tárgyalni fogjuk úgy a jelképies, mint a tipikus hasonlóságot és azokat
a csudálatos dolgokat, amelyek nemcsak az élő testben fordulnak elő,
hanem az egész természetben és amelyek annyira megfelelnek a legfelső és
szellemi dolgoknak, hogy az ember hajlandó volna megesküdni, hogy a
fizikai világ merőben jelképe a szellemi világnak, olyannyira, hogy
mikor valamely természeti igazságot fizikai és szabatos szavakkal
akarunk kifejezni, s ezeket a szavakat egyszerűen csak a megfelelő
szellemi kifejezésekre fordítjuk át, már ezen a réven is szellemi
igazságot, vagy theológiai dogmát fejezünk ki, a fizikai igazság vagy
törvény helyett, jóllehet senki sem jövendölhette meg, hogy ilyesmi
létrejöhet egyszerű betűszerinti áttétel révén, mert az egyik törvény
különvéve a másiktól, úgylátszik, mintha semmi vonatkozásban nem volna a
másikkal. Utóbb szolgálni fogok az ilyen megfelelőség és kapcsolat egy
csomó példájával, s szójegyzéket is adok, amely a szellemi dolgok
kifejezéseit tartalmazza, nemkülönben azoknak a fizikai dolgoknak
kifejezéseit is, amelyek helyettesítőiül használjuk őket. Az élő test
ezzel a szimbolizmussal van tele, tetőtől-talpig.»
Az ily határozottan felállított tény benne van minden költészetben,
mesében, a jelképek használatában, a nyelv alkatában. Plato is tudott
róla; ezt nyilvánvalóvá teszi az ő kétszer metszett vonala, a Respublika
hatodik könyvében. Lord Bacon úgy találta, hogy az Igazság és a
Természet csak úgy különböznek egymástól, mint a pecsétnyomó és
lenyomata, s például fel is hozott egy pár fizikai tételt, erkölcsi vagy
politikai áttételével együtt. Ez a törvény megvan Böhme és minden egyéb
misztikus sötét, talányos írásaiban. A költők, amennyiben költők,
fölhasználják, de csak úgy ismerik, mint ahogyan a mágnest évszázadokig
ismerték, t. i. mint játékot. Swedenborg volt az első, aki azt a tényt
külön s tudományosan megállapította, mert folyton előtte lebegett. Benne
rejlett – mint már fentebb kifejtettük – az azonosság és ismétlődés
tanában, mert a szellemi sorok pontosan megegyeznek a fizikai jelenségek
soraival. Mély belátás kell ahhoz, hogy a dolgokat rendekbe s
sorozatokba sorolja, vagyis inkább az a helyes álláspont, hogy a szem
sarkai szükségképpen, kell, hogy összeessenek a világ tengelyével. A
Föld öt vagy hat évezreden át táplálta már az emberiséget, amelynek volt
tudománya, vallása, filozófiája; s még sem látta meg, mily kölcsönös
megfelelőség és kapcsolat van minden rész jelentésében. S mindezétig
nincs irodalmi mű, amelyben a dolgok jelképessége tudományosan volna
kifejtve. Az ember azt hitte volna, hogy mihelyt az embereknek első
sejtelmük támadt afelől, hogy minden érzékelhető tárgy – állat, szikla,
folyó, levegő, sőt Idő és Tér is, – nem önmagukért, végeredményében nem
anyagi cél kedvéért van, hanem csak festő-nyelvként, hogy más történetet
ecseteljen a lényekről és kötelességekről: mindjárt félreteszik vala
minden egyéb tudományukat, mivelhogy az ilyen sokat igérő tudomány
szükségkép fölszí minden képességet. Azt hitte volna, hogy minden ember
megkérdez minden tárgyat: mi az értelmük? Miért tart engem fogva a
látóhatár örömömmel, bánatommal, ebben a középpontban? Miért hallom
számtalan különböző hangból ugyanazt az értelmet s olvasom a soha
teljesen ki nem fejezett tényt végtelen képes beszédben? S bár lehet,
hogy ezeket a dolgokat nem lehet az értelemmel fölérni, vagy hogy sok
évszázadnak kell azon dolgozni, amíg ilyen ritka dús szellem előáll,
afelől még sincs kétség, hogy nincs üstökös, szirtréteg, fosszilis lény,
hal, négylábú, pók vagy gomba, amely ne érdekelne több tudóst és
osztályozót, mint a dolgok formájának végcélja és jelentősége.
Swedenborg azonban nem elégedett meg a közönséges világi élettel.
Ötvennégy éves korában megszállták ezek az eszmék és mély lelkén erőt
vett az a veszedelmes vélemény, – amely nagyon is gyakori a vallások
történetében, – hogy ő abnormális ember, akinek megadatott az
angyalokkal és szellemekkel való közlekedés kíváltsága és ez az
elragadtatás egyenesen hozzákapcsolódott ehhez a hivatásához, amellyel
az érzékelhető világ erkölcsi jelentőségét akarta megvilágítani. A
természeti rendnek helyes és épp oly átfogó, mint aprólékos fölfogásához
párosította az erkölcsi világ törvényeinek fölfogását a legtágabb
társadalmi szempontokból, azonban bármit látott, azt a természetében
rejlő kissé túlzó alakító hajlamánál fogva nem elvontan látta, hanem
képekben, hallotta párbeszédekben, beleformálta eseményekbe. Mikor a
törvényt a legegészségesebben akarta kifejezni, akkor is kénytelen volt
parabolába öltöztetni.
A modern pszichologiában nincs párja ennek a megzavart egyensúlynak. A
lélek főerői továbbra is egészségesen működnek, s az olyan olvasó, aki
kellőleg tud számolni az író sajátosságaival, tanulságot meríthet
írásaiból, sőt sokkal megragadóbb bizonyságát találja ott a Swedenborg
hirdette magasztos törvényeknek, mint aminőt bármely egyensúlyozott
együgyűség létre tudna hozni. Megpróbálja, hogy némileg számot adjon új
állapotának természetéről, s azt állítja, hogy «az ő jelenlétét a
szellemi világban bizonyos lelki elkülönülés kíséri, de csak, ami az
értelmét illeti, mert ez nem vonatkozik akaratára». Azt állítja továbbá,
hogy: «ő belső látással sokkal világosabban látja a másvilág dolgait,
mintsem ennek a világnak a dolgait».
Miután megérlelődött benne a hit, hogy az Ó- és Új-Testámentom bizonyos
könyvei merő pontos allegóriák és angyali s ihletett nyelven íródtak,
hátralevő éveit arra szentelte, hogy a betűszerinti értelmükből kifejtse
egyetemes értelmüket. Kölcsönvette Platótól azt az elmés mesét, hogy
volt «egy ősrégi nép, és emberiség, amely sokkal jobb volt nálunknál és
közelebb lakott az istenekhez», és hozzátette, hogy ez az emberiség
jelképes jelleget tulajdonított a Földnek, mert ha földi tárgyakat
látott, egyáltalában nem gondolt velök, hanem csak azon gondolkozott,
hogy mit jelentenek. Ezentúl csak a dolgok és gondolatok
korrespondenciájával, egymásnak megfelelőségével foglalkozott. «Maga a
szervi alak a beléírt célnak hasonlata.» Az ember, – általában úgy mint
részleteiben, – szerveződött igazságosság, vagy igazságtalanság, önzés
vagy hálásság. S ennek az összhangnak okáról «Arcana» c. művében ezt
mondja: «Annak az oka, hogy minden égi és földi dolog, egészében és
részleteiben mindig jelképes, nem egyéb, minthogy az Isten égi befolyása
révén létezik.» Ha ennek a megfelelőségnek tervét arányosan végigvezeti,
a világ hőskölteményét írta volna meg, amelyben a történelem s minden
tudomány lényeges szerepet játszott volna, de ezt a tervet megszűkítette
és meghiusította vizsgálódásának kizárólagos theológiai iránya.
Természetfölfogása nem emberi és egyetemes, hanem misztikus és héber
fölfogás. Minden természeti tárgyat theológiai ismerethez kapcsol: a ló
neki hússá vált értelem, a fa a felfogóképesség, a hold a hit; a macska
ezt, a struccmadár azt, az articsóka amazt jelenti, s minden jelképet
nagyon erőltetetten hozzáfűz valami egyházi értelemhez. A csíkszerű
Proteust nem lehet egykönnyen megfogni. A természetben minden egyéni
jelkép számtalan szerepet játszik, amint viszont az anyag minden egyes
részecskéje minden rendszerben kering. A dolgok középponti azonossága
minden jelképet alkalmassá tesz arra, hogy rendre kifejezze a reális
dolgok minden tulajdonságát és árnyalatát. Az égi vizek transmissiójában
minden tömlő alkalmas vízömlesztő. A Természet mihamar bosszút áll a
rideg pedanteriáért, amellyel hullámait fékezni akarják. Ő bizony nem
betűrágó. Minden dolgát geniálisan kell fölfogni és ugyancsak össze kell
szednünk minden lelki erőnket, hogy rájöjjünk a helyes értelmére.
Theológiai hajlama tehát végzetesen leszállította természetmagyarázata
színvonalát s a jelképek szótárát még csak ezentúl fogják megírni. De ez
a magyarázó, akire az emberiségnek még várnia kell, nem talál majd hozzá
hasonló előzőt, aki annyira megközelítette volna az igazi problémát.
Swedenborg a könyvei címlapján így szokta magát titulálni: «Az Úr Jézus
Krisztus szolgája». S valóban szellemi erejénél fogva ő az utolsó
egyházatya, s nem igen akadhat követője. Nem csoda, hogy ethikai
bölcseségének mélysége befolyásos tanítóvá tette. A száraz
kathekizmusokba hervadt hagyományos egyházakba ismét a Természet üde
levegőjét bocsátotta be, s a hivő, aki szavak és szövegek pitvarábál lép
ki, ámulattal látja, hogy ő vallása teljességének részese. Az ő hite
gondolkozik helyette és egyetemesen alkalmazható mindenre. Bármerre
forgatja, alkalmas az élet minden részére, megmagyaráz és fölmagasztosít
minden körülményt. Olyan vallás helyett, amely őt világéletében csak
háromszor, négyszer keresi föl – hivatalból, – t. i., amikor születik,
megházasodik, megbetegszik, meghal, egyébbként pedig nem törődik vele, –
íme egy olyan tanítás, amely minden napjának, napja minden órájának hű
kísérője, még álmában is. Kísérője gondolkozásának, s megmutatja, neki,
mily messzire nyúl a múltba eszméinek törzsfája; kísérője a
társadalomban, föltárván neki, mily vegyrokonság vonzza hasonló
embertársaihoz s taszítja ellenfeleitől; s kísérője a Természet
világában, amidőn megismerteti dolgainak eredetével, értelmével hasznos
és kártékony természetével. Végül megnyitja előtte a jövendő világot,
amidőn jelzi neki, hogy ott is ugyanezek a törvények folytatódnak.
Tanítványai csakugyan azt állítják, hogy értelmük megizmosodott a
Swedenborg tanulmánya révén.
Theológiai írásai ugyancsak kemény diók a kritikának. Érdemüket el kell
ismerni, de viszont súlyos levonásokkal. Roppant és sívár
szétszóródottsága olyan, mint a puszta sivatag s ellentmondásai mintha
merő önkívület félrebeszéléséből erednének. Sokszor fölösen terjengősen
magyarázgat. Túlozza az emberi tudatlanság érzetét. Az emberek igen
hamar hajlanak az ilyenfajta igazságok befogadására. Mindazonáltal
bővelkedik pozitív tételekben is: olyan dolgok bő erét fedezte föl,
amelyeket tudnunk mindennél fontosabb. Eszméinek házai lényeges
hasonlóságok, amint a ház viszont hasonlít az építőjére. Ő a dolgokat
törvényeikben, működésük hasonlóságában látta s nem az alkatukban. Az ő
igazságának kiderítésében mindig ugyanazt a módszert és rendet követte,
t. i., hogy szellemével mindig belülről hatol kifelé. Micsoda komoly
súlyosság! Szeme nem kalandoz szerteszét, a hiúság nem szédíti, ügyet
sem vet önmagára, a szokásos irodalmi hiúságra! Elméleti, spekulatív
ember, de akit a világ leggyakorlatibb emberének sincs joga lenéznie.
Plato taláros ember; öltözete, bár bíborból való és égi szövésű, azért
mégis csak hosszú, tanári köntös, amely hatalmas redőivel gátolja a
szabad mozgást. De ez a misztikus Cæsart is megfélemlítené s Lykurgus
meghajolna előtte.
Swedenborg erkölcsi belátása: az, hogy helyreigazított igen népszerű
tévedéseket; hogy erkölcsi törvényeket hirdetett, – mindez fölülemeli őt
minden modern íróval való összehasonlításon, s jogcímet adott neki az
évszázadok óta üres helyre az emberiség törvényhozói között. A lassú, de
annál mélyebb befolyás, amelyre szert tett, éppúgy, mint a többi
vallásos lángelméé, szükségkép túláradó és egy ideig dagadnia, apadnia
kell, mielőtt állandó lesz a szintje. Valóban, aki igazi és egyetemes
érték, az nem korlátozódhatik a geniusával rokonszervezők szűk körére,
hanem annak hozzá kell járulnia a bölcs és helyes gondolkozás közös
kincséhez. A világnak biztos vegyészete van, amely kivonja gyermekeiből
mindazt, ami kitűnő és elhullatja a legnagyobb elmékből is mindazt, ami
bennök gyöngeség és korlátoltság.
A lélekvándorlás, amely benne van a görög hitregében, amelyet Ovidius
egybefoglalt, s amely az indus tanokban objektiv, vagyis valóban
végbemegy a testekben, idegen akarat által, – Swedenborgnál bölcsészibb
jelleget ölt. Nála szubjektiv, vagyis egészen az illető személy
gondolkozásától függ. A világegyetem tárgyai mind újból rendeződnek
minden egyén körül az ő uralkodó hajlama szerint. Az ember olyan,
aminővé gondolkozása és érzése iránya teszi. Az ember ember
akaraterejénél fogva s nem ismereteinél és értelménél fogva. S amilyen
ő, akként látja a dolgokat. A világ által kötött házasságok fölbomlanak,
de a szellemi világban minden bensőn egyesül. Bármire esik az angyalok
pillantása, mindazt mennyeinek látják. Minden sátán embernek látja
magát; azoknak, akik hozzá hasonló gonoszak, derék ember; ellenben a
tisztáknak merő szemétdomb. Semmi sem állhat ellent az erőknek, minden
követi a nehézkedés törvényét. A hasonló a hasonlóhoz törekszik; a
költői igazságszolgáltatás menten érvényesül. Olyan világra jöttünk,
amely eleven költemény. Minden olyan, aminő én vagyok. Madár és állat
nem madár és állat, hanem a most élő emberek elméjének és akaratának
folyományai. Mindenki maga építi a házát és kovácsolja körülményeit. A
lelkeket a halál félelme háborgatja; elfelejtik, hogy már meghaltak.
Akik bűnben és hamisságban leledzenek, borzadnak minden más embertől.
Akik elzárkóztak a Kegyesség elől, kóbor, menekülő vándorok s a
társaság, amelyhez közelítenek, fölismeri és elkergeti őket. A zsugorik
úgy érzik, mintha pincékben kuksolnának, ahová pénzüket rejtették, s ezt
egerek rágdossák. Azok, akik jócselekedeteikre helyezik a súlyt, úgy
érzik, mintha fát vágnának: «Azt kérdeztem az ilyenektől, vajjon nem
fáradtak-e el? Azt felelték: még nem dolgoztak eleget, hogy érdemesek
lennének az egekre.»
Arany-mondásai vannak, mik páratlanul szépen fejezik ki az erkölcsi
törvényeket. Így például, ez a híres mondása: «Az angyalok az Égben
folyton ifjúságuk tavasza felé közelednek, úgyhogy a legöregebb angyal a
legfiatalabbnak látszik.» – «Mennél több az angyal, annál több a hely
számukra.» – «Az ember tökéletessége az, ha szeret használni másoknak.»
– «Az ember legtökéletesebb formájában az Ég.» – «Ami Tőle van, az az
Övé.» – «A végső cél folyton emelkedik, amint a Természet alábbszáll.»
Valóban költői a leírása az égi titkos írásjegyekről, amelyek, minthogy
az ég alakjához igazodnak és símulnak, olvashatók anélkül, hogy
olvasásukat tanítani kellene. Azt az igényt, amelyet a természetfölötti
látomás képességére emel, majdnem teljesen igazolja szemének az emberi
test és lélek alkatába való ritka behatolásával. «Az égben senkinek sem
szabad másvalaki mögé állnia és annak feje hátsó részét néznie, mert ez
megzavarná az Úrtól átáramló befolyást.» Az angyalok az ember hangja
zöngéjéből ismerik meg szerelmét, a hangja tagolásából a bölcsességét, s
szavai értelméből a tudományát.
A «Házastársi Szerelem»-ben kifejtette a házasság tudományát. Azt lehet
mondani, hogy ez a könyv, a benne foglalt magasságok ellenére is,
sikertelen maradt. Pedig majdnem olyan himnusa a szerelemnek, mint
amelyet Plato a «Lakoma»-ban megkísérelt; annak a szerelemnek, amelyet
Dante szerint Casella énekelt az angyalok közt a Paradicsomban; annak a
szerelemnek, amely – mint joggal magasztalják, – eredetében, élvezetében
és hatásában elragadtatásba ejtené a lelkeket, amint fölfedné minden
intézmény, szokás és erkölcs eredetét is. Könyve valóban nagy lett
volna, ha elhagyta volna belőle a héber és góth (középkorias) vonásokat,
s a törvényt egyszerűen mint erkölcsit állította volna föl s teret
engedett volna a dolgok követelte természetszerű feljebbfejlődésnek.
Finomelméjű, platói modorú kifejtése ez a házasság tudományának. Azt
tanítja, hogy a nem valami egyetemes és független a helytől; hogy a hím
férfiassága minden szerven, cselekedeten és gondolaton jellemző s
ugyanúgy van ez a nőiességgel a nőstényben. Ennélfogva a házas
egybekelés úgy az érzéki mint a szellemi világban nem pillanatnyi dolog,
hanem szüntelen és teljes; hogy a szűziesség sem helyhez kötött, hanem
egyetemes erény; hogy a szűziesség hiánya nemcsak a nemzésnél árulódik
el, hanem a kereskedelemben, a növényültetésnél, a beszélgetés,
bölcselkedés alkalmával is; hogy, bár szépek voltak a szűzek is, akiket
az égben látott, az asszonyok sokkal, de sokkal szebbek voltak és egyre
szépültek.
Swedenborg azonban, híven módszeréhez, időleges formákhoz kötötte
elméletét. Túlozza a házasság esélyeit és bár a földön sok balul
sikerült házasságot lát, azt képzeli, hogy az égben bölcsebb választás
hozza össze a frigyet. Ám fölfejlődő lelkek számára minden szerelem és
barátság csak időleges. «Szeretsz-e engem?» – ez azt jelenti: «Ugyanazt
az igazságot látod-e, amelyet én látok?» Ha csakugyan látod, egyazon
boldogságban egyesülünk: de íme, egyikünk már új igazság fölfogására
emelkedett, s ez szétválaszt bennünket és semmiféle természeti erő nem
tud többé összetartani. Én tudom, mily gyönyörűséges a szerelemnek ez a
kelyhe: «én érted élek, te értem élsz». De ez csak a gyermek
ragaszkodása a játékszeréhez; annak megkísérlése, hogy örökkévalóvá
tegyük a tűzhelyünket és a nászágyasházunkat; hogy megőrizzük a képes
ábécénket, amelynek segítségével olyan könnyűekké váltak első leckéink.
Az Úristen édenkertje nagy és magános; hasonlatosan a tájékhoz odakünn,
amelyre este a kandallónál gondolunk, hidegnek és pusztaságosnak
látszik, valamíg a parázsnál üldögélsz, de ha egyszer megint künn vagy,
csak szánalommal tekintsz le azokra, akik gyertyavilág és kártyajáték
kedvéért feledni tudják a Természet nagyszerűségét. A Házastársi
Szerelem-nek igazi tárgya talán a Közlekedés vagy Társalgás, amelynek
törvényeit mélyrehatóan fejti ki. De helytelen betűszerint a házasságra
alkalmazni. Mert a lélek arája vagy vőlegénye Isten. A menny nem két
egyén párosodása, hanem minden lélek egyesülése. Egyazon eszme
templomában találkozunk s tanyázunk egy percre, s azután szétválunk,
mintha nem is válnánk szét, hogy más eszméhez, más gyönyörűség
osztályosaihoz szegődjünk. A «Szeretsz-e?» abban az alacsony és
birtoklást jelentő értelmében annyira nem isteni, hogy csak akkor
kerülök hozzád közelebb és vagyok igazán melletted, ha elhagysz és
elvesztesz engem és olyan érzelemnek, eszmének szenteled magad, amely
mindkettőnknél magasabbrendű. De ha – ehelyett – rámszegezed a
tekinteted és szerelmemet esdekled: csak eltaszítsz magadtól. A szellemi
világban minden pillanatban változtatjuk a nevünket. Te szereted ezt meg
azt az értéket bennem: akkor én férjed vagyok, de nem én, hanem az az
érték rögzíti meg a szerelmet s az az érték csak egy csöppje az értékek
oceánjának amelyek kívülem hullámzanak. Olykor én másvalaki nagyobb
értékét imádom, s ezzel annak a hitvese leszek. Viszont ő másvalaki még
magasabb értékére vágyódik s ezzel az ő felesége s befolyásának
befogadója lesz.
Akár önvizsgáló, önkínzó szokása folytán, akár azért, mert félt azoktól
a bűnöktől, amelyekbe a gondolat emberei bele szoktak esni, az erkölcsi
kórság e különleges formájának boncolásában és föltárásában olyan
éleselméjűségre tett szert, amely elől semmiféle lelkiismeret nem bír
elzárkózni. Utalok arra, hogy megérezte, mennyire megszentségteleníti a
gondolkozást, az amire tudósok használják. «Okoskodni a hiten annyi,
mint kételkedni és tagadni». Kínos elevenséggel érezte a megismerés és
cselekvés közötti különbséget és ez az érzékenysége szüntelenül meg is
nyílvánul. Neki a filozófusok: viperák, baziliskusok, áspiskígyók,
aranyerek, röpülő sárkányok; a tudósok összeesküvők és nagyhangú
szemfényvesztők.
De ez arra a sötét utógondolatra vezet, hogy itt fészkel a tulajdon
gyötrelme is. Lehetséges, hogy Swedenborg ezzel fizette meg a bírságot
befelé fordított látóképességeért. A diadalmas géniusz sikere, –
úgylátszik – a szív és ész szerencsés összetételén alapszik; az erkölcsi
és észbeli erők kellő – nehezen eltalálható – arányától függ, amely
talán a vegyi viszonylatok törvényét követi, mint ahogyan a gáz vegyül
bizonyos, meghatározott arányban, de nem minden arányban. Színig telt
csészét nehéz vinni s íme, ez az ember, akit a Természet fölösen
megajándékozott az ész és szív tehetségeivel, korán veszedelmesen
meghasonlik önnönmagával. «Állatok Birodalma» c. művében meglep azzal a
kijelentésével, hogy az analizist szereti, nem a szintézist s most,
ötvenedik évének betöltése után, féltékenykedik saját eszére s ámbár jól
tudja, hogy az Igazság nem magános dolog s a Jóság sem magános dolog,
hanem mindkettőnek vegyülni kell, össze kell házasodnia: mégis hadba
száll eszével, vele szemben védelmébe veszi a lelkiismeret szavát s
minden alkalommal csepüli, becsmérli. Ám az erőszakot nyomban követi a
megtorlás. A Szépség elveszti báját, a Szeretet szeretetreméltóságát, ha
az Igaz, – a Menny fele – megtagadtatott, éppúgy, mint a amikor a
tehetséges embert a keserűsége gúnyolódásra viszi és lerontja józan
ítéletét. Bölcs, de maga ellen fordítja a bölcsességét. Határtalan bánat
árnya borul erre a sötét Mindenségre; jajongás hangja tölti el
végtől-végig. Vampír ül a próféta székében és komor mohósággal fordul a
kínzó képekhez. Valóban, madár nem szövi gyorsabban a fészkét, vakond
nem túr nagyobb készséggel a föld mélyébe, mint ahogyan a lelkeknek ez a
látnoka folyton újabb és feneketlenebb poklokat váj és épít minden újabb
bűnös csoport körül. Oly oszlopon ereszkedett alá, amely ércbőlvalónak
látszott, azonban angyali lelkekből volt formálva, hogy azon sértetlenül
szállhasson le a boldogtalanok közé és tanuja legyen a lelkek
pusztulásának. És hosszú ideig hallgatta sirámaikat; látta gyötrőiket,
akik kínzásukat határtalanul növelik, feszítik. Látta a szemfényvesztők
poklát, a gyilkosok poklát, a kicsapongók poklát, a rablók poklát, a
csalafinták pokoli hordóját; a bűzös sarok emésztő gödreit; a
bosszúállók poklát, a kiknek orcái széles kerek kalácshoz hasonlítanak s
karjuk kerékként forgott. Rabelais-t és Swift-et kivéve talán még nem
volt ember, aki a szenny és romlottság ekkora tudója lett volna.
Ezeket a könyveket óvatosan kell olvasni. A gondolat e hamar elfakuló
képeit veszedelmes domborművé alakítani. Mint átmeneti tűnő jelenségek
igazak, de ha meg akarjuk rögzíteni, mindjárt hazugsággá válnak. Hogy
valaki helyesen foghassa föl őket, annak legalább is olyanrangú
lángelmének kellene lennie, aminő ő volt. Ha ellenben ezek a látomások
egy nagy tömeg, mindenféle korú és képességű ember állandó nyelvévé
válnak, menten elkorcsosulnak. A bölcs görögség bevett szokása volt,
hogy a legtehetségesebb és legerényesebb ifjakat, mintegy nevelésük
kiegészítéséül, átvezették az eleusisi misztériumokon, ahol sok pompával
s fokozással az ősi bölcseség és ismeret legmagasabb eszméit tanították.
A lelkes és szemlélődő ifjú ám hadd olvassa el egyszer – tízennyolc-húsz
éves korában – Swedenborg könyveit, a szeretet és lelkiismeret e
misztériumait, de azután tegye őket örökre félre. A géniuszt örökre
üldözik hasonló álmok, ha menny és pokol nyílt meg előtte. Ám ezeket a
festményeket nem szabad egyébnek fölfogni, mint misztikus képeknek, azaz
az Igazság egészen önkényes és esetleges képeinek, de semmiképpen sem
szabad az Igazság igazi képeinek tekinteni. Ha szem előtt tartjuk, hogy
bármely más jelkép éppoly jó volna, akkor ezt is bátran lehet nézni.