a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs; azok megfoghatóan bölcsek.
Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben befészkelheti magát Plato agyába
s onnan kifelé gondolkozhat; Shakespearevel ezt nem teheti. Bizony kívül
maradna mindig. Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében
Shakespeare páratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tudna elképzelni.
Finomságban, lelki megérzésben elérte a végső határt, amellyel az
egyéniség még összefér s elérte az írásművészet lehetőségének határait.
Életbölcseségével egyenrangú képzelete és lírai ereje. Meséi
teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy azt a hitet
kelti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele s kevés, valóban élt
ember hagyott bennünk olyan es nyomot, mint ezek a képzeleti alakok. S
nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám Shakespearet képességei sohasem
csábították el fitogtatásokra, vagy arra, hogy mindig csak egy húrt
pengessen. Mindenütt jelenlévő emberiessége harmóniába rendezi minden
tehetségét. Mondass el valakivel bármely történetkét: legott kiderül a
pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései, véleményei,
közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik súlyukat s ő hajlandó
lesz mindezeket napvilágra hozni. Kiemeli ezt a részt, elnyomja amazt s
nem az elbeszélendő tárgy alkalmasságára, hanem csakis a saját
alkalmasságának s erejének fitogtatására van gondja. Ellenben
Shakespearenek irásaiban nincsenek modorosságai, kellemetlenkedő
szólásmódjai, mindent kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek
szeszélyei, különködései: nem tehénfestő, nem madarak bolondja, nem
modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A nagyot
nagynak, a jelentéktelenebbet alárendeltnek festi. Bölcs anélkül, hogy
szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a Természet, amely
erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké, ugyanazon törvény szerint,
amely szerint buborékot fú a levegőben; s egyiket éppoly szívesen teszi,
mint a másikat. Ezért oly egyenletesen hatalmas a bohózatban, a
tragédiában, az elbeszélésben, a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a
szüntelen értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy másik
olvasó nem is értheti meg.
A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső valóságát zenébe
és versbe tudja áttenni, Shakespearet a poéta típusává avatja s új
problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt a természettudomány
tárgyává is, mint a Föld hatalmas teremtményét, aki új korszakokat, új
tökéletesüléseket jelez. Költészete a dolgokat veszteség és túlzás
nélkül tükrözi: a finom dolgokat éppoly szabatossággal tudta festeni,
mint a nagyokat egész terjedelmükben; a tragikusat, komikusat
pártatlanul torzítás és kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a
legaprólékosabb részletekig hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy
szempillát, vagy ajkgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzol meg, mint egy
hegyet s mindez, mint Természet műve, kiállja a napmikroszkóp
vizsgálatát.
Fő-főpéldája annak, hogy mily közömbös dolog a több vagy kevesebb
termelés, több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy neki megvan az
ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a módjára, mint edzze be
egy szál virág a képét az ő jódos-lemezére s azután már kénye-kedve
szerint ezerszámra fényképezhette a tárgyakat. Tárgyak mindenkor
léteztek, de hiányzott a művészi visszaadásuk. De végre eléretett a
teljes visszaadásuk s most hadd üljenek a világ alakjai az arcukat
leképező művésznek. Nincs arra recipe, hogy kell valakiből Shakespearet
csinálni, ámde annak a lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni
versbe, dalba, az ő révén teljes bebizonyítást nyert.
Lírájának hatalma az egész darab szellemében rejlik. Szonettjei, bár
kitünőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly
utánozhatatlanok, mint ezek s érdemüket nem egyes sorok adják meg, hanem
az egészük. Mint valamely páratlan egyéniség hangjának zöngéje, olyan
ezeknek a költői lényeknek a beszéde s egyetlen mondatuk éppoly
utánozhatatlan, mint az egész költemény.
Bár a darabok beszédei s egyes sorai olykor meghökkentenek
cikornyájukkal (euphuismus), mindazonáltal az illető mondás annyi
értelemmel van ellátva s úgy össze van kapcsolva elődeivel és utódaival,
hogy a logikus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly csodálatosak,
mint céljai s még alárendeltebb kitalálásai is, aminőkkel pl. akkor
segít magán, amidőn látszólag kibékíthetetlen ellentéteket kell
összeházasítania, merő költemények. Ő sohasem kénytelen leszállni és
gyalogszerrel menni az okból, hogy lova elfutott vele bizonyos távoli
irányba: ő mindig a nyeregben marad.
A leglégiesebb költészet is először élmény volt: ám a gondolat
átalakulást szenvedett, amióta élmény volt. Művelt emberek gyakran
nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde verssoraikon át
könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a feleket ismeri, meg is
tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott Rákhel. S így az
egésznek értelme prózai marad. Csak szárnyas hernyó, de nem pillangó.
Ellenben az igazi költő lelkében az esemény, az adottság egészen
átalakult új eszmévé és lehámlott róla a régi bőre. Ez a nemesedés
Shakespeare főjelessége. Festményei, igazsága és tökéletessége láttára
azt kell mondanunk: ez aztán tudja könyv nélkül a leckéjét! Pedig
képeiben nyoma sincs a maga személye előtérbe tolásának.
Egy még királyibb vonás tünteti ki a költőt. Nyájasságát értem, amely
nélkül nincs költő, – mert szépség a célja. Szereti az erényt, nem
kötelességből, hanem mert bájos; gyönyörködik a világban, férfiben,
nőben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A szépséget, az
öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre. Epikuros mondja, hogy a
költészet olyan csábító, hogy a szerelmes kész elhagyni érte a kedvesét.
Az igazi lantosokat mindenha szelid és kedves temperamentumuk tüntette
ki. Homerost verőfényben látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi
pedig ezt mondja: «Bűnbánó híremet költötték; de hát mi közöm nekem a
bűnbánathoz?» Nem kevésbé felséges és vidám, sőt még sokkal felségesebb
és vidámabb a Shakespeare hangja. Már puszta neve is örömet és
fölszabadulást sugall az emberszívnek. Ha történetesen bárhol
megjelenne, az emberi lelkek társaságában, vajjon ki ne szegődnék
zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és hosszú életet
kölcsönöz verőfényes stílusával.
De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótévőnek emberi számadása, ha
magánosságunkban, elzárva fülünket az ő hírének hullámverésétől,
megpróbáljuk megállapítani mérlegének egyenlegét? A magánosság rideg
leckékkel szolgál; megtanít ellennünk hősök és költők nélkül; latra
teszi Shakespearet is és azt találja, hogy bizony ő is osztozik az
emberi nem felemás voltában és tökéletlenségében.
Shakespeare, Homeros, Dante, Chaucer mind látták a fényességet, amely
sugaraival beragyogja a látható világot; tudták, hogy a fa másra is
való, mint hogy almát teremjen, a búza másra is való, mint hogy eledelül
szolgáljon, a föld másra is, minthogy fölszántsák és utakkal lássák el:
mert mindezek a dolgok második és szebb aratást érlelnek a lélekben,
amidőn eszméi jelképeiül és természetrajzunkban néma kommentárul
szolgálnak az emberi életnek. Shakespeare színekül használta föl őket
festményei számára. Megmaradt szépségük mellett és sohasem tette meg a
lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz számára,
hogy t. i. kikutassa s kifejezze mily igazi jelentőség rejlik ezekben a
jelképekben s árasztja hatalmát; mit is mondanak tulajdonképpen? Ő az
elemeket, mik csak parancsszavát lesték, mulatsággá változtatta. Ő az
emberiség spektákulumainak főrendezője.[29] Nem olyannak látjuk-e,
akinek a tudás fenséges hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat
és holdjaikat s leszedi őket pályájukról, hogy valamely ünnepnapon
városi tűzijátékot rendezzen velük s városszerte hirdetik: «Ma este
láthatók a pyrotechnika valóságos csodái!» Avagy a Természet ható erői s
az őket felfogó értelem nem érnének meg többet, mint egy utcai
fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Eszünkbe idézi a Korán
harsona-szövegét: «Az egek és a föld s mindaz, ami közöttük vagyon – azt
hiszitek, hogy tréfából teremtettük?»
Tehetségre, az ész hatalmára az embervilág nem tud vele összemérhetőt
fölmutatni. Ám ha az élet, az anyaga és segédforrásai kerülnek szóba,
mit használ ő nékünk? Mit jelent az élet? Csak: Vízkeresztet, Szent
Ivánéji Álmot, Téli Regét? S egyéb képei jelentenek-e többet? Eszünkbe
jut a Shakespeare Society egyptusi ítélete: hogy ő jókedvű színész és
színigazgató volt. De ezt a tényt nem tudom összepárosítani a
költészetével. Más, csodás emberek életünkbe valahogy belevitték
eszméiket, de ez a nagy ember szöges ellentétet árul el élete és eszméi
közt. Lett légyen bár kevesebb, ne érte volna el csupán a nagy írók
középmértékét, mint Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bízvást
otthagyhatnók ezt a tényt az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez
az emberebb ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és
kitágított látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföldekkel
plántálta előbbre a Chaosba – hogy ne rejtse bölcseségét tulajdon vékája
alá – hogy a világ legkitünőbb költője az ismeretlenség szürkeségébe
rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvános
szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a
világtörténelemnek is le kell szegeznie!
De hát viszont más emberek, papok és próféták – izraeliták, germánok és
svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődésük tárgyává, sőt
keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S mivégre? A
szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől; parancsokat, hegysúlyosságú
föltétlen kötelességeket olvastak ki belőlük, hegyek oszlopain emelkedő
s rájuk szakadó komor kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen
valami lett révükön: «zarándokút»,[30] próbatét, miket köröskörül
ostromolnak gyászos históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk
szakadó átokról; mik utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhödés
lángjait tűzik elénk s a látnok szíve és a hallgató szíve elmerült e
szomorú viziókban.
El kell ismerni, hogy ezek félemberek félszemmel látásai. A világ még
várja a költő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a
színész-Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban a gyászoló
Swedenborggal; hanem a ki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és
cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az igazság
szebb, mint az egyéni vonzalom és a szeretet összefér a mindeneket
átfogó bölcseséggel.
VII. NAPOLEON; VAGY: A VILÁG EMBERE.
A XIX. század kimagasló egyéniségei közt nincs senki, aki annyira ismert
és hatalmas volna, mint Bonaparte. Ezt a fölényét annak köszönheti, hogy
a leghívebben fejezi ki a tevékeny és kiművelt emberek tömegének
eszméit, hitét, törekvéseit. Swedenborg tanította, hogy minden szerv
homogén részecskékből tevődik össze, vagy – mint néha így mondja –
minden egész hasonló részekből; így a tüdők végtelen sok apró
tüdőcskéből; a máj végtelen sok apró májacskából, a vese végtelen sok
apró vesécskéből stb. Eszerint az analógia szerint tehát, ha fölbukkan a
férfiú, aki magával tudja ragadni a nagy tömegek erejét és vonzalmát, ha
Napoleon: Franciaország, ha Napoleon: Európa, – ez azért van, mert a
népek, kiket kormányoz, mind apróka Napoleonok!
A mi társadalmunkban állandó az ellentét a konzervativ és demokrata
osztályok közt; azok között, akik már megvagyonosodtak és a fiatalok és
szegények között, akiknek még ezentúl kell megcsinálni a szerencséjüket;
azaz oly kezek munkája közt, amelyek már régóta el vannak temetve, s
amelyek munkája be van temetve henye tőkések tulajdonába, pénzbe,
részvényekbe, földbe, épületekbe és az élő munka érdekei közt, amely
azon iparkodik, hogy ő maga kerüljön a föld, az épületek, a pénztőkék
birtokába. Az előbbi osztály félénk, önző, illiberális, nem szereti az
újításokat és állandóan veszíti tagjait halálozás következtében. A másik
osztály is önző, de azonkívül követelőző, merész, magabíró, számban
mindig fölülmúlja a másikat s a szapora születések révén minden órában
új tagokkal egészül ki. Azt kívánja, hogy minden jövedelem nyitva álljon
az összesség versenyének és hogy a jövedelemszerzési lehetőségek
szaporíttassanak. Az a dolgos emberek osztálya Amerikában, Angliában,
Franciaországban, egész Európában: az iparkodók és hozzáértők osztálya.
Napoleon a képviselőjük. A tevékeny, bátor, ügyes embereknek – minden
nemzet középosztályának – ösztöne csúcsosította ki Napoleont, mint a
megtestesült demokratát. Ő osztozik erényeikben, bűneikben s
mindenekfölött: osztozik szellemükben, törekvéseikben. Ez az irányzat
anyagi, érzékelhető diadalra célzó s a leggazdagabb és legváltozatosabb
eszközökkel él, hogy célt érjen. Egyaránt használ föl mechanikai erőket,
mint igen magas értelmiséget, széleskörű, pontos tudományt,
képességeket, de minden értelmi és lelki erőt is alárendel az anyagi
siker eszközeinek. A gazdagság: a főcél.
A Korán mondja: «Az Isten minden népnek megadta az ő nyelvén beszélő
prófétáját.» Tehát kell, hogy Páris, London, New-York, a kereskedelem, a
tőke, az anyagi hatalom lelke is megkapta légyen a maga prófétáját: s
íme Bonaparte nyert erre képesítést és küldetést.
A Napoleonról szóló életrajzok, memoárok, adomák millió olvasóinak
mindegyike gyönyörködik ezeken a lapokon: hiszen a tulajdon történetét
tanulmányozza. Napoleon ízig-vérig modern s szerencséje tetőpontján
ugyanaz a szellem tölti el, mint a mai hírlapokat. Ő nem szent, – hogy
saját szavaival éljünk: «nem kapucinus» – de a szót magas értelmében
véve: nem is hős. Az utca embere megtalálja benne az utca többi
emberének képességeit és erőit. Úgy találja, hogy Napoleon is – csakúgy,
mint ő – születésénél fogva városi ember, aki nagyon észrevehető
érdemeknél fogva olyan parancsoló állásba jutott, hogy megengedhetné
magának a közönséges ember ízlését is, de mégis úgy érzi, kénytelen azt
rejtegetni és megtagadni. S íme ez a hatalmas ember megszerezte mindazt,
ami a XIX. század minden embere szívének kedves: jó társaság, jó könyv,
gyors utazás, jó ruha, lakomák, számtalan szolgahad; személyes súly,
eszméinek megvalósítása; a jótévő szerepe környezete minden tagjával
szemben; a képek, szobrok, zene, paloták, konvencionális tiszteletadás
kifinomult gyönyöre: mindez az övé volt.
Ám az olyan ember, aki, – miként Napoleon – annyira alkalmazkodik a
tömegek lelkéhez, akik közt él: már nem is képviselője, hanem egyenesen
monopolizálója s bitorlója a többi lelkeknek. Így plagizált Mirabeau
minden jó eszmét, minden jó szót, amit valaha elejtettek
Franciaországban. Dumont beszéli, hogy a Convent karzatáról hallotta
szónokolni Mirabeaut s neki az az ötlete támadt, hogy befejezést készít
a beszédhez; ezt ceruzával rögtön meg is írta s megmutatta a mellette
ülő Lord Elginnek. Tetszett a lordnak s Dumont este megmutatta
Mirabeaunak. Ez elolvasta, bámulatosnak találta s kijelentette, hogy
bekebelezi másnapi beszédébe a nemzetgyűlésen. «Csakhogy ez nem lehet, –
viszonzá Dumont – mert, sajnos, már megmutattam lord Elginnek.» «S ha
meg is mutatta lord Elginnek s kívüle akár ötven másnak is, mégis
elmondom holnap», – felelte Mirabeau s a másnapi ülésen csakugyan
elmondta, még pedig nagy hatással. Mert Mirabeau az ő mindenkit lebiró
nagy egyéniségével megérezte, hogy ezek a dolgok, miket ő sugallt a
jelenlétével, éppúgy az övéi, mintha ő mondotta volna s hogy
tulajdonképpeni súlyukat azzal kapják meg, hogy ő tette magáévá. De még
föltétlenebb és központosítóbb volt az, aki örökölte Mirabeau
népszerűségét és még sokkal többet ért el, mint Franciaországban
gyakorolt fölényét. Valóban, a Napoleon-veretű embernek többnyire nincs
is már magánvéleménye és egyéni beszéde. Annyira befogadó képességű s
olyan helyzetű, hogy a kor és föld értelmiségének, szellemességének,
hatalmának valóságos központi hivatalává válik. Ő nyeri meg a csatát, ő
csinálja a Code-ot, ő állítja föl a súly- és mértékrendszert, ő tünteti
el az Alpok akadályait; ő építi az utakat. Minden kiváló mérnök, tudós,
államférfiú neki tesz jelentést; ugyanezt cselekszi mindenfajta jó fő: s
ő elsajátítja a legjobb rendszabályokat s a maga bélyegzőjét süti rájuk,
de nemcsak ezekre, hanem minden szerencsés és emlékezetreméltó
kifejezésre is. Imigyen minden napoleoni mondás és minden sor napoleoni
írás tulajdonképpen Franciaországé.
Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transcendens fokban vannak
meg a tömeg-ember tulajdonságai és erői. Bizonyos elégtételt érzünk, ha
leszállhatunk a politika mélyére, mert ezzel megszabadulunk a
képmutatástól. Bonaparte a nagy osztállyal közösen, amelynek képviselője
volt, törekedett hatalomra és gazdagságra, de Bonaparte különösen nem
válogatott az eszközökben. Elnyomott minden érzést, amely az embereket e
törekvésükben akadályozni szokta. Fontanes 1804-ben Napoleon tulajdon
szellemében szólt, amikor a szenátus tárgyában e szavakat intézte hozzá:
«Sire! A tökéletesülés vágya a legnagyobb kórság, amely az emberi
értelmet valaha megszállta.» A szabadság, haladás szószólói
«ideológusok», ami megvető értelemben gyakran megfordul a száján:
«Necker ideológus», «Lafayette ideológus!»
Egy jól ismert olasz közmondás szerint: «Ha sikert akarsz aratni, nem
szabad túljónak lenned!» Bizonyos határok közt előnyös lemondani a
kegyelet, hála, nemeslelkűség uralmáról, mert ezentúl az, ami eleddig
áthághatlan korlátunk volt s mások számára még mindig korlát, alkalmas
fegyverré lesz céljaink számára, éppúgy, amint a folyót, mely félelmetes
akadály volt, a tél a legsímább úttá változtatja.
Napoleon egyszersmindenkorra letett a gyöngéd érzésekről és szeretetről
s csak kezével s fejével akart boldogulni. Benne nincs semmi csoda,
semmi bűvészet. Ő egyszerűen: munkás; munkás ércben, vasban, fában,
földben, utakban, épületekben, pénzben, csapatokban; még pedig nagyon
szívós és okos mester-munkás. Ő sohasem gyönge és elméleti ember, hanem
a természeti ható erők pontosságával és szabatosságával cselekszik. Nem
vesztette el veleszületett eredeti érzékét és rokonságát a dolgok iránt.
Az emberek az ilyen egyénnek éppúgy kitérnek, mint a természeti
eseményeknek. Igaz, hogy találkozunk sok emberrel, aki elmélyedt a
dolgokba mint mezőgazda, kovács, hajós és általában mint technikus s
tudjuk, mily reálisaknak és határozottaknak mutatkoznak tudósok és
szórágók gyülekezetében: ámde ezek az emberek rendesen híjával vannak az
elrendezés tehetségének; olyanok, mint a kezek fej nélkül. Ám Bonaparte
ez ásványi és állati erőkön felül a magasabb belátás és általánosítás
képességeivel is meg volt áldva, úgyhogy azok az emberek társulva látták
benne a természeti és szellemi erőket, mintha a tenger és föld testet
öltött volna s elkezdett volna számítani. Ennélfogva a föld és tenger
mintha föltételeznék őt. A sajátjába jött ő és tenger és föld úgy is
fogadták őt. Ez a számító-cselekvő nagyon jól tudja, mit tegyen velük s
mi lesz az eredmény. Ismeri az arany és vas, a kerekek és hajók, a
seregek és diplomaták sajátságait s megkövetelte, hogy mindegyik a maga
neme szerint cselekedjék.
Arithmetikáját a hadviselés művészetében fejtette ki. Ez, szerinte,
abban áll, hogy, háborúskodván, legyen mindig több erőnk, mint az
ellenségnek, azon a ponton, ahol az ellenséget támadjuk, vagy ahol ő
támad. S egész tehetsége arra irányzódik, hogy végnélküli mozdulatok,
átcsoportosítások révén mindig szögben menjen neki az ellenségnek és
hogy részletekben morzsolja föl erőit. Nyilvánvaló, hogy még igen kis
erő is, amely ügyesen és gyorsan mesterkedik és mozog, úgyhogy a támadás
helyén mindig két embert tud harcba dobni egy ellen, lebír egy sokkal
nagyobb ellenséges túlerőt is.
Az idők, szervezete, előélete mind társultak, hogy kifejlesszék ezt a
minta-demokratát. Megvannak benne osztálya erényei és hatásos
érvényesülésük föltételei. Ez a józanész, amely nem vesz semmibe
valamely célt, mielőtt nem látja az eszközöket, amikkel végre is lehet
hajtani; az eszközök fölhasználásának gyönyöre; az eszközök
kiválogatása, egyszerűsítése, csoportosítása; munkájának határozottsága
és alapossága; az okosság, amellyel mindent lát és az eleven erő,
amellyel mindent megtesz: mindez természetes szervévé és fejévé tette őt
annak, amit szeretnék a szó legtágabb értelmében vett _modern_ pártnak
nevezni.
Minden sikerben az oroszlánrész szükségszerűleg a Természetet illeti
meg; így az ő esetében is. Ilyen emberre volt szükség, tehát ilyen ember
született. Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott ülni tizenhat,
tizenhét órahosszat, sok napig tudott menetelni pihenés és élelem nélkül
– legfeljebb egy harapást befalva – s mégis a bősz tigris
rugalmasságával és hevével verekedni; akit nem zavart meg soha semmiféle
aggodalmaskodás; szívós, önző, okos s oly fölfogású, hogy nem hagyta
meggyőződését befolyásolni vagy félrevezetni sem mások véleményétől, sem
babonáitól, sem tulajdon elhamarkodásától és hevétől. «Az én vaskezem –
mondá – nem a karom végén volt, hanem a fejemmel állott közvetlen
összeköttetésben.» Tekintetbe vette a Természet és Szerencse hatalmát és
ezeknek tulajdonította fölényét, ahelyett, hogy alacsonyabbrendűek
módjára önfejűségében bizakodva harcra kelt volna a Természettel.
Legkedvesebb szavajárása a «csillagára» való célzás s tetszelgett azzal,
magának s a népnek is, hogy a «Sors gyermeké»-nek hívta magát. «Nagy
bűntettek elkövetésével vádolnak – mondja – pedig az olyan vezető
emberek, aminő én vagyok, nem követnek el bűntetteket. Mi sincs
egyszerűbb az én emelkedésemnél: hiú törekvés azt cselszövésnek,
gaztetteknek tulajdonítani: egyszerűen az idők sajátságának s annak a
híremnek kell betudni, hogy sikerrel verekedtem hazám ellenségeivel. Én
mindig a nagy tömegek véleményével s az eseményekkel tartottam lépést.
Mi hasznomra lettek volna tehát nékem gaztettek?» Majd ismét, fiáról
szólván, ezt mondja: «Fiam nem helyettesíthet engem; magam sem tudom
magam helyettesíteni. Engem a körülmények teremtettek.»
A cselekvés egyenesvonalúsága eladdig még sohasem párosult ekkora
fölfogóképességgel. Ő realista, réme minden fecsegőnek és az igazságot
elhomályosító zavarosfejűeknek. Ő meglátja minden dolog sarkpontját,
pontosan az ellentállás pontjára veti magát és félredob minden egyéb
megfontolást. Erős akaratú, de helyes értelemben, tudniillik:
erősakaratú belátással együtt. Ő sohasem hibázott rá egy-egy győzelemre,
hanem fejben megnyerte a csatát, mielőtt a harctéren megnyerte volna.
Főfő-mesterfogásai benne rejlenek. Senki mástól nem kér tanácsot.
1796-ban ezt írja a Direktoriumnak: «Magam vezettem a hadjáratot,
anélkül, hogy valaki tanácsával éltem volna. Semmi jót nem végeztem
volna, ha kénytelen lettem volna más valaki véleményéhez alkalmazkodni.
Előnyökre tettem szert túlerőkkel szemben olyankor is, amikor minden
nélkül állottam csak azért, mert abban a meggyőződésben, hogy Önök
bíznak bennem, cselekedeteim éppoly gyorsak voltak, mint gondolataim.»