megnyerje a közönséget. Nem vesztegeti idejét henye kísérletezéssel. A
közönség szeme, füle, várakozása elő van készítve. Shakespeare esetében
még többről is van szó. Amidőn ő Stratfordból Londonba jött, egész sereg
régi és új szerzőktől való színdarab volt meg kéziratban s került sorra
színre. Itt van Trója története, amelyet a hallgatóság szívesen hallgat
meg valamely részében akár minden héten; Julius Cæsar halálát és
Plutarchos más történetét sohasem unja meg, egy polcra való angol
história a Brut- és Arthur-krónikáktól kezdve a Henrik királyokig,
amelyre mohón fülel, egy sor szomorújáték, vidám olasz mesék, spanyol
kalandok, miket minden londoni inas ismer. Ezt az egész tömeget több,
kevesebb ügyességgel dolgozták föl a színdarabok s a súgó tartja kezében
a szennyes, elrongyolt kéziratokat. Ma már meg nem lehet mondani, ki
volt az eredeti szerzőjük. Oly hosszú ideig voltak már a színház
birtokában s oly sok felbukkanó lángész bővítette és módosította azokat,
amidőn hol beletett egy beszédet, egy egész jelenetet, egy dalt, hogy
senki sem emelhetett írói tulajdonjogot ezzel a sokszerzőjű művel
szemben. Szerencsére ezt senki nem is akarta. Ilyen irányban nem voltak
még vágyaik. Akkoriban kevés volt az olvasó, ellenben sok volt a néző és
hallgató. Ennélfogva jó helyen feküdtek ott azok a darabok, ahol éppen
voltak. – Shakespeare, csakúgy mint társai a sok régi darabot olyan
tőkeként becsülte, amivel szabadon lehet kísérletezni. Ha már akkor is
körülvette volna a drámát a «prestige» kerítése, amely a mai tragédiát
körülveszi, semmit sem vittek volna véghez. Az eleven Anglia durva meleg
vére keringett a színdarabokban is, mint az utcai balladákban s megadta
a szükséges testet a légzés és fenséges képzelet számára. A költőnek
szüksége van a népies hagyomány anyagára s amely egyben kellőkép
korlátozza is művészetét. A néphez fűzi, alapot ad épületének s amidőn
annyi kész dolgot ad a kezébe, szabadságot, időt ad neki, hogy teljes
erejével működtethesse képzelete merész játékát. Röviden kifejezve: a
poéta a hagyomány legendájának annyit köszönhet, amennyit a szobrászat
köszönhet a templomnak. Az egyptomi és görög képfaragás az építészet
alárendeltségéből fejlődött nagyra. A templom falának szolgált díszéül:
eleinte csak nyers relief a lába zatba vésve, azután a dombormű
merészebb lett s egy-egy fej vagy kar emelkedett ki a falból, azonban a
csoportok még egyszer beilleszkedtek az épületbe, amely egyúttal az
alakokat tartó keretül is szolgált; s ha végül el is érték a stílus és
kidolgozás legnagyobb szabadságát, az építészet uralkodó géniusza mégis
bizonyos nyugalmat és tartózkodást követelt meg a szobortól. Mihelyt
azonban a szobor kezdett egészen különválni a templomtól és palotától, a
szobrászművészet hanyatlásnak indult: szeszély, különködés és fitogtatás
szorította ki a régi mérsékletet. Ugyanolyan ellensúlyozót, aminőt a
szobrász az építészetben talált, talált a költő veszedelmesen izgékony
tehetsége a fölhalmozott, régi drámai anyagban, amelyhez a nép már hozzá
volt szokva s amelynek megvolt olyan kitünősége, hogy egyes lángelme –
lett légyen az bármily rendkívüli – sehogysem alkothatta volna meg.
Shakespeare nyilván igen sokkal tartozik ide is, oda is s kész volt
mindent fölhasználni, ami kezeügyébe akadt. Eredetiségének mértékeül
szolgálhat Malone fáradságos kutatása «VI. Henrik» I., II. és III.
részére vonatkozólag. Eszerint 6043 sorból 1771-et valamely Shakespeare
előtti író írt, 2373-at Shakespeare írt, de elődei előmunkálatai alapján
s csak 1899 sor egészen az ő műve. S a Malone kutatása alig hagy meg
egyetlen drámát is föltétlen eredeti Shakespeare-műnek. S «VIII.
Henrik»-ben magam is előtörni látom az eredeti törzset, amelyre a
Shakespeare finomabb invenciója rétegeződött. Az első darabot valamely
kiválóbb gondolkozó elme írta, de ennek a szerzőnek rossz füle volt a
ritmus iránt. Megismerem a kezevonását és kadenciáját. Ime: Wolsey
monológja s a következő jelenete Cromwell-lel; itt a Shakespeare métruma
helyét – amelynek az a titka, hogy a gondolat teremti meg magának a
ritmust, úgy hogy, ha értelmesen olvassuk a szöveget, akkor legjobban
eltaláljuk ritmusát is – olyan sorok foglalják el, amelyek adott
ritmusra vannak megírva, úgy hogy a versek szószéki szónoklatra
emlékeztetnek. Ám a darab minden hosszadalmassága ellenére is tartalmaz
olyan vonásokat, amelyek kétségtelenül Shakespeare kezétől erednek és
némely helye, mint pl. a koronázás elbeszélése olyan, mintha valóságos
autogramm volna. Ami különös, az Erzsébet királynőhöz szóló hódolat
rossz ritmusban van tartva.
Shakespeare jól tudta, hogy a hagyomány jobb mesét szolgáltat, mint a
kitalálás. Ha ezzel veszt is írói hírneve, viszont így nagyban
szaporította művészete forrásait s az ő napjaiban még nem keresték úgy
az eredetiséget, mint manapság. A milliókhoz szóló irodalomnak még nem
volt se híre, se hamva. Az általános olvasás, az olcsó sajtó ismeretlen
fogalmak voltak. A kezdetleges irodalmi közönség korszakában föllépő
nagy költő a saját fénykörébe szív föl minden, bárhonnan sugárzó
fényességet. Magasztos hivatása, hogy az értelem minden drágakövét az
érzés minden virágát a nép közé vigye s eközben emlékezetét éppoly
értékesnek tekinti, mint kitaláló tehetségét. Ennélfogva vajmi keveset
törődik azzal, honnan származnak a gondolatai, vajjon valamely fordított
műből, hagyományból, távoli országokban való utazások leírásaiból avagy
ihletéből; mert bármily forrásból fakadtak, egyformán kedvesek a
kritikátlan hallgatóságnak.
Sőt egészen közel, otthon is vesz föl kölcsönt Más ember is mond éppoly
bölcs dolgokat, mint ő; csakhogy az közben egy csomó bolond dolgot is
mond s nem is tudja, mikor is mondott bölcset. Ellenben a költő ismeri a
valódi drágakő tüzét és bárhol találja, magas helyére emeli. Ez – talán
– a Homeros szerencsés helyzete; ez a Chaucer-é és Szádi-é. Ők érezték,
hogy minden elmésség az ő elmésségük s ők éppúgy könyvtárosok és
historiográfusok, mint költők. Minden igényes poéta örököse s egyúttal
szétárasztója volt a világ száz elbeszélésének.
Chaucer befolyása szembetünő egész régebbi irodalmunkban s újabban is
nemcsak Pope és Dryden, hanem egész sereg angol író be nem vallott
tartozását könnyen lehet megállapítani a Chaucer javára.
Az ember ámul azon a gazdagságon, amely annyi kosztost tud táplálni. Már
pedig maga Chaucer is egy nagy, nagy kölcsönző! Úgy látszik folytonosan
fölvett kölcsönöket Lydgate és Caxton útján, Guido di Colonnától, akinek
latin költeménye a trójai háborúról viszont Dares Phrygius, Ovidius,
Statius kompilációja. Azután Chaucer jótevői még: Petrarca, Boccaccio s
a provencei költők: a «Romaunt of the Rose» («A rózsaregény») csak jó
ítélettel végzett fordítása Guillaume de Lorris és Jean de Meung
művének; «Troilus and Creseide»-jét az urbinói Lollius után, a «The Cock
und the Fox» («A kakas és a róka») Marie de France egy «lais»-a után; a
«The House of Fame» (A hír háza) franciából vagy olaszból készült s a
szegény Gowert úgy kihasználja, mintha csupán téglavető vagy kőfejtő
hely volna, ahonnan építőanyagát veszi. Elcsenéseit azzal védi, hogy az,
amit elvett, ott, ahol találta, mit sem ért, ellenben ahová ő tette és
hátrahagyta, a legértékesebb lett. Mintegy gyakorlati szabály lett az
irodalomban, hogy ha valaki csak egyszer is bebizonyította, hogy tud
eredetit írni, akkor már jogosult tetszése szerint mások írásaiból
csenegetni; a tulajdon azé, aki fenn tudja tartani és azé, aki a kellő
elhelyezést tudja biztosítani számára. A kikölcsönzött gondolatokon
rajta van ugyan némi félszegség bélyege, mihelyt azonban megtanultuk,
mit csináljunk velük, máris a sajátunkká válnak.
És ugyanígy minden egyéb eredetiség is csak viszonylagos. Minden
gondolkozó retrospektív (a mult örökségéből vagy a mások tapasztalatából
táplálkozik). Westminster vagy Washington tanult törvényhozója a
néptömegek ezrei nevében beszél és szavaz. Fedd föl mily útakon és
módokon, mily láthatatlan csatornákon tudja meg ez a szenátor a népnek
kívánságait, mennyi gyakorlati és tapasztalt ember táplálja őt szóban,
írásban, tényekkel, adatokkal, értékítéletekkel s ez mindjárt jócskán
elvesz az ő erős egyéniségének és magatartásának hatásából. Ahogyan Sir
Robert Peel és Webster ezrekért szavaztak, Locke és Rousseau éppúgy
gondolkoztak ezrekért s így környékezték Homerost, Menut, Szádit,
Miltont források és kutak, mikből ők merítgettek: rég elfeledett
barátok, szerelmesek, könyvek, hagyományok, közmondások, amelyek, ha
mind látnók őket – kisebbé tennék a költészetük csodáját. Tekintélyes
magabízással szólott-e a költő? Avagy érezte, hogy legyőzte valamely
versenytársa? Ez a szózat csupán az író enlelkiismeretéhez szól. Az ő
keblében van a Delphi, amelyből eszméire, dolgaira nézve igazolást,
igen-t, nem-et kell kérnie s amelynek feleletére kell magát bíznia. De
mindaz az adósság, amellyel az ilyen kölcsönvevő mások elméjének
tartozik, sohasem fogja megzavarni azt az érzését, hogy ő eredeti ember,
mert a könyvek és mások eszének segítsége csak egyetlen
pipafüst-szippantás ahhoz a legtitkosabb valósághoz képest, amellyel
érintkezik s amelyből merít.
Könnyű látni, hogy a géniusz java, írásai és tettei nem egy ember műve,
hanem tágkörű szociális munka terméke, amikor ugyanattól ösztökélve
ezrek dolgoztak együtt. Angol bibliánk az angol nyelv erejének és
muzsikájának csodás példája. Csakhogy nem egy ember vagy egy kor
teremtette meg, hanem századok és sok egyház tökéletesítette. Nem volt
idő, amikor nem létezett volna valamelyes fordítása. A lithurgia,
amelynek erélyes pathoszát csodáljuk, a különböző korok és nemzetek
kegyességének anthologiája, a katholikus egyház imáinak és formuláinak
fordítása, miket hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe az egész világ
szentíróinak imáiból és elmélkedéseiből. Grotius a «Miatyánk»-ról
megjegyzi, hogy egyes mondatai, amelyből összetevődik, már használatba
voltak Krisztus idejében a rabbinisztikus formulákban s ő onnan
szemelgette föl az aranymagvakat. A Common Law izmos nyelve,
törvényszékeink hatásos tételei, törvénybeli megkülönböztetéseink
szabatos és velős igazsága megannyi adaléka a sok-sok éleslátású,
erősfejű embernek, akik e törvények uralma alatt lévő vidékeken éltek.
Plutarchos fordítása azért lett olyan kitünő, mert fordítás fordításra
következett. Nem volt idő, amikor nem volt volna valamelyes fordítása.
Valami hasonló mehetett végbe réges-régen ezeknek a könyveknek
eredetijével. A világ szabadjára bánt el a világkönyvekkel. A Védák,
Aesopos, Pilpay,[28] az Ezeregy Éjszaka, a Cid, az Ilias, a Robin Hood,
a Scottish Minstrelsy nem egyes emberek művei. Az efféle művek
összealkotásában részt vesz gondolataival az idő, a piac, a kőműves, az
ács, az árús, a gazda, a bohóc. Minden könyv szolgáltat korának egy-egy
jó szót; minden városi szabályzat, minden ipar és kereskedelem, minden
napi bolondság ugyanezt teszi s a faji, általános géniusz, amely nem
átallja bevallani, hogy eredetiségét a mindenkivel közös eredetiségnek
köszönheti, a következő kor szemében mint a saját kora megtestesítője s
kifejezője jelentkezik.
Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Society-nek köszönhetjük az angol
dráma fejlődésfokainak történetét a templomi misztériumoktól s a világi
daraboknak kiválásától, a «Ferrex és Porrex» és «Gurton nagyanyó
tűjé»-től azokig a darabokig, mik a színpadot rendre meghódították és
miket Shakespeare megmásított, átformált és végül a magáévá tett. Ezek a
búvárok a sikeren fölbuzdulva s az egyre érdekesebbé váló problémától
sarkalva, nem hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatlanul, egyetlen
ládát a padláson fölbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy
aktacsomót a por és férgek prédájául, olyan heves volt a vágyuk, hogy
fölfedezzék, vajjon csakugyan vadorzó volt-e a siheder-Shakespeare vagy
sem, vajjon csakugyan tartotta-e a lovakat a színház kapuja előtt,
járt-e iskolát s miért hagyta végrendeletében csak «második legjobb
ágyát» Ann Hathaway-nek, a feleségének.
Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan rosszul
választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a fényét.
amely felé fordul minden szem; az a gond, amellyel leltároz minden
semmiséget, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az Essexek,
Leicesterek, Burleigh-k és Buckingham-ek dolgaira vonatkozik, s egyetlen
értékes följegyzés nélkül hagyja egy másik dinasztia megalapítóját,
akinek egyedül köszönhető, hogy a Tudor-dinasztiát egyáltalában
emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész angolszász fajt kifejezi
az őt tápláló ihlet tüze által s akinek eszméi táplálják most és
századokon át a világ első nemzetét, aki határozott irányba kényszeríti
a lelkeket. A népszerű színészben senki sem gyanította az emberiség
költőjét s a titok titok maradt a költők, tudósok, udvari emberek s a
léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki leltárba foglalta kora egész
értelmiségét, soha még csak nevét sem említi. Ben Jonsonnak – bár azt a
pár szót, mellyel Shakespearet magasztalta, iparkodtunk minden ízében
megvizsgálni – sejtelme sem volt annak a hírnek ruganyos
tovaterjedéséről, melynek első rezgését ő indította meg. Kétségtelen,
hogy nagylelkűnek tartotta magát azért a dicséretért, amelyet
Shakespeare számára engedélyezett s egészen bizonyos, hogy kettőjük
közül önmagát tartotta nagyobb költőnek.
Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész fölismerésére ész kell, a
Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az ő felismerésére.
Sir Henry volton négy évvel Shakespeare után született és 23 évvel utóbb
halt meg s ismerősei s a vele levelezők között találom a következő
neveket: Theodore Beza, Isaac Casaubon, Sir Philip Sidney, Earl of
Essex, Lord Bacon, Sir Walter Raleigh, John Milton, Sir Henry Vane Isaac
Walton, dr. Donne, Abraham Cowley, Bellarmin, Charles Cotton, John Pym,
John Hales, Kepler, Vieta, Albericus Gentilis, Paolo Sarpi, Arminius;
mindazokkal együtt, akikről van bizonyságunk, hogy érintkeztek vele,
anélkül, hogy sok mást előszámlálnánk, akikkel kétségkívül találkozott s
akik közt voltak: Shakespeare, Spenser, Jonson, Beaumont, Massinger, a
két Herbert. Marlowe, Chapman stb. A nagy emberek ama összetalálkozása
óta, amelyet Görögország elénk tár Perikles korában, sohasem volt még
ilyen kiváló társadalom s íme, mégis híjával volt a géniusznak, amellyel
fölismerte volna a mindenség legjobbfejű emberét. Költőnk álarcán nem
hatolt át szem. A hegyet nem láthatod közvetlen közelből. Egy évszázig
tartott, míg sejteni kezdték, hogy ki is ő s két évszáznak kellett
elmúlnia halála után, míg olyan kritika kezdett jelentkezni, amelyet már
hozzá méltónak gondolunk. Egész mostanáig nem volt lehetséges
Shakespeare történetét megírni. Ő volt a német irodalom atyja:
ismeretének bevezetése Lessing által, műveinek lefordítása Wieland és
Schlegel által a legszorosabb összefüggésben van a német irodalom
rohamos kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely
spekulativ bölcselkedő lelkével mintegy eleven Hamlet – találhatott
Hamlet tragédiája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom, filozófia,
gondolkodás mind átshakepearesedett. Az ő értelme az a látóhatár,
amelyen túl ma sem látunk. Fülünket az ő ritmusa nevelte muzsikára.
Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik meggyőződéseinket kellő
hűséggel tudták kifejezni: ámde minden művelt lélekben él az ő legfelső
hatalmának és szépségének néma nagyrabecsülése, amely éppúgy jellemzője
a kornak, mint a kereszténység.
A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban, kihirdette,
mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden, bizonysággal
támogatott fölvilágosításra s mi lett az eredmény? Néhány fontos adaton
kívül, amely az angol színpad említettem fejlődését megvilágította,
nagynehezen összegyűlt egy pár részlet a költő vagyonáról. Úgy látszik,
hogy évről-évre szaporodott a része a Blackfriars Theatre-ben; hogy a
ruhatár és egyéb színpadi kellékek az övéi voltak; hogy írói és
színházrészvényesi jövedelmeiből birtokot vett szülővárosában; hogy
Stratford legjobb házában lakott; hogy földijei megbizatásokkal,
pénzüzletekkel stb. látták el Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az
időben, hogy Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi
törvényszéknél 35 shillingért és 10 pennyért, a részére különböző
időkben szállított gabona vételára címén. Kifogástalan családapának
látjuk, mert nem hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű
ember volt mint színész és részvényes, nem ütközik ki kellemetlenül a
többi színész és színházigazgató közül.
Én elismerem mindennek a fölvilágosításnak a fontosságát; megérdemelte
az adatok beszerzésének fáradságát. Ámde mindez nem vethet világosságot
végtelen föltalálóképességére, amely fő-fővonzó mágnesünk. Bizony
nehézkes történetírók vagyunk. Elmondjuk rendre a rokonság, a születés,
szülőhely, az iskola, iskolatársak, kereset, házasság, könyvkiadás,
híresség, halál krónikáját, de ha e fecsegés végére értünk, ez egyetlen
szállal sem fűződik az istenszülte géniuszhoz s ha történetesen valamely
más életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarchosból, az éppúgy
illett volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet
lényeges sajátsága, hogy a Csoda szivárványleányához hasonlatosan a
láthatatlanból szökjék elő, hogy elmossa a multat és megtagadjon minden
történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier: hiába vesztegettek rá
fáradságot. A híres színházak, a Covent Garden, Drury Lane, Park és
Tremont hiába segítettek. Betterton, Garrick, Kemble, Kean, Macready
életüket szentelték ennek a lángelmének, őt koronázzák, világosítják,
neki engedelmeskednek, őt fejezik ki. S íme, a géniusz nem ismeri őket.
Kezdődik a szavalat; egy aranyos, halhatatlan szó szökken ki mindebből a
festett pedanteriából s édes viharzást kelt a lelkünkben, amelyet hozzá
férhetetlen otthona fölkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer láttam
egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége Hamlet-alakítása s
íme a summa, amit akkor hallottam s amire ma emlékszem, olyasmi volt,
amiben a nagy tragikusnak semmi része; egyszerűen Hamlet kérdése a
szellemhez: «Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem, egész acélban
így feljársz, a hold fakó fényére, borzasztván az éjt?» Az a képzelő
tehetség, amely egész világgá szélesíti az író kamráját s minden rendű
és rangú cselekvő személyekkel népesíti be, a vaskos valóságot éppoly
hamar finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház
minden illuzióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre,
amelyekbe a «Szentivánéji Álom» bebocsát bennünket? Vajjon Shakespeare
beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházkerületi titkárt, sekrestyést
vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létrejövetelébe? Ime: az
Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának holdfénye, Othello
fogságának «sivár barlangjai és elhagyatott sivatagai» – vajjon, hol az
a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a kancellár aktacsomója vagy
magánlevele, amely csak egyetlen szót is megőrzött volna ezekről az
érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a drámában, mint minden nagy
műalkotásban, Egyptom és India kyklops-építkezésében, Phidias
szobrászatában, a góth székesegyházakban, Italia festészetében, a
spanyol és skót balladákban: a géniusz fölhúzza maga után a létrát,
amidőn az alkotó korszak fölszállt az égbe s új időnek ad helyet, amely
látja ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.
Shakespearenek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare s még ő sem tud
nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a bennünk levő Shakespearenek
legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb óránkban. Nem állhat föl háromlábú
jós-székéről, hogy ihletéről adalékokat szolgáltasson nekünk. Olvasd a
régi okmányokat, miket a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek,
összehasonlítottak s olvasd viszont egyik-másik mennyei mondását,
ærolithek ezek, amelyek mintha az égből hulltak volna le s amelyeket nem
tapasztalatunk, de a keblünkben lévő ember szinte a Végzet igéiként
fogad be – vajjon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a mondások;
vajjon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez utóbbiakkal szemben;
s vajjon melyikük ad több történelmi betekintést ebbe a nagy emberbe?
És így, bármily sovány is külső történetünk, ha biográfusául – Aubrey és
Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi felvilágosítást kapunk
jelleme és sokszor lényege felől s amit az esetre, ha találkoznánk s
dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk hiteles nézeteit,
meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért döngetik mindenki
szívét: az élet, halál, a szerelem, a vagyon és a szegénység, az élet
értékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az emberek jelleméről s
ennek sorsukra gyakorolt nyilt vagy titkos hatásairól s azokról a
misztikus és démoni hatalmakról, amelyek megcsúfolják tudományunkat s
mégis beleszövik jó és rossz adományaikat legragyogóbb óráinkba.
Olvasta-e valaki a szonetteket anélkül, hogy ne látta volna mint fedi
föl itt a poéta – olyan álarc alatt amely az értelmes olvasónak nem
álarc – a barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a
legérzékenyebb s egyben legértelmesebb emberben? Mely titkos gondolatát
nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s királyokról írt nagy
festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat és embereket szeretett;
látjuk, mint gyönyörködik a barátokban, a szíves vendéglátásban, a
szeretettel teljes adakozásban. Hadd beszéljen nagy szívéről Timon,
Warwick s Antonio, a kereskedő. Bármily keveset tudunk Shakespeareről,
mégis ő a modern történelem egyetlen személye, akit jól ismerünk. Az
erkölcs, a szokások, a gazdaság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az
életművészet mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte
tudását? Mely hivatást, tevékenységet, emberi munkateret nem említett?
Mely királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napoleont? Mely szűz
nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik szerelmesen
nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem látott túl? Mely nemes
urat nem nevelt ki helyesebb magatartásra?
Némely kiváló kritikus abban a véleményben van, hogy csak az a
Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érdemeinek
méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték
meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit s mégis csak
másodrendűeknek tartom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje, agya s
szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya eszméket, képeket lehelt ki, s
miközben kijáratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a drámára
bukkantak. Ha kevesebb lett volna, vizsgálgathatnók, mint töltötte be a
helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb drámaírója
volt. De az, amit mondott, oly súllyal jelentkezik, hogy eltéríti
figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely szent, akinek
története átment minden nyelvbe, versbe, prózába, dalokba, festményekbe,
aggszavakba, úgyhogy az alkalom, amely a szent véleményének majd a
beszélgetés, majd az ima, majd a törvénykönyv alakját adta, mellékessé
vált a vélemény alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk
a bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ő írta meg modern zenénk
minden melódiáját, modern életünk szövegkönyvét, szokásaink kódexét. Ő
rajzolta meg Anglia és Európa férfiait s az amerikai férfiú apját; ő
rajzolta meg az embert és írta le a napot és azt, ami benne történik. Ő
olvasott a férfiak és nők szívében, kiolvasta tisztes és rejtett csalfa
gondolataikat; az ártatlanság hamiskodásait és az átmenetet, amelynek
révén erény és bűn az ellentétébe siklik át. Szét tudta választani az
anya részét az apai örökségtől a gyermek orcáján. Megvonta a finom
határvonalat a Szabadság és Végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit,
amelyek a természet rendjének őrsége. S az emberi sors minden édessége s
minden borzalma oly éles, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal
jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvonalai. S
életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy drámában,
epikában nyilvánul-e? Mert eziránt éppannyi joggal érdeklődhetnénk, mint
az iránt, hogy a király üzenete micsodás papiron vagyon megírva.