négylábúak filozófiája nem fog érvényesülni. Igazán nem fontos, hogy
denevérek és ökrök mit gondolnak. Ellenben az első veszedelmes tünet,
amelyre rámutatok, az értelem könnyelműsége, mintha az igazi
komolyságnak ártalmára volna a sok tudás. Tudni annyit tesz, mint azt
tudni, hogy nem tudhatunk. A jámbor imádkozik; a lángész gúnyolódik.
Mily tiszteletreméltó a komolyság minden neme, de az értelem megöli. Még
az én finomlelkű s csodálatos barátom, San Carlo, egyike a legáthatóbb
elméjű embereknek, is úgy találja, hogy minden egyenes emelkedés, még ha
szárnyaló jámborságról van is szó, erre az ijesztő belátásra vezet, s
híveit árván küldi vissza. Az én bámulatos San Carlom úgy hitte, hogy a
törvényhozók és szentek meg vannak mérgezve. Üresnek találták a bárkát;
látták, de nem akarták megmondani, hanem közeledő követőiket ezzel
próbálták elriasztani: «Kedves társaink ott van számotokra a
cselekedet!» Ámbár ez a felfedezésem San Carlóban úgy hatott rám, mint a
júliusi fagy vagy menyasszonyomtól kapott arculütés, ért még egy
rosszabb, t. i.: a szentek csömöre. Látomásuk alatt még mielőtt
térdükről fölkeltek, így szóltak: «Úgy látjuk, hogy a mi hódolatunk és
boldogságunk részleges és csonka: a gyanusított és lesajnált
intellektushoz, az értelemhez, a Mephistopheleshez, a tehetség
gimnasztikájához kell fordulnunk!»
Ez azonban elsősorban mumus; s bár sok elegiának szolgáltatott tárgyat a
XIX. században, Byrontól, Goethetől s kevésbé híres költőktől kezdve s
nem is említve sok jeles magános megfigyelőt, – megvallom, nem nagyon
hat a képzeletemre; mert úgylátszik csak bábuházak és fazekasboltok
szétzúzására vonatkozik. A különböző egyházak hullámzásai távolról sem
érintik a hit egyetlen alapelvét sem. Úgy tartom, hogy az értelem és az
erkölcsi érzés harmóniában van és hogy, ámbár a filozófia kipusztítja a
mumusokat, egyszersmind a bűn gátjait is szolgáltatja s a lélek
sarkítását eszközli. Úgy tartom, mentől bölcsebb valaki, annál
bámulatosabbnak találja a Természet és Erkölcs gazdaságos berendezését
és sokkal teljesebb bizalomra emelkedik.
Ime, a szeszély hatalma, amely semmibe sem veszi, amit nem ő szőtt össze
tényekből és hiedelmekből. Ime, a temperamentum hatalma, amely nyilván
módosítja a hajlamokat és érzéseket. A hitek és hitetlenségek nyilván
strukturális eredetűek és mihelyt ki-ki eléri azt az egyensúlyt és kezdő
sebességet, amely megengedi, hogy az egész gépezet működni kezdjen, nem
lesz szüksége szélső példákra, hanem rohamosan megváltoztatja majd
minden életnézetét. Életünk márciusi idő, zord és derült ugyanabban az
órában. Keményen, elszántan, a Végzet vasláncában hivén indulunk neki, s
még ha életünk megmentéséről volna is szó, meg nem fordulnánk: de, íme,
egy könyv, egy mellszobor, vagy akár egy név hangja cikázik át
idegeinken, s mi egyszerre csak hiszünk a szabadakaratban: gyűrűm Bölcs
Salamon pecsétje legyen; a Végzet csak félkegyelműeknek való: az elszánt
lelkeknek minden lehetséges! Új élmény új fordulatot ad gondolatainknak;
a józanész zsarnoksága ismét érvényesül s azt mondjuk: «Nos, a hadsereg
végre is a hírnév, jó modor és költészet kapuja s lám, egészben véve az
önzés vet legjobban, nyeseget legjobban, ő csinálja az emberből a
legjobb kereskedőt, s a legjobb polgárt.» Hát az embernek nézetei a
jóról és rosszról, a végzetről s az okságról csak megszakadt éjjeli
nyugalom vagy emésztési zavar következménye? Hite Istenben és a
Kötelességben nem mélyebb, mint a gyomor tanusága? S mi biztosítja
nézetei állandóságát? Nem szeretem a francia gyorsaságot: minden héten
új egyház és új állam. – Ez a második tagadás; ám érjen, ami ér.
Amennyiben a lelkiállapotok forgását bizonyítja, úgy hiszem, tulajdon
ellenszerét is maga találja meg, különösen hosszabb korszakokat véve. Mi
az államok értelme? Vajjon a korok általános hangja tanuskodik-e
valamely közös alapelv mellett, avagy nem lehet érzelmi közösséget
fölfedezni távoleső idők és helyek közt? S ha az emberek önérdekének
hatalmát mutatja, azt is elfogadom, mint az isteni törvény részét s
kénytelen vagyok összeegyeztetni a vágyaimmal, amennyire csak tudom.
Ezek a szavak: «Végzet», «Sors» az emberiség értelmét jelentik minden
korban, – azt, hogy a világ törvényei nem mindig kedveznek nekünk, hanem
sokszor sebeznek és széttörnek bennünket. A Végzet, mint természet és
hajlam fölénk nő, mint a fű. Az Időt kaszával festjük, a Szerelmet és
Szerencsét vaknak, a Végzetet süketnek. Túlkevés bennünk az ellenálló
erő e minket megemésztő vadsággal szemben. Hogy tudnánk szembeszállni a
kikerülhetetlen, diadalmas, gonosz hatalmakkal? Mit tehetek a faj
behatása ellen tulajdon történetemben? Mit az átöröklés, a szervezetem
hajlama, a skrofulás, lymphatikus szervezet, a nemi tehetetlenség ellen?
A zord éghajlat ellen? A földieim barbársága ellen? Mindent
lecáfolhatok, tagadhatok, csak ezt az örök Hasat nem; annak táplálék
kell és sehogysem tehetem tiszteletreméltóvá.
Az igenlő ösztön főakadálya azonban egy – amely a többit mind
magábazárja: az illuzionisták tana. Kínos nézet van forgalomban, amely
szerint az élet minden főbb alakulata áltat bennünket s a szabad
cselekvőség csak üres szó. Megétettek s elkábítottak bennünket
levegővel, eledellel, asszonnyal, gyermekekkel, tudománnyal,
eseményekkel, s ezek éppúgy hagynak minket, ha eltávoznak, mint aminőkül
jöttükkor találtak. Ezt panaszolják a mathematikáról; így tesz minden
más tudomány, eset és cselekedet. Látok egy embert, aki már minden
tudományon átrágta magát s ugyanolyan fajankó, mint volt s minden tudós,
polgári, társadalmi hivatalából kiütközi a gyermek. Mindazonáltal
kénytelenek vagyunk életünket nekik szentelni. Valóban kisértésbe jutunk
nevelési rendszerünk alapszabályául és elméletéül elfogadni, hogy Isten:
substancia és a módszere: illuzió. A keleti bölcsek hittek Yoganidra
istenségben, Visnu nagy, kápráztató energiájában, aki legfőbb
tudatlansággal az egész világot elámítja.
Vagy így állítsam föl a tételt? Az élet nagy döbbenete, hogy még
látszata sincs meg az életben az elmélet és gyakorlat kiegyezésének. Az
Értelmet ezt a fennen magasztalt realitást, a Törvényt megragadjuk
olykor-olykor, derűs és mély percekben, a gondok, bajlódások zajos
zűrzavarában, – miknek nincs közvetlen közük hozzájuk; – megragadjuk,
elveszítjük hónapokra, évekre, megint megtaláljuk, s bizonyos időközben
megint elveszítjük. Ha jól összeszámláljuk, ötven év alatt van egy
féltucat okos óránk. S mire jó ez a sok gond és bajlódás? Módszert sem
látunk a világon, csak a nagynak és kicsinek párhuzamosságát, amelyek
sohasem hatnak egymásra s a legkisebb jelét sem mutatják, hogy egymás
felé hajolnának. Tapasztalat, vagyon, kormányzat, olvasmány, írás mit
sem használnak; mintha egy ember a szobába lép, nem látszik meg rajta,
vajjon yam-gyökérrel vagy bivalyhússal táplálkozott-e; csak arra
törekedett, hogy annyi csontot és izmot szerezzen, amennyire csak
szüksége volt, akár rizsből, akár habból. Olyan nagy az aránytalanság a
törvény égboltja s a véghezvitel hangyája közt, hogy akár értékes ember
valaki, akár ostoba, nem olyan nagy dolog, ahogy mondani szoktuk.
Hozzátegyem-e még, mint ennek a varázslatnak szemfényvesztését, az
elkülönülésnek megdöbbentő törvényét, mely az együttműködést
lehetetlenné teszi? Az ifjú lélek mohón vágyódik társaság után. Ámde a
kultúra és nagyság útja magános elzárkozásra vezet. Gyakorta csalódott.
Nem várhatta, hogy eszméit rokonszenvesen fogadja a falusi nép, ámde ő
választékos és értelmes emberek közé vitte, de egyáltalában nem talált
barátságos arcokra, hanem csak félreértésre, visszatetszésre és
gúnyolódásra. A nagy emberek csodamód korszerűtlenek és helyüket
tévesztettek, a legnagyobb kíválóságuk lángra gyúlt individualizmus,
amely még jobban elszigeteli őket.
Ilyen és többféle betegsége van a gondolatnak, amiket rendes tanítóink
meg se kísérlenek távoztatni. Minthogy a jó természet az erény felé
hajlik, azt mondjuk-e: «Nincsenek kétségek!» – s kitartunk a helyes
úton! Vajjon az életet vitézül avagy gyáván kell-e élnünk? S vajjon a
kétségek megszüntetése nem lényeges kelléke-e minden férfiasságnak?
Miért oly hihetetlen, hogy egy jól megtermett, komoly ember kevés
élvezetet talál teában, értekezésekben, katekizmusokban, s vaskosabb
tanítás, emberek, munka, kereskedelem, gazdaság, háború, éhség, bőség,
szerelem, gyűlölet, kétkedés, ijedtség kell neki, hogy a dolgok
megvilágosodjanak előtte? S vajjon nincs-e igaza, hogy azt követeli: ám
győzzék meg őt a maga útján? S ha meggyőzték, meg is érte a bajlódást.
A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség: hogy
tagadjuk azokat. Némely elme képtelen a szkepticizmusra. Ha
olykor-olykor kétkedést nyilvánítanak, ez inkább udvariasság vagy
alkalmazkodás a társadalmak rendes társalgásához. Elkalandozhatnak a
spekulatív bölcselkedés magasságaiba, mélységeibe, mert bizton haza
tudnak onnan térni. Ha egyszer bebocsáttatást nyertek a Gondolat egeibe,
nem bukhatnak többé vissza az éjszakába, hanem végtelenül hivogatja őket
a túlsó part. Mindenütt mennyek, egek sokaságát látják s istenségek
sokaságát maguk körül. De vannak mások, akiknek szemében az ég ércből
való redőnek látszik, amely elzárja maga elől az alant levő földet. Ez a
temperamentumnak vagy a természetbe mélyebben, vagy kevésbé mélyen való
elmerülésnek kérdése. A legalsóbb néposztályoknak a hit valamely
visszfénye, vagy valami élősdi hit kell; nem a valóságok látománya,
hanem ösztönszerű bizakodásuk a valóságok látnokaiban és hívőiben. A
nagy hívők viselkedése, gondolatai megdöbbentik őket s meggyőzik őket
arról, hogy ezek láttak valamit, ami ő előlük el van rejtve. Ám az ő
érzékies gondolkozásuk szeretné a hívőt utolsó álláspontjához szegezni,
holott az múlhatlanul tovább halad, egyre halad s most a hitetlen, a
hithez való buzgóságában, máglyára viszi a hívőt.
A nagy hívőket mindig hitetleneknek tartják s megférhetetlen, fantaszta,
atheista s számba nem jövő embereknek. A spiritualista érzi a
kénytelenséget, hogy hitét a kétségeknek egész sorával fejezze ki.
Kegyes lelkek eléjejárulnak terveikkel és kérik közreműködését. Hogy
habozhat? Merő illem- és udvariassági szabály, hogy egyezzünk bele,
amibe csak lehet és nyilatkozzunk biztatóan s ne dermesztően és komoran.
De ő kénytelen így beszélni: «Óh, ezek a dolgok majd úgy következnek be,
ahogyan be kell következniök. Mit tehettek ez ellen? Ezek a részleges
bajok és bűnök csak hajtásai s gyümölcse annak a fának, amely szemünk
láttára nő. Hiába panaszkodunk a levélre vagy gyümölcsszemre; vágd le s
a fa megint éppoly rosszat fog teremni. Mélyebben kell az orvoslást
kezdened.» A köznapi jótékonykodás olyan tárgy, amelyről ő nem tud
tárgyalni. A nép kérdései nem az övéi; útjaik, módjaik nem az övéi, s
bármit sugall neki jó természete, kénytelen azt mondani, hogy ő nem
talál gyönyörűséget bennök.
Még azokat a tanokat, amelyek drágák az ember reménységének, így pl.
amelyek az isteni gondviselésről s a lélek halhatatlanságáról szólnak,
még ezeket sem tudják embertársai úgy fölállítani, hogy ő igent
mondhasson reájuk. Ám ő merőben azért tagad, mert többet hisz, s nem
azért, mert kevesebbet. Tisztességből tagad. Inkább veszi magára a
tehetetlen szkepticizmus vádját, semmint a hazugságét. Azt mondja: én
hiszek a világegyetem erkölcsi tervében, amely a lelkek üdvösségére van;
ámde dogmáitokat torzoknak látom, hogyan szerezhetnék nekik hitelt? Azt
mondja erre valaki: ez fagyos és hitetlen beszéd? A bölcs és nemeslelkű
nem mondja, sőt örülni fog messzelátó jóakaratának, amely ellenfelének
engedheti át a hagyomány és közös hit egész területét, anélkül, hogy
szemernyit veszítene erejéből. Ő minden átmenet végét nézi. Fox György
látta, hogy «a sötétség és halál óceánja van előtte; mindazonáltal a
fény és szeretet végtelen óceánja hullámzott e sötétség fölött».
A végső megoldás, amelybe belevész a szkepticizmus, az erkölcsi érzés,
amely sohasem veszíti el felsőbbségét. Próbáljanak ki bízvást minden
útat és módot és mérlegeljék minden ellenvetés súlyát: az erkölcsi érzés
valamennyit egészen könnyen lebillenti. Ez az a csöpp, mely egész
tengert ellensúlyoz. Játszhatom a tarka-barka tényekkel, s szemügyre
vehetem azzal a felületességgel, amelyet szkepticizmusnak nevezünk, de
jól tudom, hogy mindjárt abban a rendben fog előttem megjelenni, amely
lehetetlenné teszi a szkepticizmust. A gondolkozó embernek éreznie kell
a gondolatot, mely a világegyetem szülője: hogy a Természet tömegei
folynak és hullámzanak.
Ez a hit elősegíti az élet és tárgyai egész születését. A világ telítve
van az Istenséggel és a Törvénnyel. Megtűri épp úgy az igazat, mint a
nem igazat, az ostobákat és bolondokat, az őrültség és csalás diadalát.
Nyugodtan szemléli a szakadékot, amely az ember nagyravágyása és
megvalósító ereje, a hatalom kereslete és kínálata közt tátong, s amely
minden lélek tragédiája.
Charles Fourier azt hirdette, hogy «az ember vonzóereje sorsához
viszonylik», vagyis, hogy minden vágy megjövendöli tulajdon
kielégülését. Ámde minden tapasztalat ennek épp az ellenkezőjét mutatja:
az erő elégtelenségéről panaszkodik minden ifjú és tüzes lélek, s az
isteni gondviselést bizonyos szűkmarkúsággal vádolja. Megmutatta az eget
s a földet minden gyermekének s beleoltotta a vágyat az «egész», az
«egyetemes» iránt; s ez a vágy dühödt és határtalan, olyan éhesség, mint
a Téré, amely mohón vágyódik, hogy égi testek töltsék be; olyan éhesség,
aminővel az ördögök ordítoznak prédájuk, a lelkek után. S kielégítéséül
– minden ember számára napi adagul rendeltetett egy csöpp, az életerő
egy harmatcsöppje; a Serleg olyan nagy, mint a Tér és tartalma: az élet
vizének egyetlen csöppje! Minden ember olyan étvággyal ébred reggelente,
hogy föl tudná falni az egész naprendszert, mint egy kalácsot; féktelen
tettvágy és szenvedély tölti el; kezét szeretné rátenni a
hajnalcsillagra, hogy kísérletet tegyen a nehézkedéséről vagy vegyi
összetételéről. Ám az első mozdulatra, amellyel erejét ki akarná
próbálni, – keze, lába, érzékei fölmondanák a szolgálatot. Ime, a
státusaitól elhagyott császár, aki magánosan dudorászik, vagy csupa
ilyen szerencsétlen flótás-császárok tömegében: s a szirének még egyre
ezt zengik: «az ember vonzóereje sorsához viszonylik». Ez a hasadék ott
tátong minden házban, minden szűzi szívben, ifjúéban, leányéban, a szent
repeső lelkében: a szakadék az eszményi hatalom legnagyobb igérete és a
nyomorú tapasztalás, realitás között.
De segítségünkre jön az igazság terjedékeny, ruganyos, korlátok közé nem
szorítható természete. Az ember egyre szélesebb általánosságok révén
segít magán. Az élet tanításának gyakorlati alkalmazása az
általánosítás; hinni abban, amit az évek és századok az órákkal szemben
mondanak; ellenállni a részletek és különlegességek bitorló hatalmának;
beléhatolni egyetemes értelmükbe. A dolgok látszólag _ezt_ mondják,
pedig éppen az ellenkezőjét, _azt_ mondják. A jelenség lehet
erkölcstelen, s az eredmény mégis erkölcsös. A dolgok látszólag lefelé
irányulnak, hogy igazolják a kishitűséget, előmozdítsák az aljasokat és
leverjék az igazak lelkét, s íme úgy a gazok, mint a vértanúk révén az
igaz ügy mozdíttatott elő. Bár minden politikai küzdelemben a hitványak
győznek, bár a társadalom, a látszat szerint arra van kárhoztatva, hogy
a bűnösök egyik csapata kezéből a bűnösök egy másik csapata kezébe
kerüljön, mihelyest a kormány változik, s a civilizáció haladása
főbenjáró bűnök láncolata: mégis mindez valahogyan a végső céloknak is
eleget tesz. Látunk erőszakos eseményeket, amelyek a külszín szerint
egész korszakok polgárosultságát hátráltatják vagy visszavetik. Ám a
világszellem kitűnő úszó, s dacol a viharokkal, hullámokkal. Fügét mutat
a törvényeknek, s a történelem egész folyamán azt látjuk, hogy az Ég
mintha szeretne alacsony és szegényes eszközökkel élni. S éveken és
évszázakon át, gonosz tényezőkön, semmiségeken és atomokon át
ellenállhatatlanúl áramlik egy hatalmas és jótékony alapirányzat.
Hadd tanúlja meg az ember az állandót a változóban és hullámzóban;
tanúlja meg, hogy viselje el ama dolgok letüntét, miket tisztelni
megszokott volt, úgy, hogy ne veszítse el a tiszteletét; tanulja meg,
hogy nem azért van ezen a földön, hogy ő formáljon, hanem, hogy ő
formáltassék, s bár feneketlen mélység alatt újabb feneketlen mélység
tátong és vélemény félreszorít véleményt, végezetre valamennyi benne
foglaltatik az Örök Végső Okban:
«Bár süllyed a hajóm, csak más tengerre sülyed.»
VI. SHAKESPEARE; VAGY: A KÖLTŐ.
A nagy embereket inkább szellemük kiterjedése tünteti ki, semmint
eredetiségük. Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy
valaki a pók módjára beleiből szövi ki a hálóját; vagy hogy maga talál
agyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik
nagy ember sem eredeti. S az értékes eredetiség nem is más emberektől
való különbözésben áll. A hőst a lovagok és események sűrű tömege nyomja
s meglátván, mire szorul az emberiség s osztozva vágyában, éles szemét
és karja erejét adja oda, hogy a kívánt pontra segítse. A legnagyobb
lángelme a legnagyobb adósa másoknak. A költő nem gyöngefejű ember, aki
átabotába beszél s minthogy össze-vissza beszél mindent, végül mégis
csak mond valami jót is, hanem korával és hazájával szorosan egyesült
szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és
szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes s abba az irányba
kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.
Életünk géniusza féltékeny az egyéniségekre s nem akar semmiféle egyéni
nagyot, hacsak nem az általános, a köz útján. Így a lángelmének nincs
szabad választása. A nagy ember nem ébred egy szép reggel ezzel: «Csak
úgy buzog bennem az élet; tengerre szállok hát s fölfedezem a délsarki
szárazföldet; ma megtalálom a kör négyszögesítését; fölkavarom a
botanikát és új táplálékot fedezek föl az emberiségnek; új építőművészet
motoszkál a fejemben; új mozgató erőt látok» stb. – nem, hanem eszmék és
események folyamában találja s belülről hajtatva érzi magát kortársai
eszméitől és szükségleteitől. Oda áll az útra, ahová minden ember szeme
néz s minden ujj mutatja az irányt, amelyben mennie kell. Az Egyház
szertartások és pompa közepette nevelte föl őt s ő muzsikájának
sugallatát követve fölépíti a székesegyházat, amelyre az Egyháznak
himnuszai és körmenetei számára szüksége van. Amaz a háború dühöngése
közt él: az neveli föl trombitaszóval, barakkokban s íme: ő reformálja a
hadviselés szabályait. Ismét egy másik két vidéket lát, amelyek afelől
tapogatóznak, hogy a szenet, a lisztet, a halat a termelés helyéről mint
vigyék a fogyasztás helyére s íme, rájön a vasút eszméjére. Minden
mester összegyűjtve találja az anyagát s hatalmát az a rokonszenv és
szeretet adja, amellyel népe és a megmunkálandó anyag iránt viseltetik.
Mily gazdaságosság ez az erő fölhasználásában s mily kárpótlás az élet
rövidségéért. Mindent kezébe kap; a világ vitte őt ennyire előre az
útján. Az emberi faj járt el előtte, lehordta a halmokat, betöltötte a
szakadékokat s áthidalta a folyóvizeket. Emberek, nemzetek, költők,
mívesek, nők: mind érette dolgoztak s ő belelép munkáik folyamába.
Ellenben ha olyan teret választ, amely a fejlődés irányvonalán kívül
esik, kívül esik a nemzeti érzés és történelem körén, mindent önmagának
kell megtennie: s erőit kimeríti az első előkészületekben. Az ember
hajlandó volna azt állítani: a nagy lángész hatalma egyáltalában nem az
eredetiségben áll, hanem a befogadóképességben, abban, hogy hagyja, hogy
a világ mindent megtegyen érette s az idő szelleme gát nélkül hassa át a
lelkét.
Shakespeare fiatalsága olyan korszakba esett, amidőn az angol nép mohón
kívánta a színjáték mulatságát. Az udvar hamar zokonvette a politikai
célzásokat s megpróbálta elnyomni. A puritánok növekvő és erélyes pártja
és az anglikán egyház vakbuzgó hívei is el akarták nyomni. Ám a nép
kívánta. Korcsmai udvarok, tetőtlen házak, rögtönzött bekerített helyek
a falusi vásárokon kész játszóhelyekül szolgáltak a vándorszínészeknek.
A nép megízlelte ezt az új élvezetet s valamint mi manapság hiába
próbálnók elnyomni az ujságokat – s még a legerősebb párt is hiába
próbálná – éppoly kevéssé tudta akkor király, főpap, puritán, egyenkint
és egyesülve elnyomni azt a szervet, amely egyben volt ballada,
elbeszélés, hírlap, választógyűlés, olvasmány, Paprika Jancsi és
könyvtár. Sőt valószínű, hogy király, főpap, puritán mind megtalálták
benne a magukét. Minden ok arra vezetett, hogy nemzeti érdekű ügy lett
belőle, amely ugyan nem volt oly tekintélyes, mintha valamely nagy
tudósnak eszébe jutott volna, hogy az angol történelemben helyet
szenteljen neki, de amely mindazonáltal nem vesztett jelentőségéből
azzal, hogy olcsó és igénytelen volt, akárcsak egy pék boltja.
Életerejének legjobb bizonysága az a sereg író, aki ezen a téren
gombamódra ütötte föl a fejét: Kyd, Marlowe, Greene, Ben Jonson,
Chapman, Dekker, Webster, Heywood, Middleton, Peele, Ford, Massinger,
Beaumont és Fletcher.