséges elismerésben
részesítette Lannes-t, Duroc-ot, Kleber-t, Dessaix-t, Masséna-t,
Murat-t, Ney-t és Augerau-t. S bár pátronusuknak s szerencséjük
megalapozójának érezte is magát, ha azt mondta is: «Én iszapból gyártom
a tábornokaimat!» – még sem titkolhatta megelégedését azon, hogy
vállalatai nagyságához mért, méltó segítőtársakra talált. Az
oroszországi hadjáratban oly nagy hatást tett reá Ney tábornagy
bátorsága és ereje, hogy erre a kijelentésre ragadta: «Kétszáz millióm
van ládáimban, de szívesen odaadnám Ney-ért.» Több marsalljáról írt
jellemrajzai nagyon pontosak s ha nem is elégítették ki a francia
tisztek olthatatlan hiúságát, kétségtelenül igazak lényegükben. S
valóban, uralkodása alatt mindenfajta érdem méltánylásra talált. «Én
ismerem» – mondá – «valamennyi tábornokom mélyjáratát.» Minden
természetes tehetség biztos lehetett, hogy kedvező fogadtatásra talál
udvarában. Korában tizenkét ember emelkedett föl közkatonai sorból
királyi, tábornagyi, hercegi, vagy tábornoki méltóságra s az általa
alapított Becsületrendet nem családi összeköttetések révén, hanem csakis
személyes érdemért adományozta. «Ha a katonák már megkapták a
tűzkeresztséget a harcmezőn, szememben mind egyenrangúak.»
Ha az, aki természettől fogva király, elnyeri a királyi címet és
méltóságot is, ez mindenkinek tetszik. A forradalom a St. Antoine
külváros izmos népességét és az összes lovászgyerekeket és hajósinasokat
följogosította arra, hogy Napoleont úgy tekintsék, mint húsából való
húst s az _ő_ pártjuk kreaturáját: ám e nagy tehetség sikerében van
valami, ami általános rokonszenvet is biztosít neki. Mert minden eszes
ember érdekében áll, hogy az értelem és szellem győzelmet arasson a
butaságon és bitorláson s mint értelmes lények úgy érezzük, mintha
villamos áram tisztítaná meg a levegőt, ha értelmi erők túltesznek
anyagi erőkön. Mihelyt lehámozzuk a helyi és esetleges járulékokat, úgy
érezzük, hogy Napoleon érettünk küzd s arat derekas diadalt; ez az erős
gőzgép a mi javunkra dolgozik. Mindaz, ami feltüzeli képzeletünket,
amidőn áthágja az emberi ügyesség s képességek rendes határait, csodamód
fölemel és fölszabadít. Mily hatalmas koponya, amely fejedelmi
fensőséggel fontolja meg és dönti el az ügyek egész sorát s oly tömegét
hozza működésbe a ható erőknek! Mily szem, amely áthatol egész Európán!
Mily gyors feltaláló képesség! Mily kiapadhatatlan erőforrás! Mily
események! Mily romantikus festmények! Meglepő helyzetek! amikor az
Alpokat kémleli, midőn a nap leszáll a sziciliai tengerbe; amidőn a
csapatait csatasorba állítja a piramisok alatt s így buzdítja: «Ezeknek
a piramisoknak csúcsáról negyven évszázad tekint lé reátok!» – amidőn
átgázol a Vörös-tengeren s a Suezi öblön. Ptolemais partvidékén gigászi
tervek izgatják: «Ha Acre elesett volna, megmásoltam volna az egész
világ ábrázatát.» Hadserege az austerlitzi csata előestéjén, mely
császárrá avatásának évfordulója volt, negyven zsákmányul ejtett zászló
bokrétájával ajándékozta meg. Egy kicsit talán gyermekes örömet lelt
abban, hogy éles világításban hozza össze az ellentéteket; mint midőn
kedvét találta abban, hogy Tilsitben, Párisban vagy Erfurtban az
előszobájában várakoztasson meg királyokat.
Az emberek egyetemes gyengeelméjűsége, határozatlan és tunya
nembánomsága mellett nem érezhetjük s mondhatjuk magunkat eléggé
szerencséseknek, hogy ezt az erős és tettrekész hőst a magunkénak
vallhattuk, aki megmutatta nékünk, mily sokat lehet véghezvinni merőben
olyan erőkkel és erényekkel, mikkel kisebb fokban, minden ember
rendelkezik, mint pl. pontossággal, személyes figyeléssel, bátorsággal,
gyökeres elhatározással s tettel. «Az osztrákok – úgymond – nem ismerik
az idő értékét.» Korábbi éveiben az eszélyesség példaképének látom.
Hatalmát nem valami vad, vagy különc erő adja meg, nem vad ihlet, mint a
Mahomedét; nem a meggyőzés ereje, hanem az, hogy a józan észt
érvényesítette minden alkalommal, ahelyett hogy szabályokhoz és
szokásokhoz ragaszkodott volna. Az ő példája ugyan arra tanít, amire az
erély mindig tanít, hogy t. i. mindenütt nyílik számára tér. A gyáva
kétségek mily tömegére követel az ember élete választ. Amidőn ő
fölbukkant, minden katona-főember azt a hitet táplálta, hogy a háborúban
már nem akad új dolog, amint manapság meg azt hiszik, hogy már semmi
újra nem lehet vállalkozni sem a politikában, sem az egyházban, sem a
tudományokban, sem iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban vagy
társadalmi szokásainkban s erkölcseinkben s amint minden kor társadalma
azt hitte, hogy a világ kimerült már az élet által. Ám Bonaparte jobban
tudta a dolgot, semmint a társadalom, sőt mi több, ő tudta azt is, hogy
jobban tudja. Úgy tartom, minden ember jobban tudja, mint cselekszi.
Tudja, hogy az intézmények, mikkel olyan nagyra vagyunk, csak járni
tanító gyerekkocsik és játékszerek. De ha nem bíznak sejtelmeikben!
Bonaparte azonban rábízta magát tulajdon érzékére s csöppet sem törődött
a másokéval. A világ az ő újításaival szemben úgy viselkedett, már amint
minden újítással szokott viselkedni, t. i. végtelen ellenvetéseket tett,
tornyosította az akadályokat: ám Napoleon elfricskázta az ő
ellenvetéseiket. «Ami a szárazföldi sereg vezérének útjában igazán nagy
akadályt idéz elő: az az a szükség, hogy annyi embert és állatot kell
élelmezni. Ha rábízza ezt a biztosaira, meg se tud mozdulni, s minden
vállalkozása dugába dől» – mondja. Józan esze jó példája az is, amit az
Alpok télen való áthágásáról mond, szemben azok bizonykodásával, akik
szerint ez az átkelés télen lehetetlen: «A tél nem a legkedvezőtlenebb
évszak magas hegyek áthágására. A hó ilyenkor kemény, az idő
megállapodott s mitsem kell tartani a lavinától, ami az egyedüli
számbaveendő veszély az Alpokban. Itt a magaslatokon sokszor igen szép
napok vannak decemberben; kemény hideg, a lég végtelen nyugalmával.»
Olvassuk hozzá még arról adott beszámolóját, mint nyerte meg csatáit:
«Minden ütközetben beáll egy időpont, amikor a legvitézebb csapatok is,
a legnagyobb erőfeszítés után, hajlanak a megfutamodásra. Ezt a pánikot
a saját bátorságukba vetett hit megingása okozza s elég egy kis alkalom,
ürügy, hogy önbizalmunkat helyreállítsuk. A művészet már most abban áll,
hogy fölkeltsük ezt az alkalmat; kieszeljük ezt az ürügyet. Arcolénál
huszonöt lovassal nyertem meg a csatát. Megragadtam ezt az ernyedt
pillanatot, minden emberem kezébe trombitát nyomtam és ezzel a maroknyi
haddal vívtam ki a diadalmas napot. A két sereg két szembekerülő test,
amely egymást megfélemlíteni iparkodik: percnyi pánik áll be s ezt a
percet kell előnyünkre fordítani. Ha valaki már sok ütközetben vett
részt, hamarosan felismeri ezt a pillanatot: olyan könnyű ez, mint a
számtanban az összeadás.»
A XIX. századnak ez a követe adományai felől még az általános témákról
való spekulativ gondolkodás képességével is dicsekedett. Szeretett
ide-oda csapongani a gyakorlati, irodalmi és elvont kérdések seregén.
Véleménye mindig eredeti és célszerű, találó. Egyiptomi expedicióján az
volt a szokása, hogy ebéd után három vagy négy emberrel fölállíttatott
egy tételt s ugyanannyi embert állított szembe, hogy azt ellenezzék. Ő
adta meg a tárgyat s a vita vallási, kormányzati és hadművészeti
kérdések körül forgott. Egy nap azt vitatta meg, vajjon a többi bolygó
lakott-e? Másszor a világ fennállásának korát tűzte ki. Majd azt a
tételt állította föl, vajjon mi a föld elpusztulásának valószínű módja,
vajjon víz vagy tűz fogja-e végromlását okozni. Ismét máskor a sejtelmek
beválásáról vagy hamisságáról s az álmok magyarázatáról rendezett vitát.
Nagyon szeretett a vallásról beszélgetni. Így pl. 1806-ban Fournier-vel,
Montpellier püspökével. Két pontban nem tudtak megegyezni, t. i. a pokol
és az egyház ölén kívül való üdvözülhetés kérdésében. A császár
elmesélte Josephinenek, hogy e két pont körül úgy hadakozott, mint maga
a sátán, mert a püspök is kérlelhetetlen volt. A filozófusoknak szívesen
sorolta föl mindazt, amit a vallás, mint emberek és korok alkotása
ellen, föl szoktak hozni, ám azért a materializmusról hallani sem akart.
Egy szép éjszaka a hajó fedélzetén, a materialista szóharc
fegyvercsörgetése közben rámutatott a csillagokra, mondván: «Urak,
beszélhetnek, ameddig kedvük tartja, de kérem, ki teremtette
mindezeket?» Gyönyört talált a tudósokkal való beszélgetésben, különösen
ha az a tudós Monge és Berthollet volt, ám az írókat lebecsülte,
mivelhogy «ők frázisgyártók». Kedvelte az orvosi tárgyakat is s kezelő
orvosait nagyra becsülte, így pl. Corvisart-t Párisban és Antonomarchi-t
Szt. Ilonán. «Higyje meg nekem – mondá ehhez – jobban tennők, ha
elhagynók mindezeket az orvosszereket. Az élet olyan vár, amelyet
igazában sem én, sem Ön nem ismerünk. Miért tornyosítsunk akadályt a
védelme útjába? Az ő Saját eszközei többet érnek, mint az Ön
laboratoriumának minden készüléke. Corvisart nyiltan megegyezett velem
abban, hogy az Önök mindenféle kotyvalékai fabatkát sem érnek. Az
orvostudomány bizonytalan előírások gyűjteménye, amelyek, végső
eredményükben az emberiségre inkább végzetesek, semmint üdvösek. Víz,
levegő, tisztaság, ezek az én gyógyszertáram főcikkei.»
Emlékiratai, miket Szt. Ilona-szigetén gróf Montholonnak és Gourgaud
tábornoknak mondott tollba, nagyértékűek, ha le is vonjuk belőle azt,
amit őszintesége hiányának rovására kell írni. Megvan benne az
egészséges erő s a tudatos fölény. Csodálom azt az egyszerűséget és
világosságot, amellyel csatáit előadja – jó elbeszélő, aminő Cæsar.
Csodálom jóindulatú és eléggé tiszteletadó véleményét Wurmser
tábornagyról s egyéb ellenfeleiről s változatos tárgyaihoz egyenlő
ügyesen alkalmazkodó stilusát. A legkellemesebb részletnek az egyptomi
hadjárat raját tartom.
Voltak órái, miket a gondolkodásnak és bölcselkedésnek szentelt. A
pihenés köreiben, úgy a táborban, mint a palotában, Napoleon lángelméjű
embernek mutatkozik, akit az igazságnak veleszületett szomjúsága vezet
elvont kérdésekre s aki eközben ugyanolyan heves beszéddel él, aminőt a
háborúban szokott meg. Tudta élvezni a fantázia minden leleményét, a
regényt, a _bon mot_-t éppúgy, mint a hadjárat strategemáját. Szerette
Josephine-t és udvarhölgyeit egy elsötétített teremben megborzongatni
valami kitalált rémhistóriával, amelynek hatását hangja és drámai ereje
fokozta.