öntevékenységnek. Csak dinamikus, de nem életteljes; az élet nemzőereje
nélkül szűkölködik. Nincs benne egyéni. A világegyetem egy óriás
kristály, amelynek minden atomja és lemezkéje szakadatlan rendben és
egységben sorakozik, de az egész hideg és néma. Ami egyéniségnek,
akaratnak látszik, – nem az. Végtelen láncolata ez a közvetítő
átmeneteknek, amelyek a középponttól a kerületre vezetnek, s minden
cselekvőséget megfoszt minden szabadságától és sajátosságától. Az ő
költött Mindensége mágneses álomba dermedt, s csupán a magnetizáló
szellemét tükrözi. Minden gondolat a környező szellemek társaságának
befolyása révén plántálódik a lélekbe, s ebbe a társaságba viszont egy
magasabb szellemű társaság révén és így tovább. Minden típusa ugyanazt a
kevés dolgot jelenti. Minden alakja egy nyelvet beszél. Minden
személyének ajka swedenborgizál. Erre lyukad ki valahány. Ez a Charon
szállítja át mindet a csónakján, akár király, tanácsos, nemes úr, tudós
az illető; akár Newton Izsák, Sloane, II. György király, Mahomet vagy
más a neve; mind, mind ugyanazt a komor színt és hangot kapja. Csupán
akkor, amidőn Cicero kerül a színre, nemes látnokunk csupán akkor hőköl
vissza egy kissé, s megmondván, hogy most Ciceroval beszélt, emberi
elérzékenyüléssel jegyzi meg: «ő olyas valaki volt, akiben megadatott
vala hinnem!» Ámde, amidőn az állítólagos római kinyítja a száját, Róma
és ékesszólása menten elapadt s megint csak a merő theológus Swedenborg
áll előttünk. Ege, pokla egyaránt szürke mert egyéniség nélkül
szűkölködik. Nincs meg sehol az emberek ezer meg ezer viszonylata. Az
érdek és érdeklődés, amely a Természetben minden egyes emberhez fűződik,
– mert igazság van igaztalanságában s igaztalan az ő igazságában is;
mert meghazudtol minden dogmatizálást és osztályozást, annyi
korlátozást, kivételt, eshetőséget kell mindeniknél számbavenni; aki
erős hibáinál fogva s gyakorta bénult erényeinél fogva – nála egészen
elsikkad az ő «társasága» iránt érzett rokonszenve közepette. Ez a nagy
hiányosság visszahat rendszere magjára.
Bár az «Úr» tevékenységét lépten-nyomon emlegeti, az sohasem lép
elevenen előtérbe. Nincs fény és melegség ebben a szemben, amely a
középpontból kimered, s amelynek meg kellene eleveníteni a teremtmények
roppant láncolatát.
Swedenborg szellemének főhibája: theológiai korlátozottsága. Nála
sohasem csap meg az egyetemes bölcseség szabadelvűségének friss
szellője; mindig templomfalai nyomnak. Az a héber Múzsa, amely az
embereket a Jó és Gonosz tudására tanította, őrá is olyan végzetesen
túlságos hatást gyakorolt, mint a nemzetekre. Formája, éppúgy mint a
magja, megszentelt. Palesztina örökké a legértékesebb fejezete lesz a
világtörténelemnek, de egyszersmind a legkevésbé hozzáférhető eleme a
nevelésnek. Swedenborg géniusza, – amely a gondolkozás birodalmának
modern képviselői közt talán a legszélesebb körű, – azzal a kísérlettel
emésztette föl magát, hogy új életre keltse és életben tartsa azt, ami
már természetes végéig kiélte magát és ami századának nagy gondviselése
folytán már visszavonulóban volt a gondolat és kifejezés nyugati
formáival és eljárásaival szemben. Swedenborg és Böhme: mindketten
hibáztak, amidőn a keresztény jelképekhez ragaszkodtak, ahelyett, hogy
az erkölcsi érzéshez kapcsolódtak volna, amely a kereszténység,
emberiség és istenség számtalan faját hordozza méhében.
Ennek a befolyásnak túlsága az idegenszerű szólamoknak aránytalan
használatában nyílvánul. «Mi közöm nekem» – kérdi a türelmetlenné vált
olvasó – «a jászpiszhoz, a szardonyxhoz, beryllhez, khalcedonhoz; mi
közöm a bárkákhoz és passah-okhoz, az epha-khoz és ephod-okhoz[23]; mi a
bélpoklosokhoz és aranyeresekhez; a fölajánló áldozatokhoz és
kovásztalan kenyerekhez; tüzeskocsikhoz, koronás és szarvas
sárkányokhoz, behemótokhoz és egyszarvúakhoz? Lehet, hogy ezek a dolgok
kellenek a keleti embernek, de nekem nem. Mentől több tudomány kell a
magyarázatokhoz, annál jobban kitünik, hogy kár volt alkalmazni őket.
Mennél összefüggőbb és kidolgozottabb a rendszer, annál kevésbé
szeretem. Azt mondom a spártaival: «Mit hozakodsz elő fűvel-fával, ami
nem tartozik a dologra?» Az a tudományom, amit Isten adott velem
születésemkor, amit cselekvéssel elsajátítottam, s amit szemem élvezett
és tanult, s nem a más ember szeme. Az abszurdumok abszurduma, ha egy
idegen azt követeli tőlem, tegyem félre az én szólásmódomat, s
helyettesítsem az övével; mulassak gólyákkal és pelikánokkal, rigó és
vörösbegy helyett; idegen pálma- és cédrusfákkal a honi babér- és diófa
helyett.
Locke mondja: «Az Isten nem semmisíti meg az embert, ha prófétát csinál
belőle.» Ezt bizonyítja Swedenborg története is. A svéd hitviták a
Luther és Melanchthon hívei között a «csak a hit» és «csak a cselekedet»
tétele felől, Swedenborgnál benyomulnak a világegyetem és az égitestek
gazdaságos berendezéséről való elmélkedésekbe is. A lutheránus püspök
fia, akinek megnyiltak az egek, úgyhogy tulajdon szemeivel látja, még
pedig a leggazdagabb jelképies formákban, a dolgok csodás valóságát és
azután könyveiben, mintegy égi parancsra, fejti ki az erkölcsi természet
megdönthetetlen titkait – minden nagysága mellett is a lutheránus püspök
fia marad; ítéletei egy svéd polemistáé s roppant kiszélesített
szempontjait nyomon követik vaskorlátok. A hitvitákra való emlékezését
magával viszi lelki elemzéseibe is. Olyan, mint Michelangelo, aki
freskóin a bíborost, aki megsértette őt, ott süttetti a pokol tüzén az
ördögök hegyén; vagy mint Dante, aki boszúló melódiákban fizetett meg
minden, személyét ért sérelemért, vagy talán még inkább, mint Montaigne
falusi papja, aki, ha jégeső vonul át fölöttük, azt hiszi, hogy az
utolsó ítélet harsonája szól. Swedenborg éppígy megzavarja a lelkünket
Melanchthon, Luther és Wolfius kínjaival, mint tulajdon könyveivel,
melyeket pedig angyalok körében hirdet.
Ugyanilyen theológiai gúzsba van kötve sok dogmája. Erkölcsi alaptétele,
hogy a rosszat kerülni kell, mint a bűnt. Kétségtelen, hogy ezzel a
személyes istenség fogalmát akarta belevinni. De nem fűz hozzá semmi
többet. Valaki fél az orbánctól: mutasd meg neki, hogy félelme rossz
dolog, vagy valaki fél a pokoltól, mutasd meg neki, hogy félelme rossz
dolog. Aki szereti a jóságot, angyalokat fogad lakába, tiszteli a
tiszteletadást és Istennel él együtt. Mentől kevesebb dolgunk van
bűneinkkel, annál jobb. Senki sem vesztegetheti szívesen idejét
maga-sanyargatásával. «Az a tevékeny kötelesség» – mondják a hinduk –
«ami nem ver bilincsbe; az a tudás, ami fölszabadít; minden más
kötelesség csak kifáraszt».
Másik dogmája, amely vészes theológiai korlátozásából ered, az ő pokla.
Swedenborgnak megvannak a maga ördögei. A Régiség filozófusai szerint a
rossz eredete jó. Hogy lehet tiszta gonoszság is, ez a hitetlenség
legtúlzóbb tétele, végső atheista profanáció. Euripides szerint: «A
jóság és isteni lét egy és ugyanaz; aki rosszat tulajdonít az
isteneknek, megsemmisíti őket».
Mily gyötrelmes végekre jutott az északi theológia azzal, hogy
Swedenborg nem ismerte el, hogy a gonosz lelkek meg is térhetnek. De az
isteni erőfeszítés sohasem ernyed el; a napon heverő dög fűvé, virággá
fog átalakulni s az ember akár bordélyházban, börtönben vagy akasztófán
van is, mégis úton van a jó és igaz felé. Burns, – mikor a szegény öreg
Nickie Ben-nek vad humorával azt kiáltja oda: «Gondold fel és javulj
meg» – legyőzi a bosszúálló theológiát. Minden dolog felszínes és tönkre
is megy, csak a szeretet és igazság nem. A legszélesebbre ható érzelem
egyszersmind a legigazabb is és nemesebbnek érezzük az indiai Vishnu
szellemét: «Én ugyanaz vagyok minden ember számára. Nincs senki, aki
szeretetemre vagy gyűlöletemre méltó volna. Akik imádással szolgálnak, –
azokban bennök vagyok és ők bennem vannak. Ha kinek útjai rosszak, de
egyedül engem szolgál, éppúgy tekintetbe veszem, mint az igaz embert;
mindenkép jól foglalkozik, csakhamar erényes lélek lesz és elnyeri az
örök boldogságot».
Ami Swedenborgnak azt az elképesztő állítását illeti, hogy jelenései
vannak a másvilágról, – ezt csakis azért lehet komoly vizsgálatra
méltatni, mert lénye becsületes és zseniális. De jelenései hitelét mégis
megrontja a részletekbe-veszés. Ha valaki azt állítja, hogy a szentlélek
neki az utolsó ítélet idejét 1757-re tette; vagy, hogy a hollandus és
anglius a másvilágon külön-külön mennyben fog élni: erre csak azt
felelem, hogy az igazi Szentlélek hallgatag, tartózkodó s csupán
törvényekben nyílvánítja magát. Csakis a kísértetek és manók fecsegnek
és mondanak jövendőt; a Szentlélek tanításai szűkszavúak és megtagadják
a részleteket. Sokrates dæmona vagy géniusza nem adott neki tanácsot,
hogy ezt meg azt tegye, mondja, hanem, csak akkor figyelmeztette, ha
valami károsat akart elkövetni. «Hogy mi az isten» – szokta volt mondani
– «azt nem tudom; de azt tudom, hogy mi nem az isten». Az indiánok a
Legfőbb Lényt «belső fék»-nek mondják. S az ihletett quaker-ek szerint
is az ő Fény-ük nem olyasmi, ami a tettre vezérel, hanem csak gátolja a
helytelen cselekedetet. A legjobb példák azonban a személyes
tapasztalatok s ezek mind megegyeznek efelől. Közelebbről meghatározva:
Swedenborg látomásai a látósíkok összezavarásából erednek: öreg hiba egy
ilyen tudós kategóriacsinálóban. Ő a felület törvényét átviszi a
szubstancia terére, az egyéni jelenségeket és bolondságokat az általános
és lényeges birodalmába, ami rendetlenségre és zagyvaságra vezet.
Az ég titka évszázadról évszázadra meg van őrizve. Soha még vigyázatlan,
közlékeny angyal egy szótagját sem ejtette le a feleletnek a
szentéletűek vágyódásaira s a halandók szorongó kérdéseire. Térdenállva
hallgatnók annak a kiválasztottnak szavát, aki szorosan engedelmeskedő
gondolatait párhuzamba hozná a mennyei történéssel s jelezni tudná
emberi füleknek az imént eltávozott lélek új színterét és körülményeit.
De annyi bizonyos, hogy a túlvilágnak egyeznie kell természetünk java
lényegével. Nem lehet az alacsonyabbrendű, mint a Mesternek már ismert
művei, aki az égboltozat gömbjeit megteremtette és az erkölcsi törvényt
megalkotta. Üdébbnek kell lennie a szivárványnál, állandóbbnak a
hegyeknél; s harmóniában kell lennie a virágokkal, folyamokkal, s az
őszi csillagok keltével, nyugtával. A legdallamosabb költők hangját
utcai rekedt gajdolásnak hallanók, mihelyt fölhangzanék a Természet
átható alapakkordja és szelleme, – a föld dobbanása, a tenger dobbanása,
a szív dobbanása, amely megadja a hangnemet, amely szerint a nap, a
vértestecske és a fák nedve kering.
Ilyen hangulatban halljuk a hírt, hogy megjött a látnok és elmondja
jelentését. Ámde ebben nincs sem szépség, sem angyaloknak való Ég. Az ő
komor múzsája csak az éjt és halált és poklot szereti. Az ő «inferno»-ja
mesmeri. Az ő szellemvilága ugyanúgy viszonylik a valóság nemes és vidám
jelenségeihez, mint rossz álmaink az eszményi életünkhöz. Valóban erősen
hasonlít komor festményeivel az álom jelenségeire, amelyek éjjente a
derék, jó, de gyenge gyomrú férfiút is aljas fickóvá teszik, aki úgy
kullog és somfordál a teremtés külső udvarain és csatornái előtt. S ha
föl is hág az égbe, nem hallom annak a nyelvét. Ne mondja el senki, hogy
az angyalok közt járt; sokkal jobb bizonysága ennek, ha ékesszava
belőlem angyalt csinál. Vajjon az arkangyalok kevésbé fenségesek és
édesek, mint a földön járó alakok? De a Swedenborg festette angyalok nem
valami magas ideát adnak műveltségükről: valahányan falusi lelkészek ők;
az ő egük afféle _fête champêtre_, evangelikus picnic vagy holmi francia
arató-díj kiosztás. Különös, scholastikus, oktató, szenvedély nélkül
való, vértelen férfi ez, aki úgy osztályozza a lelkeket, mint a
botanikus a füveket, s a szomorú poklokat úgy látogatja, mintha csak a
mész- vagy csillámpala-rétegződést vizsgálná. Nincs benne rokonérzés.
Úgy jár-kél az emberek világában, mint egy modern Rhadamanthus
aranygombos bottal, parókában, s egy bíró hideg képével osztályozza a
lelkeket. A meleg, sok viszontagságú, szenvedélyes embervilág neki csak
hieroglyph-gyűjtemény vagy jelképies szabadkőműves-menet. Mily más Jakob
Böhme! Ő reszket a felindulástól, s áhítattal s legnemesebb
emberiességgel eltelve figyeli a Mester szavát. S ha azt állítja, hogy
bizonyos tekintetben a szeretet nagyobb az istennél, – ettől szíve olyan
nagyot dobban, hogy dobbanását bőrköténye alól meghallani századokon s
századokon át. Nagy különbség ez. Böhme egészséges s kellemes bölcs
ember, bármily misztikus korlátoltságban és közölhetetlenségben leledzik
is. Swedenborg ellenben kellemetlenül bölcs s bármily képességeket
halmozott is föl magában, csak megbénít és visszarettent.
A nagy lélek legjobb jele az, hogy előteret nyit meg számunkra s a
reggeli táj üde lehelletéhez hasonlóan szólít föl bennünket, hogy
lépjünk csak be, előre. Swedenborg ellenben hátratekintő ember s bajos
elképzelnünk sírásó-szerszám és halotti lepel nélkül. Olyik lélek örökre
ki van zárva a Természetbe való leszállásból, olyiknak pedig az sem
adatott meg, hogy fölszálljon belőle. Bár sok ember ereje szorult
beléje, Swedenborg mégsem bírta elszakítani a köldökzsinórt, amely őt a
Természethez nyügözte s nem tudott fölemelkedni a tiszta géniusz
magaslatára.
Nevezetes, hogy ez az ember, aki jelképies fölfogásával látta a dolgok
költői szerkezetét, s a lélek és anyag ősi viszonylatát, teljesen
kerülte a költői kifejezés egész apparátusát, amelyet ez a fölfogás
teremt. Ő ismerte a Természet anyanyelvének elemeit, – hogy nem tudott
belőle egyetlen sor zenét sem kiolvasni? Úgy járt talán, mint Saadi, aki
látomásában meg akarta tölteni ölét égi virágokkal, ajándékul
barátainak; ámde a rózsák illata úgy elbódította őt, hogy a köntöse
széle kisíklott a kezéből? Vagy talán az égi szokások megszegése volna,
onnan le is hozni valamit? Vagy azért van ez, hogy látomása merőben
intellektuális volt s innen ered az a mohó törekvés az értelmiségre,
amely át meg áthatja könyveit. Bármint áll is a dolog, annyi bizonyos,
hogy könyveiben nincs melódia, lendület, humor, felülemelkedés a holt és
száraz prózai színvonalon. Bőszavú és pontos képeiben nincs gyönyörűség,
mert nincs bennök szépség. Fénytelen tájékon tévelygünk. Soha madár nem
dalolt még a halál e kertjeiben. A költészet teljes hiánya egy ilyen
transcendens lélekben szinte betegségi tünet, s mint egy szép személy
rekedt hangja, mintegy intőjel. Olykor úgy gondolom, hogy már nem fogják
olvasni.[24] Neve egyszerű szentenciává válik; könyvei emlékekké
lesznek. Borostyánjába annyi ciprus vegyül, a templomi tömjénbe annyi
halottszag, hogy azt a helyet ifjak, leányok mindig kerülni fogják.
Mindazonáltal a géniusz és hírnév feláldozása a lelkiismeret oltárán
minden dícséretet fölülmuló érdem. Egy célnak szentelte életét: leadott
egy igazmondást. A jóságot választotta a vezérfonalául, amelybe a
léleknek fogóznia kell a természet minden útvesztőjében, bármily eltérők
a nézetek afelől, hogy mi az igazi középpont. Hajótöréskor némelyek
kötelekbe, mások hordókba, ismét mások gerendákba, vagy árbocba
kapaszkodnak; a kormányos tudása szerint választja ki a helyét: ide
plántálom magam; ez utoljára merűl el, «szárazföldet ér, aki velem
tart». Ne bízd magad sem égi kegyre, sem az emberi botorsággal érzett
szánalomra, sem az okosságra, józanészre, régi szokásra s jószerencsére:
semmi sem tart meg, sem végzet, sem egészség, sem mesés értelem, hanem
egyes-egyedül csak az egyenesség, a minden körülmény között megőrzött
egyenesség. S tanulmányaiban, kitalálásaiban, álmaiban
tántoríthatatlanul, szívósan ragaszkodott ehhez a választásához.
Olyannak látom, mint valamely fogadalmat tévő hindu zarándokot, aki így
szól: «Legyek bár kutya, sakál, vagy hangya, a Természet legalsó fokán,
a vadság bármily mezében, ragaszkodom az igazhoz, ahhoz a biztos
lajtorjához, amely engem emberhez s Istenhez fölvezet».
Swedenborg kettős szolgálatot tett az emberiségnek, amelyet csak most
kezdenek fölismerni. A kísérlet és gyakorlat tudományán kezdte:
megfigyelte s közzétette a Természet törvényeit és fokról-fokra
emelkedvén az eseményekről okaikra, kegyesség tüzelte, hogy a
harmóniájukat megérezze, s átengedje magát ennek a gyönyörnek.
Ez volt az első szolgálata. Mikor azután a glória túlságosan ragyogó
volt, semhogy szeme elbírta volna; amidőn megtántorodott a gyönyör
önkivületétől, annál nagyszerűbb volt a látomása, annál dícsőbbek a lét
realitásai, amelyek belőle kisugárzanak, kifuvalnak, s amelyeket a
prófétai gyarlóságok sem homályosíthattak el. S ezzel második, passzív
szolgálatot tesz az emberiségnek, nem kisebb értékűt az előbbinél, s
talán a lét nagy körforgása s a szellemi természet visszatérítései
révén, nem kevésbé dícsőségeset és szépet önmaga számára.
V. MONTAIGNE; VAGY: A SZKEPTIKUS.
Minden tény egyrészt az érzékekkel, másrészt az erkölcsi világgal van
viszonyban. A gondolkodás azzal mulat, hogy, ha a két oldal egyike
nyilvánvaló, megkeresse a másikat; ha adva van a felső, megtalálja az
alsót. Nincs olyan vékony dolog a világon, amelynek ne volna két arca, s
ha a megfigyelő látta a színét, megfordítja a dolgot, hogy meglássa a
visszáját. Az élet is egy pénzdarab feldobása: fej-e vagy írás? Sohasem
fáradunk bele ebbe a játékba, mert mindig megrázkódunk egy kicsit a
csodálkozástól, ha a másik arc mutatkozik, s ha a két oldal ellentétét
látjuk. Az ember, akinek fölösen szolgált a szerencse, gondolkozóba
esik, mit is jelenthet ez a jószerencse. Kereskedik az utcán, de olykor
megesik, hogy őt is veszik, adják, akár az árúját. Látja az emberi arc
szépségét és fürkészi ennek a szépségnek az okát, amelynek még szebbnek
kell lennie. Megalapozza, sokasítja vagyonát, megtartja a törvényeket,
szeretettel gondozza gyermekeit, de azt kérdi magától: miért, mi végre?
Ezt a fejet és írást a filozófia nyelvén végtelen- és véges-nek,
relatív- és abszolut-nak, látszónak és való-nak hívják és egyéb szép
névvel is illetik.
Minden ember a természet egyik vagy másik oldala iránt való hajlammal
születik. Az egyik csoport a különbségeket veszi észre, s a tények és
felületek, városok és személyek s az események létrehozása iránt
érdeklődik: ezek a tehetség és tett emberei. Viszont a másik csoport az
azonosságot veszi észre: ezek a hit és filozófia emberei, a lángelmék.
Mind a két lovassal elszalad a lova. Plotinus csak a filozófusokban
hisz, Fenelon csak a szentekben, Pindaros és Byron csak a költőkben.
Olvassuk csak azokat a fölényes szólamokat, mikkel Plato és a
platonisták mindazokat letárgyalják, akik nem hódolnak be fényes
abstractióiknak: ezek a többiek csak holmi egerek, patkányok. Az írók
osztálya rendesen gőgös és szeret másokat kizárni. Pope és Swift
levelezésében a többi ember mind szörnyeteg s bizony, a mi korunkban, a
Goethe és Schiller levélváltása sem kedvez sokkal többet
embertársaiknak. Könnyű látni, honnan ered ez az igényesség. A genie
genie az első pillantásnál fogva, amelyet valamely dologra vet. Vajjon
teremtő-e a szeme? Ha nem marad meg a dolgok szögleteinél, színeinél,
hanem mélyükbe, céljukba tekint, mindjárt hajlandó lesz az illető
tárgyat lebecsülni. Elméje, hatalmas perceiben, a művészet és természet
alkotásait szétbontotta okaikra, úgyhogy magok az alkotások otrombáknak
és hibásaknak tűnnek föl előtte. Olyan képe él benne a szépségnek,
amelyet semmiféle szobrász nem tud kidomborítani. Festmény, szobor,
templom, vasút, gőzgép: ez mind először egy művész lánglelkében volt
meg, repedés, hiba, folt, redő nélkül, nem úgy, mint a végrehajtott mű.
Ugyanígy vagyunk az egyházzal, állammal, iskolával, udvarral, társadalmi
körökkel és minden intézménnyel. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy ezek az
emberek, emlékezvén arra, mit láttak ők eszmeileg, s mit reméltek
eszméiktől, a realitásokról megvetőleg nyilatkoznak s az eszmék fölényét
vitatják. Olykor azt látjuk, hogy az istenáldott lélek minden művészetet
hatalmába ejt, ezért azt mondják, minek kínozzuk magunkat fölösleges
megvalósításokkal s mint az álmodó koldusok úgy beszélnek és
cselekszenek, mintha azok az eszmei értékek már testet öltöttek volna.
Másrészt a munka, kereskedés és fényűzés emberei, az állati világ –
beleértve a filozófusban és költőben is bennlévő állatiságot, – s a
gyakorlati világ, – beleértve a sok kínlódást, amelytől a filozófus és a
költő éppoly kevéssé van megkímélve, mint egyéb emberfia – súlyosan
lebillentik a mérleg másik serpenyőjét. Az utcai árús nem hisz
metafizikai okokban, mit sem tart arról az erőről, amely szükségkép
létrehozta a kereskedőket és a kereskedő Földet: csupán a gyapothoz,
cukorhoz, gyapjúhoz, sóhoz tapad a gondolkozása. A gyűléseket,
választások napján, nem bántja a kétség a szavazás értéke felől. Az
eleven élet egyetlen irányba hömpölyög. S az e világról való embernek,
az állati erőnek és szellemnek, a gyakorlati, az életbe merült tevékeny
embernek: az eszmék emberei eszteleneknek látszanak. Ész csak ő bennük
lakozik!
Minden dologgal velejár a tulajdon filozófiája, azaz okossága. Senki sem
szerezhet vagyont, hogy azzal együtt ne szerezzen egy kis számvetési
tudományt is. Angliában, a világ leggazdagabb országában, a vagyont, a
személyes ügyességhez mérve, mindennél többre tartják. Jó ebéd után az
ember kevesebbet hisz, többet tagad: az igazságok elvesztették vonzó
erejüket. Jó ebéd után a számolás az egyedüli tudomány: az eszmék a
fiatalság zavaró, gyújtogató őrültségei, amiket visszautasít a
társadalom megállapodottan gondolkozó derékrésze, s az embert csak
athletikai és állati tulajdonságai szerint értékelik. Spence írja, hogy
Pope együtt volt Sir Godfrey Kneller-rel, amidőn belépett hozzájuk ennek
unokaöccse, egy guineai kereskedő. «Öcsém», – szólítá meg Kneller[25] –
a világ két legnagyobb emberéhez van szerencséd!» – «Nem tudom» –
viszonzá ez – «mily nagy emberek vagytok, csak nem sokat nézek ki
belőletek. Tíz guineáért már sokszor vettem nálatoknál sokkal különb,
csupa csont- és izom-embert». Így boszúlja meg magát az érzéki ember az
eszmék professzorain. Szeget-szeggel! Azok olyan következtetésekre
ugrottak, amelyek még nem értek meg s többet mondanak a valónál; ezek
meg kifigurázzák a filozófust és fonttal mérik az embert. Hiszik: hogy a
mustár csípi a nyelvet, hogy a bors éget, a gyufa gyújt, a revolvert
kerülni kell, a nadrágtartó tartja a nadrágot, hogy egy láda thea
izgalmat ébreszthet, s az, akivel jó bort itatsz, ékesszavúvá válik. Ha
érzékeny és aggodalmas vagy – egyél több húspástétomot. Azt tartják,
hogy Lutherben sok tej gyűlemlett meg, amikor ezt mondta: «Aki nem
szereti a bort, nőt, éneket, világéletében bolond marad»,[26] s amikor a
prædestináció és szabad akarat kérdéseibe belezavarodott diáknak azt
tanácsolta, igya le jól magát. Cabanis szerint: az idegek teszik az
embert. Szomszédom, egy vidám gazdaember, azt tartja az ivóban, hogy a
pénz arra való, hogy gyorsan és biztosan a nyakára hágjunk; ő a maga
részéről – úgymond – fölönti a garatra s így látja hasznát.
Az efféle gondolkodásmódnak az a hibája, hogy közömbösségre s utóbb
csömörre vezet. Az élet fölfal bennünket, s mindjárt mesealakokká
válunk. Ne izgulj: száz év múlva minden mindegy! Az élet megjárja, de
mindnyájunknak örülnünk kellene, ha kijutunk belőle. Minek gyötrődjünk.
Életünk csak olyan ízű lesz holnap, aminő tegnap volt és végtére
megelégeljük. «Óh, mondá egy unott úr Oxfordban – «semmi új vagy igaz
sincs a nap alatt – de hát mindegy!»
Egy kicsit több keserűséggel véli a cinikus: életünk olyan, mint a
szamár, amely előtt egy kötés szénát visznek s azzal csalogatják a
vásárra: nem lát az egyebet, csak a szénakötést. «Oly sok bajjal jövünk
a világra» – mondja lord Bolingbroke – «s még sokkalta több
nyomorúsággal távozunk belőle, hogy bizony alig érdemes egyáltalában
létezni.» Ismertem egy ilyen furcsa filozófust, aki az emberi
természetről szerzett tapasztalatát röviden így sommázta: «Az emberiség
csupa átkozott gazfickó» – amiből szükségkép következik:
«Az egész világ szemfényvesztésből él; úgy fogok én is élni!»