– s a gúny a legalacsonyabb materializmust fejezi ki: – egy harmadik
párt: a szkeptikus-párt középutat foglal el. Mindkettőt helytelennek,
mert túlzónak találja. Azon igyekszik, hogy úgy vesse meg a lábát, hogy
helyrebillentse a mérleget. Nem lépi túl a határait. Látja az utca
emberének egyoldaluságát; nem akar merő csúfolódó lenni; az értelmi
tehetségekért száll síkra, a hideg fejért, s mindazért, ami a fejet
hidegen tartja, nem szereti sem a hebehurgya iparkodást, sem a jutalmat
nem találó önfeláldozást, sem az agynak munkába ölését. Vajjon igás
barom vagy szekér vagyok-e? mert ti ez is, az is vagytok, ha túloztok.
Vaskos önámítás tőletek, ha mindent szilárdnak, ólmosnak akartok a
világon, s ha azt vélitek: gyémántkőkemény alapon álltok; mert bizony,
ha tudásunk végső tényeit fölfedjük, csak olyanok vagytok, mint a
folyóvíz buborékjai, azt sem tudjátok honnan? és hová? s csupa
csalódásba vagytok ágyazva, burkolva.
A szkeptikus éppoly kevéssé hagyja, hogy elámítsa egy könyv, vagy tudós
talár. A tudósok önmaguk áldozatai; ösztövérek és sáppadtak; lábuk
hideg, fejük meleg, éjjel nem tudnak aludni, nappal folyton félnek a
háborgattatástól – csupa vértelenség, szenny, éhség és önzés. Ha
közelről nézed mulatságaikat, azt látod: elvonó elmék és éjjel-nappal
egyaránt álmodoznak, s a társadalom hódolatát várják valamely igazságra
épített értékes rendszerükért, amelyet azonban arány nélkül ad elő,
szabatosság híjával alkalmaz, s valójában nem tud testté alakítani,
eleveníteni akaraterő nélkül szűkölködő rendszerezője.
Ám világosan látom – úgymond a szkeptikus, – hogy nem tudok látni.
Tudom, hogy az ember ereje nem a túlzásban van, hanem éppen a túlzás
elkerülésében. Én legalább el akarom kerülni azt a gyöngeséget, hogy
túlmenjek a bölcselkedésben a határaimon. Mihaszna törekszünk olyan
erőre, amely nincs meg bennünk? Minek túlozzuk az erény hatalmát? Miért
akarnánk idő előtt angyalok lenni. Ha túlfeszítjük a húrt, elpattan. Ha
csak kívánjuk a halhatatlanságot, de az nem nyilvánvaló, miért ne
mondanók meg ezt kereken? Ha a nyilvánvalóságok harcban állnak, miért ne
állapítanók meg ezt? Ha a tisztafejű gondolkozó nem lát elég alapot az ő
«igen»-ére és «nem»-ére, – miért ne függesztené föl az ítéletét. Torkig
vagyok ezekkel a dogmatizálókkal, de éppúgy unom ezeket a
szőrszálhasogatókat, akik a dogmákat tagadják. Nem állítok, nem tagadok.
Azért vagyok itt, hogy megvizsgáljam az esetet, hogy szemügyre vegyem,
azaz σκεπτειν. Megpróbálom egyensúlyra billenteni a mérleg rúdját.
Mihaszna, ha pulpitusra állok s ledarálom a társadalomról, vallásról,
természetről szóló elméletemet, ha tudom, hogy áthághatatlan akadályok
állják útjokat? Miért vesztegessek annyi szót nyilvános gyülekezetben,
ha minden szomszédom falnak szegezhet olyan érvekkel, miket nem tudok
megcáfolni? Minek tüntetnők föl az életet egyszerű játéknak, ha tudjuk
mily bonyolúlt és alakoskodó, csalfa Proteus? Miért vonnánk minden
dolgot egy szűk kalap alá, holott tudjuk, hogy nem egy vagy két dolog
van a világon, hanem tíz, húsz, ezer és megannyi más és más? Minek
képzelnéd, hogy minden igazság a te kezedben van? Hisz annak annyi ezer
oldala van.
Ki tilthatná el a bölcs szkepticizmust, ha látja, hogy nincs gyakorlati
kérdés, amelynek ne volna több megközelítő megoldása? Vajjon nem nyílt
kérdés ma is a házasság, ha világ kezdete óta olyan intézménynek
mondják, amelyből kivágyódik az aki benne van, s amelybe belevágyódik
az, aki nincs benne? S nem maradt-e mindmáig észszerű a Sokrates válasza
annak a kérdésére, hogy megházasodjék-e vagy sem: «Akár megházasodik,
akár nem: így is, úgy is megfogja bánni!» Nem kérdéses-e az állam? E
részt minden társadalomban megoszlanak a vélemények. Senki sem szeret
igazán; sokan nagyon nem szeretik, lelkiismeretfurdalásokat éreznek
követése miatt s egyedül azért kelnek védelmére, mert félnek, hogy még
rosszabbat cselekszenek, ha szervezetét megbontják. Nincs-e ugyanígy az
egyházakkal? Vagy vegyünk egy közelebbről érdeklő kérdést: törekedjék-e
a fiatalember vezető szerepre a törvényhozás, politika, közgazdaság
terén? Nem lehet állítani, mintha az itt elért siker egészen összeesnék
a lelke bensőséges színe-javával. Avagy elvágván a horgonyköteleket,
amelyek a társadalmi rendhez fűzték, nyílt tengerre szálljon, holott
nincs más vezére, mint géniusza? Mellette is sok szól, ellene is. Vagy
jusson eszünkbe a mai nyílt kérdés, vajjon «szabad verseny» legyen-e,
vagy «szervezett, társas munka?» A fenkölt lelkek lelkesednek a munka
iránt, melyből mindenki kiveszi a részét; ez az egyedüli becsületes és
biztos mód. Egyedül a szegény ember kunyhójában születik az erő és
erény; pedig, másrészt azt állítják, hogy a munka elnyomorítja a testet,
lelket egyaránt s a munkások egyhangúlag jajonganak: «Nekünk nincsenek
gondolataink!» – Kultúra? Mily nélkülözhetetlen kincs. Nem bocsáthatom
meg a tökéletesedés vágyának hiányát. Pedig a kultúra azonnal letörli az
önkénytelenség üde hamvát. A kultúra kitünő a vad embernek; ámde ha csak
egyetlenegyszer olvasott könyvet, többé sohasem tud úgy gondolkozni,
hogy ne gondoljon Plutarchos hőseire. Szóval: minthogy az értelem igazi
ereje abban áll, hogy «ne engedjük azt, amit tudunk, megzavartatni
azzal, amit nem tudunk», biztosítanunk kell ezt az előnyünket, s nem
szabad kockáztatni elérhetetlen légvárakkal. Félre a délibábbal! Menjünk
a világba, vegyüljünk a mindennapi dolgokba; tanuljunk, szerezzünk, s
hágjunk fölfelé. «Az ember a mozgó növény egy fajtája, s mint a fa,
tápláléka javarészét a levegőből kapja. Ha túlsokat van otthon,
elsorvad». Éljünk erőteljes, férfias életet; tudjuk azt, amit tudunk,
biztosan; amit birtokba veszünk, legyen szilárd, észszerű, s csakugyan a
miénk. Többet ér _egy_ kézzelfogható világ, mint kettő a levegőben.
Legyen dolgunk igazi férfiakkal, nőkkel, ne pedig imbolygó
kísértetekkel.
Ez a szkeptikus gondolkozás igazi alapja: a meggondoltság,
önmegtartóztatás szelleme; de egyáltalában nem a hitetlenség szelleme,
egyáltalában nem az egyetemes tagadásé, vagy egyetemes kételkedésé s
legkevésbé a minden szilárdat és jót kigúnyoló kárhozatos legyalázás
szelleme. Ez éppoly kevéssé lehet a szkeptikus eljárása, mint nem az a
vallásé vagy filozófiáé. Ő a megfontoló, az okos, aki bevonja a
vitorlát, megszámolja a tőkéjét, takarékoskodik eszközeivel, s azt a
meggyőződést táplálja, hogy az embernek túlsok ellensége van, semhogy
még a maga ellensége is legyen; hogy nem adhatunk magunk túlságosan sok
előnyt ebben az egyenlőtlen harcban, amelyben az egyik csatasorban oly
nagy és lebírhatatlan hatalom áll, a másikon pedig az a kicsiny, öntelt
sebezhető lövőházi figura, akinek ember a neve aki egyik veszélyből a
másikba bukdácsol. Ez a filozófia a jobb védekezhetés érdekében
elfoglalt biztosabb állás, s olyan, amelyet meg is lehet tartani; amely
széles alapon nyugszik, alkalmatos, mint mikor házat építünk s arra
vigyázunk hogy ne legyen se túlmagas, se túlalacsony, ne járja
túlságosan a szél, de kiemelkedjék a föld sarából.
A bölcsészet, amelyre szükségünk van, legyen mozgékony, hullámzó. A
spártai és sztoikus rendszerek a mi céljainknak túl vaskosak és ridegek,
merevek. Másrészt a Szt. János és az ellen-nem-állás elmélete
túlfinomnak és légiesnek látszik. Valami rugalmas acélból szőtt ruhára
van szükségünk, amely erős, mint az első és hajlékony, mint a második.
Hajóra van szükségünk a hullámokon, miken lakunk. A szögletes, dogmás
ház forgáccsá, szilánkká törne a sok elem viharában Nem, szilárdnak, de
az ember formájához alkalmazkodónak kell lennie hajlékunknak, mintahogy
a kagyló a tengerre épült ház mintáját szolgáltatja. Az emberi léleknek
kell rendszerünk típusát megadnia, ahogy az emberi test az a típus,
amelyre a házépítést szabják. Az emberi természet alapsajátsága az
alkalmazkodás. Arany-középszer vagyunk, röpködő állandóság,
kiegyenlítődő vagy szakaszosan visszatérő hibák, tengerre épült ház. A
bölcs szkeptikus közelebbről akarja látni a játékot és a főjátékosokat,
azt, hogy mi a java a földgolyónak; a művészetet, s természetet, a
helyeket és eseményeket, de különösen az embereket. Mindazt, ami kíváló
az emberiségben – a bájos alakot, az acélos kart, a rábeszélő ajkakat, a
leleményes agyvelőt, a játékban ügyeset s győzőt – mindezt szemügyre
akarja venni s ítélete alá akarja vonni.
A színjátékba bebocsáttatás föltételei: legyen szilárd és értelmes, a
magunkéra támaszkodó életpályánk; annyink, hogy életszükségleteinket
kielégíthessük; annak a bizonysága, hogy megvan bennünk a vérmérséklet,
erő és kíválóság, amely honfitársai s kortársai közt hitelt bíró
követőket ad nekünk. Mert az élet titkainak csak a hasonló és
rokonszenvező leli meg a nyitját. Az emberek nem bízzák magukat
tacskókra, pojácákra, pedánsokra, hanem csakis magukhoz hasonlókra.
Bizonyos kölcsönös korlátozás, a két véglet közti helytfoglalás,
pozitivítás révén erős és rátermett ember, aki sem nem csíp, mint a só,
se nem túlédes, mint a cukor, hanem eléggé rokon a világgal, hogy
igazságot szolgáltasson Londonnak vagy Párisnak, egyúttal erős és
eredeti gondolkozó, akit nem képesztenek el a városok, hanem aki tud
velök élni: íme, ilyen ember alkalmas a gondolkozás e területének
elfoglalására.
Ezek a tulajdonságok találkoznak Montaigne jellemében. Minthogy azonban
én talán túlságos személyes vonzalmat érzek Montaigne iránt, azért az
önzők e fejedelmének védőpajzsa alatt legyen szabad egy két szóval
védekeznem, miért választottam éppen őt a szkepticizmus képviselőjének,
s legyen szabad röviden kifejtenem, mint fakadt s mint növekedett
szeretetem e csodálatos pajtás iránt.
Apám könyvtárában megvolt Montaigne essayinek egyetlen kötete Cotton
fordításában. Soká por lepte, míg egy szép nap, amidőn a kollégiumból
kikerülvén, elolvastam, s megszereztem a többi kötetét is. Ma is
emlékszem, mily gyönyörrel és ámulattal töltött el. Úgy éreztem, mintha
én magam írtam volna valamely előbbi életemben, olyan bensőséggel
fejezte ki tulajdon gondolatomat és tapasztalatomat. Párisban létem
alatt azután, 1833-ban, a Père la Chaise temetőben történetesen
odakerültem az 1830-ban, 68 éves korában elhúnyt Auguste Collignon sírja
elé, aki sírfelirata szerint: «az igaz életnek szentelte magát és
erényét Montaigne essay-n formálta». Néhány évvel utóbb megismerkedtem a
kitűnő John Sterling költővel s leveleiből értesültem, hogy ő, Montaigne
kedvéért elzarándokolt périgordi kastélyába, amely még ma is áll
Castellune közelében és 250 év múltán lemásolta a mondásokat, miket maga
Montaigne írt könyvtára falára. Majd örömmel hallottam, hogy William
Shakespeare egyik újonnan fölfedezett kezeírását Montaigne-nek Floriótól
készült másolatában találták meg. Ez az egyetlen könyv, amelyről
biztosan tudjuk, hogy megvolt a költő könyvtárában. S különös, hogy
Florio másodpéldányáról, amelyet a British Museum a
Shakespeare-autogramm kímélése céljából vásárolt meg, kiderítették, hogy
előlapján Ben Jonson[27] neve írása van. Leigh Hunt jelenti Lord
Byron-ről, hogy Montaigne volt az egyetlen régi író, akit bevallott
kielégüléssel olvasott. Egyéb oly összetalálkozások, miknek fölemlítését
nem tartom szükségesnek, szintén hozzájárultak, hogy az öreg gascogne-i
mindig új és halhatatlan legyen szememben.
1571-ben, atyja halála után, Montaigne, aki akkor 38 éves volt,
visszavonult a bordeaux-i törvényszék gyakorlatától és birtokán
telepedett meg. Ámbár szerette a mulatságot és időnkint az udvarnál is
megfordult, tudós hajlamai most egyre nőttek, s megszerette a falusi
nemes szabályos korlátok közt lefolyó és független életét. Komolyan
belemerült a gazdálkodásba, s földjeinek hozadékát nagyra emelte.
Egyenes és tisztességes ember létére, aki egyaránt írtózott attól, hogy
csaljon, mint hogy megcsalassék, környékén nagy becsületre tett szert. A
liga polgárháborúi közepette, amelyek minden házat várrá alakítottak át,
Montaigne tárva tartotta kapuit és házát védelem nélkül hagyta. Szabadon
járt be hozzá minden pártbeli, mert bátorságát és tisztességét egyaránt
becsülték. A szomszéd főurak és köznemesek hozzáadták ékszereiket és
értékes írásaikat megőrzés végett. Gibbon szerint ezekben a vakbuzgó
időkben csak két szabadabban gondolkozó ember akadt Franciaországban:
IV. Henrik és Montaigne.
Montaigne a legőszintébb és legbecsületesebb író. Gall szabadsága olykor
bizony vaskos, de minden kifogást eleve lefegyverez saját nyílt
bevallásaival. Az ő korában a könyveket csupán a férfi nem számára írták
és többnyire latinul, úgyhogy ez a humoristát följogosította bizonyos
szabadszájúságra, amelyet a mi, egyaránt mind a két nemhez forduló
irodalmunk nem enged meg. Mindazonáltal lehet, hogy bibliai nyíltsága
igen merész rakoncátlansággal párosulva lapjait elzárja sok
érzékenylelkű olvasó előtt; de ezek megbotránkozása csak felszínes. Ő
fitogtatja hibáit, nagyra van velök; senki sem gondolhat ő róla több
rosszat, mint ő maga teszi. Ő majd minden bűnt magára ró s ha
történetesen van benne valami erény az – úgymond – bizonyosan csak úgy
belélopta magát. Nézete szerint nincs ember, aki meg nem érdemelné, hogy
ötször-hatszor fölakasztották légyen, s ő magára nézve sem igényel
kivételt. «Öt vagy hat épp oly nevetséges történetkét lehet én rólam is
elbeszélni, akárcsak bármely más élő emberről.» De mindezen, valóban
fölösleges őszintesége mellett is minden olvasójában a tántoríthatatlan
becsületesség benyomását kelti.
«Ha a legszigorúbban és bensőségesen gyóntatom meg magam, úgy találom,
hogy legjobb erényemben is van egy csöppje a bűnnek, s attól tartok,
hogy Plato legtisztább erényében is – én az ilyen erénynek éppoly
őszinte híve vagyok, mint bárki más – ha egészen rátartotta volna a
fülét, kihallotta volna a belevegyült emberi elemnek vásott hangját, de
olyan bágyadtan és távol, hogy egyedül csak ő vehette volna észre.»
Ingerültség és utálkozás jelentkezik benne mindennemű szenvelgés és
nyegleség ellen. Oly soká élt udvari életet, hogy alaposan megcsömörlött
a külszíntől s inkább megenged magának egy kis káromkodást és
esküdözést. Szívesen beszél hajósokkal és cigányokkal, fölhasználja a
tolvajnyelv és utcai rigmusok kifejezéseit. Oly soká volt szobákban,
hogy belebetegedett: kivágyódik a szabad levegőre és ha golyóbisok esnek
is az égből. Túlsok taláros férfiút látott: most inkább lát emberevő
vadembert s a mesterkélt élet olyan idegessé tette, hogy úgy tartja:
mentől barbárabb az ember, annál jobb. Szeret nyeregben ülni, s másra
bízza, hogy másutt theológiát, nyelvtudományt vagy metafizikát olvasson.
Bármit tála elénk, annak földes íze s eleven élete van; édes, csípő vagy
szúró. Nem habozik olvasóit betegsége stációival mulattatni;
olaszországi naplója tele van ezzel. Az egyensúly álláspontjára
helyezkedett. Neve fölé mérleget rajzolt ezzel az aláírással: «Que
sçai-je?» Ha a címlap melletti képét nézem, mintha hallanám: «Ám játszd
az öreg abszolutot; ha úgy tetszik, gúnyolódhatsz és túlozhatsz, – én az
igazság embere vagyok s Európa minden állama, egyháza, jövedelme és
személyes hírneve kedvéért sem megyek túl a száraz ténynél, ahogy én
látom; inkább dadogok, fecsegek arról, amit biztosan tudok: házamról s
pajtáimról, apámról, feleségemről s árendásaimról; öreg kopasz fejemről;
késemről s villámról; arról, hogy mit eszem s mit szeretek inni s száz
más éppolyan nevetséges semmiségről, – azután pedig finom varjúpennával
finom mesét írok. Szeretem a szürke napokat, az őszt és téliidőt. Szürke
és őszies vagyok magam is s legjobbnak tartom a pongyolát és kitaposott
cipőket, amik nem nyomják a lábamat, az öreg barátokat, akik nem
feszélyeznek, s az egyszerű tárgyakat, amelyek nem erőltetik meg és nem
szivattyúzzák ki az agyamvelejét. Földi életünk úgyis elég kockázatos és
esendő. Egyetlen órában sem lehetünk biztosak életünk s vagyonunk felől,
s vajjon nem ránt-e balsorsunk valami szánalmas vagy nevetséges
helyzetbe. Minek fujjam föl magam s játsszam a filozófust, ahelyett,
hogy minden erőmmel egyensúlyba hozzam ezt a táncoló léggömböt? Így
legalább biztos korlátok közt élek, megőrzöm cselekvőképességemet, s
becsülettel juthatok révbe. S ha az efajta életben van valami bohókás,
az nem az én hibám, hanem a Végzeté és Természeté.»
Essay-i ennélfogva mulatságos magánbeszéd mindenféle véletlen tárgyról,
ami éppen eszébe ötlik, s mindent ceremónia nélkül, azonban férfiasan
tárgyal. Lehet, voltak mélyebben szántó elmék; de azt bízvást el lehet
mondani, hogy nem volt még ember, aki gondolatokban ennyire gazdag lett
volna. Ő sohasem lapos, sohasem alakoskodó, s meg van benne az a nagy
tehetség, hogy leköti figyelmünket mindaz iránt, ami őt leköti.
A férfi őszintesége és velős ereje átmegy mondásaiba is. Nem ismerek
könyvet, amelyen ily kevéssé érzik az irodalom. Ez a beszélgetés nyelve,
könyvbe plántálva. Mesd meg ezeket a szavakat s vérezni fognak: mert
eleven véredényekből állnak. Ugyanazt a gyönyört érezzük nála, mint
mikor munkások beszélgetését hallgatjuk s valamely rendkívüli körülmény
pillanatnyi fontosságot ad párbeszédjüknek. Kovácsok és fuvarosok nem
sokat illegetik a nyelvüket: golyózáporként hull a szavuk. A Cambridge-i
tudós ember szokta magát folyton javítgatni, minden félmondat után
újrakezdegeti a mondókáját, a szókkal játszadozik, azokat túlontúl
csiszolgatja, miközben elugrik a tárgytól. Montaigne világosan beszél,
ismeri a világot, a könyveket, önmagát és az alapfokot használja;
sohasem rikácsol, tiltakozik, könyörög; nincs benne semmi gyöngeség,
görcsös rángatózás, túlzófok; nem akar kiugrani a bőréből; nem akar
bohócot játszani, helyet, időt semmivé tenni. Ő erős és szilárd; élvezi
a nap minden pillanatát; szereti a bajt is, mert az érezteti vele énjét
és igazolja a dolgok létét, mintahogy megcsípjük magunkat, hogy
meggyőződjünk arról, ébren vagyunk-e. Síkságon halad, ritkán hág
magasra, vagy bocsátkozik mélységbe; szereti lába alatt a szilárd talajt
és köveket. Írásaiban nem lobog lelkesedés, sem nagyravágyás: ő mindig
elégedett, magáttisztelő, a középszer barátja. Egyetlen kivétel:
Sokrates iránti szeretete. Ha ő róla beszél: arca kipirúl és stílusa
szenvedélyessé válik.
Montaigne torokbajban halt meg. 1592-ben, 60 éves korában; halála előtt
szobájában misét mondatott. 33 éves korában nősült. «De» – mondja – «ha
a magam akaratát követem, nem vettem volna el magát a Bölcseséget sem,
még ha ő akart volna is hozzám jönni. De nagyon bajos a házasodást
elkerülni, s a közszokás és élet megköveteli. Legtöbb cselekedetünket a
példa vezérli, nem saját választásunk.» Halála óráján ugyancsak a
közszokásnak áldozott. «Que sçais-je?» (Mit tudom én?)
Montaigne könyvét az egész világ elismerte azzal, hogy minden nyelvre
lefordították. Európában 75 kiadásban terjedt el s ugyancsak válogatott
körökben: udvari emberek, katonák, fejedelmek, világfiak, elmés és
fenkölt gondolkozók közt.
Mondhatjuk-e, hogy Montaigne bölcsen beszélt, helyesen s tartós
érvénnyel fejezte ki az életben való viselkedésről szóló emberi nézetet?
Mi természettől fogva hívők vagyunk. Csak az igazság, vagyis az ok és
okozat közötti összefüggés érdekel. Meg vagyunk győződve, hogy fonál fűz
össze minden dolgot; az egész világ rá van fűzve, mint kaláris szeme s
ember, esemény, élet csupán e fonal segítségével jut el hozzánk;
jönnek-mennek egymásután, csupán azért, hogy ennek a vonalnak irányát és
folytonosságát megismerjük. Az olyan könyv, vagy állítás, amely azt
akarná kimutatni, hogy itt nincs irányvonal, hanem csak vakeset és
khaosz van, véletlen szerencsétlenség, ok és következés nélküli
szerencse, bolondból lett hős, hősből lett bolond: bizony leverne; mert
akár látjuk, akár nem: hiszünk a kötelék létében. A tehetség
hamisíthatja ezeket a kapcsokat, de a lángész megtalálja az igaziakat.
Figyelünk a tudós szavára, mert előre sejtjük a tőle fölfedett
természeti jelenségek következéseit. Szeretjük mindazt, ami állít,
erősít, összeköt, fenntart, s nem szeretjük, ami szétszór és lerombol.
Megjelenik valaki, aki mindenki szemében konzervatív és konstruktív: az
ő jelenléte jól berendezett társadalmat, földmívelést, ipart és
kereskedelmet, széleskörű intézményeket és kormányt föltételez. S ha
ezek még nem voltak meg, életrekelnek az ő erőfeszítése által.
Ennélfogva fölvidítja és megvigasztalja az embereket, akik mindezt hamar
kiérzik belőle. A tiltakozók és lázadozók kígyót-békát kiáltanak a
fennálló álladalomra, de nem tárják elénk a maguk ház- vagy államtervét.
Ennélfogva bármily szerény és kevéssé virágzó is a város, az állam, az
élet, amelyet ama tanácsadónk vizsgál, az emberek mégis ahhoz a
konzervatívhoz ragaszkodnak és elfordulnak az újítótól valamíg csak
fejszével és feszítővassal jő.
Ámbár így természettől fogva konzervatívok és az okság hívei vagyunk s
elvetjük a keserű, komor hitetlenséget, a Montaigne-képviselte
szkeptikusoknak is igazuk van s élete bizonyos korában minden ember
közéjük tartozik. Minden felsőbbrendű lélek átmegy az egyensúlyozás e
területén, jobbanmondva, akarja tudni, mint használja föl a Természet
fékeit és súlyait, mint természetes ellenszereket a vakon hívők és
bakfejűek túlzásai és alakiságai ellen.
A szkepticizmus annak a magatartása, aki vizsgálat tárgyává teszi
azoknak a sajátságoknak viszonyát, amelyeket a társadalom imád, de
amelyeket ő csak irányzatuknál és szellemüknél fogva tisztel. Ő a
templom tornácában áll. A társadalom nem szereti, ha a fennálló rendet a
kétségnek csak fuvalma is éri. Ám a szokások megvizsgálása, minden
magasabbrendű lélek kikerülhetetlen fejlődésfoka s egyszersmind annak a
bizonysága, hogy fölismeri az erőt, amely minden változás, hullámzás
ellenére megmarad.
A felsőbbrendű lélek éppoly idegenül áll szemben a társadalom bajaival,
mint ezek javasolt ellenszereivel. A bölcs kételkedő rossz polgár; nem
konzervatív: látja a vagyon önzését és az intézmények álmosságát. De
semmiféle demokratikus párttal való együttműködésre sem alkalmas, mert a
pártok mindenkitől teljes odaadást kívánnak és ő átlát a közkeletű
demokrata-hazafiságon. Az ő politikája olyan, mint a Sir Walter Raleighé
a Lélek Izenete-ben vagy a Krishnáé a Bhagavatban: «Nincs senki, aki
méltó volna szeretetemre, gyűlöletemre», mialatt ítélete alá von
törvényt, természetet, vallást, kereskedelmet, szokást. Bár reformista:
azért nem jobb tagja az emberbaráti egyesületeknek. Kiderül, hogy ő nem
előharcosa sem a dolgozó osztályoknak, sem a szegényeknek, sem a
raboknak, sem a rabszolgáknak. Meg van győződve, hogy életünket ezen a
földön nem lehet olyan egyszerűen magyarázni, mint az iskolás könyvek
teszik. Nem akar ezekkel a jóakaratú dolgokkal szemben az ördög
prókátorának pártjára állni, hogy kikürtöljön minden kétséget és gúnyt,
amely elsötétíti előtte a napot; ámde így szól: mégis csak vannak
kétségek.
Élek az alkalommal s Montaigne-ünk nevenapját, a Szent Mihály-napot
megülöm azzal, hogy előszámlálom és leírom ezeket a kételyeket és
tagadásokat. Ki akarom őket rángatni oduikból a nap világosságára. Úgy
kell velük tennünk, ahogy a rendőrség tesz megrögzött csirkefogókkal:
nyilvánosan kiállítjuk őket. Mindjárt nem lesznek már olyan
félelmetesek, mihelyt azonosítják és lajstromba foglalják őket. De azért
igazságosan akarok velük bánni. Nem veszek elő afféle szónoki
ellenvetéseket, amelyeket csak azért állítanak föl, hogy cáfolattal
azonnal leronthassák. A legerősebbeket keresem ki, akár bírok velök,
akár ők bírnak le engem.