vázlatos képét a világ elméletéről. Itt van az atomok, a tűz, a víz, a
szellem elmélete; a mechanikai vagy khemiai természetű elmélet. Plato, a
mathematika mestere, aki minden természeti törvényt és okot
tanulmányozott, úgy látja, hogy ezek csak másodrendű okok, s nem
elméletei a világnak, hanem csak leltárai és lajstromai. Ennélfogva ő a
Természet tanulmánya elé ezt a tételt tűzi: «Fedjük föl az okot, amely a
Legfőbb Rendezőt a világegyetem megteremtésében és összealkotásában
vezette. Ő jó volt, s aki jó abban nincs irigység. Minthogy mentes volt
az irigységtől, azt kívánta, hogy minden dolog lehetőleg olyan legyen,
mint ő maga. Ennélfogva mindenki, aki bölcs emberek tanításából ezt
fogadja el a világ eredete és megalapozása végső okául, az igaz úton
jár.» – Minden a Jó érdekében van, s az minden Szépnek is az oka. Ez a
hitelv élteti és teszi személyessé bölcseletét.
Ez a szintézis, amely lelke főjellemvonása, minden tehetségében
jelentkezik. Ahol egy emberben az ész nagy tömege van meg, rendesen
olyan kitünőségeket találunk benne, amelyek könnyen kombinálhatók az
eleven emberben, de leírva összeférhetetleneknek látszanak. Plato
szellemét nem lehet khinai pedánsságú katalogusban bemutatni, hanem azt
csak eredeti elme, eredeti erejének gyakorlása által, foghatja föl.
Benne a legszabadabb csapongás egyesül egy mértantudós szabatosságával.
Merész képzelete a tények legreálisabb megragadására is képesíti,
ahogyan a legmagasabb röptű madaraknak is a legerősebbek a
szárnycsontjaik. Patriciusi pallérozottsága, veleszületett, belső
elegánciája maró és megsemmisítő finomságú iróniával ékesítve, a
legerősebb egészséggel és a forma erejével párosul benne. Igazolja az
aggszót: «Ha Zeus a földre szállna, ő is a Plato stílusában beszélne.»
Ez a fenséges stílus, némely művének közvetlen irányát s viszont azt a
tenort tekintve, amely az összes többin keresztülhangzik, olyan
komolysággal tölti el munkáit, amely a «Respublika»-ban s a «Phædon»-ban
egyenesen a vallásos áhitatig emelkedik.
Azzal vádolták Platót, hogy Sokrates halálakor betegnek tettette magát.
De korbeli adatok, éppen ellenkezőleg, azt tanusítják, hogy mestere
érdekében férfiasan közbenjárt a népnél. Reánk maradt annak a vad
szidalmazásnak hagyománya is, amellyel Platót illették. S Plato
fölháborodása a népkormányzat ellen, amely több munkájában jelentkezik,
egyenesen személyes keserűséget fejez ki. Olyan becsületesség, az
igazság és tisztesség olyan veleszületett tisztelete, s olyan
emberiesség volt benne, amely kényessé tette az elfogódott tömeggel
szemben. Vegyük ehhez azt a hitét, hogy a költészet, a látnoki tehetség
és a legmagasabb belátás olyan bölcseség adományai, amelynek nem mi
vagyunk a mesterei; hogy az istenek sohasem okoskodnak, hanem ezek a
csodák mennyei őrület által mennek végbe. Képzelete szárnyas paripáján
beröpüli a sötét régiókat, ellátogat olyan világokba, mikbe a test nem
tud behatolni. Látta a gyötrődő lelkeket, hallja az Ítélet harsonáját,
tanuja a lélek büntetésből való vándorlásának, látja a Végzet párkáit
rokkájukkal, ollójukkal s hallja orsójuk kábító surrogását.
De körültekintő higgadtsága azért sohasem hagyta el. Mintha olvasta
volna Busyrane kapuinak feliratait: «Légy merész!»; s a második kapun:
«Légy merész, légy merész, légy egyre merészebb», – de bölcsen megállt a
harmadik kapu előtt, amelyen írva vagyon: «Ne légy túlságosan merész.» –
Olyan erővel lendül ki, mint a röpülő bolygó, de csak oly hamar vissza
is tér megszabott és tökéletes görbéjéhez. Olyan kíváló mértékben van
meg benne a határok görög szeretete és a korlátok ismerete! Ha
logarithmust olvasunk, akkor sem érezzük magunkat nagyobb biztonságban,
mintha Plato szárnyalását követjük nyomon. Nincs hidegebb valami, mint
az ő fénye éppen abban a percben, amidőn képzelete villámai
végigcikáznak gondolata egén. Ő már befejezte a gondolkodás munkáját,
amikor az olvasó elé hozza. Bővelkedik az eszközökben, mikkel, – mint az
írás mestere, – meg tud lepni. Olyan dús, hogy minden pillanatban
rendelkezik a kellő fegyverrel. Mint a tehetős ember nem hord egyszerre
több ruhát, nem hajt több lovat, nem ül több szobában, mint a
vagyontalan, – de megvan mindig az a ruhája, az a fogata, az a bútora,
amely éppen ahhoz az alkalomhoz illik, úgy Plato sem jön sohasem
zavarba, mert mindig megvan a kellő kifejezése. Valóban nincs fegyver,
amely ne lett volna meg fegyvertárában s amellyel alkalmilag ne élt
volna. Elbeszélés, elemzés, ihletett elragadtatás, muzsika, szatira,
gúny – egészen le a banális udvariaskodásig. Világosító példái költői
képek s tréfái világosító példák.
A sokratesi nyilatkozat, hogy a bölcselkedés hasonlatos a bába
mesterségéhez, kitűnő filozófia, s hogy a szónoklatot «kotyvasztás»-nak
és a «hízelgés mestersége»-nek nevezte el a «Gorgias»-ban, ez még ma is
jelentős szolgálatot tesz nekünk. Valóban nincs szónok, aki olyan találó
gúnyneveket tudna kitalálni, mint ő.
Milyen mérséklet, fékezés, micsoda tompítása a mennydörgésnek minden
kitörése közepette!
Teljes jóindulattal maga szerelte föl az udvari embert és a nyárspolgárt
mindazzal a fegyverrel, amellyel a filozófiai iskolákat támadni lehet.
«A filozófia elegáns dolog, ha módjával élünk vele, de aki, kelleténél
jobban belemélyed, azt megrontja.» Könnyen lehetett ilyen nagylelkű, ő,
akit a naprendszerre emlékeztető központisága és látomásainak
szárnyalása felhőtlen hittel áldott meg. S amilyen a gondolkozása, olyan
a beszéde. Csak úgy játszik a kételyekkel, s kihozza belőlük a lehetőt,
majd fest, szójátékokat gyárt, de íme egyszerre olyan mondás következik,
amely megrengeti a tengert és a szárazföldet egyaránt. Csodálatos
komolysága nemcsak hellyel-közzel, párbeszédei tökéletes «igen»-t és
«nem»-et mondásaiban jelentkezik, hanem egész villámözönben. «Ez a
meggondolás, Kallikles, meggyőzött, s most azon gondolkozom, mint
mutathatom be lelkemet egészséges állapotban bírám előtt. Ennélfogva
megvetem a külső díszt, miket a legtöbb ember nagyra tart és csak az
igazságot nézve olyan erényesen iparkodom életemet élni, amennyire csak
bírom. S ha meghalok, szintígy akarok meghalni. És erre buzdítom minden
embertársamat, amennyire csak hatalmamban van, s téged is fölhívlak erre
a versenyre, amely különb minden egyéb versenynél.»
Középarányos, nagy ember volt ő, olyan, aki a java-gondolkozáson kívűl
tehetségei arányosságával és egyensúlyával is kitünik, úgyhogy az
emberek benne saját álmaikat, csúcsaikat és elismertetésüket látják.
Nagy józanész az ő biztosítéka s ez minősíti őt arra, hogy a világ
tolmácsa legyen. Megvan benne az értelem, amely más filozófusokban és
költőkben is megvan, de ezenfelül dicsekedhetik olyasmivel is, amivel
azok nem dicsekedhetnek, t. i. az erős feloldó érzékkel, amelynél fogva
kiegyezteti költészetét a világ jelenségeivel s a reális városoktól
hidat ver az Atlantisra.[15] Sohasem mulasztja el ezt a fokozatosságot,
s bármilyen festői is a magaslat az egyik oldalon, a másik oldalon
enyhén lejtteti a síkság felé. Sohasem ír önkívületben s minket sem
ragad teljes költői eszeveszettségbe.
Plato a sarkalatos tényeket ölelte föl. Leborulhatott a földre s
elfödhette szemét, miközben azt imádta, amit nem lehet megszámlálni,
megmérni, megismerni, megnevezni, azt, amit minden részében lehet
állítani és tagadni, ami «entitás» és «nem-entitás». Ő ezt
superessentialisnak nevezte. Kész volt bebizonyítani, – mint
«Parmides»-ben látjuk, – hogy ez a Lény túlhaladja az emberi értelem
határait. Soha ember nem ismerte meg teljesebben a Kimondhatatlant. De
miután bemutatta hódolatát, mintegy az emberi faj nevében, a
Mérhetetlennek, kiegyenesedett és az emberi faj nevében kijelentette,
hogy a dolgok mégis megismerhetők. Vagyis elsőbben benső tisztelője volt
Ázsiának, a szeretet és hatalom oceánjának, mely fölötte van formának,
akaratnak, megismerésnek: mert az az Ugyanaz, a Jó; az Egy, s miután ez
a tisztelet és hódolat felfrissítette és megerősítette, visszatért benne
Európa ösztöne, kultúrája s fölkiáltott: «S a dolgok mégis
megismerhetők!» Megismerhetők, mert egyből eredve, egymásnak megfelelők.
Lajtorja van a dolgok közt, s az ég és föld, az anyag és értelem, a rész
és egész közt: s ez a fokozat a mi vezetőnk. Amint megvan a csillagoknak
a tudománya: az asztronómia, a mennyiségeké: a mathematika, a
minőségeké: a kémia, éppígy megvan a tudományoknak a tudománya is: a
dialektika, amely nem egyéb, mint az igazat és hamisat szétkülönböztető
értelem. Az azonosság és különbözőség megfigyelésén alapszik, mert hogy
ítélhessünk, a tárggyal egyesítenünk kell a reávonatkozó ismeretet is. A
tudományok – még a legmagasabbak is, mint a mathematika és astronómia –
olyanok, mint a vadász, aki minden kínálkozó zsákmányt megragad, még ha
nem is tud vele mit csinálni. A dialektikának pedig épp arra kell
megtanítani, mire használjuk az összes többi tudományt. «Olyan rangú,
hogy az értelmes ember egyetlen tudományba sem fog bele, önmagáért,
hanem csakis azzal a kilátással, hogy annak a révén előrehalad ebben a
tudományban is, mely valamennyit felöleli.»
«Az ember sajátsága és lényege, hogy az «egész»-et fogja föl, vagy azt,
amit az érzékletek eltérése mellett is észszerű egységben lehet
fölfogni.» «A lélek, amely nem fogta föl soha az igazságot, nem tud
emberi formába átmenni.» – Hirdetem az embernek az Értelmet. Hirdetem
annak a létnek jóságát, amely át van hatva a Lélektől, amely a
Természetet alkotta, azt az adományt, hogy meg tudja érteni a
Természetet, amelyet ő teremtett és teremt ma is. A Természet jó, de az
Ész még jobb, miképen a törvényhozó is fölötte áll a törvény
követőjének. Megörvendeztetlek titeket ember fiai: hogy az igazság
egészség is, hogy van reménységünk, hogy kikutathatjuk, mi is mindennek
az igazi valósága. Az ember nyomorúsága az, hogy el van előtte takarva a
lényeg látása, s hogy tele van hozzávetésekkel, de a legfőbb Jó valóság,
a legfőbb Szépség valóság és minden erény és boldogság a valóságnak
ettől a megismerésétől függ. Mert a bátorság sem egyéb, mint ismeret; s
a legszebb sors, amely osztályrészéül juthat az embernek, az, hogy
dæmona arra vezérelje, ami valóban az övé. S ez az igazság lényege, ha
megadjuk mindenkinek a magáét. S az erénynek ismeretére is csak úgy
lehet eljutni, ha közvetlenül szemléljük az isteni lényeget. Bátorság
tehát! Mert «az a meggyőződés, hogy keresnünk kell, amit nem tudunk,
hasonlíthatatlanul jobbakká, bátrabbakká, igyekvőbbekké tesz bennünket,
mintha lehetelennek tartjuk annak a fölfedezését, amit nem tudunk s
hiábavalónak is tartjuk keresését.» A valóság iránti szenvedélye
csorbíthatatlanul független helyzetet biztosít neki, midőn a filozófiát
csak annyiban értékeli, amennyiben az a való léttel való közlekedés
gyönyöréhez juttat.
Európa szellemével így eltelve mondta ki ezt a szót: «Kultúra.» Látta
Sparta intézményeit s páratlanul zseniális szemmel fölismerte a
neveléshez fűződő reménységet. Gyönyörét találta minden
tökéletesülésben, minden szép, hasznos és igaz átalakulásban, de
mindenekfölött a géniusz fényében és az értelmi tökéletességben. «Óh
Sokrates – mondja Glaukon – az élet teljességét, a bölccsel szólva, az
adja meg, hogy mentől több ilyen beszélgetést hallhassunk.» Mily nagyra
becsüli a tehetség tetteit, Perikles, Isokrates, Parmenides hatalmas
cselekedeteit! Mily nagyra, mindennél nagyobbra, becsüli magukat a
tehetségeket! Az egyes képességeket, kedves személyesítéssel, isteneknek
nevezte. Mily nagyra tartja a nevelésben a testnevelést; a geometriát, a
muzsikát, a csillagászatot, amelynek megnyugtató és gyógyító hatalmát
magasztalja. A «Timaios»-ban megmutatja a szemek legmagasabb
fölhasználását: «Állítjuk, hogy az Isten a látásképességét azért találta
ki és adta meg nekünk, hogy szemügyre vévén az értelem égi köreit, azok
szerint helyesen alkalmazzuk a magunk értelmét, amely a többiekhez, az
egyformákhoz mérten zavaros ugyan, mégis kapcsolatban van azok
körforgásával, s ha így – azonfelül, hogy természettől fogva megvan a
képességünk a helyes okoskodásra, – még jobban megtanultuk, utánozva az
istenség egyforma kifejléseit, kiigazíthatjuk tévelygéseinket és
hibáinkat». S a «Respublika»-ban: «E tudományok mindegyike révén egy
bizonyos lelki szervünk tisztul meg és kél új életre, amely egyébfajta
tanulmány révén eltompult és betemettetett; egy olyan szervünk, amely
jobban megérdemli, hogy megóvjuk, mint akár tízezer szem, mert csakis
ezzel az eggyel láthatjuk meg az igazságot.»
Azt mondta: «Kultúra», de ő volt az első, aki megalapozta, még pedig
úgy, hogy a legeslegelső helyet a Természet fölényének adta. Patriciusi
ízlésénél fogva nagyra tartotta a születésbeli különbségeket. A szervi
jelleg és adottság elméletén alapul a kaszt eredete. «Azoknak, akik
kormányzásra termettek, az alkotó istenség aranyat vegyített az
alkatukba: a katonáskodásra hívatottaknak ezüstöt; a gazdáknak és
kézműveseknek vasat és rezet.» A Kelet, minden korban, megmaradt ennél a
hiténél. A Korán kifejezetten ezt a kaszt-álláspontot vallja. «Az
emberekben megvan a maguk érce, akár csak az arany vagy ezüst. Azok,
akik a tudatlanság állapotában méltók voltak, méltók lesznek a hit
állapotában is, mihelyt azt befogadják.» Plato sem fejezi ki ezt
gyöngébben: «A dolgok öt rendjéből csak négyre lehet az emberek
egyetemességét megtanítani.» – A «Respubliká»-ban legfőképen az
ifjúságnak temperamentumaival foglalkozik.
A Természet nagy értékelésének szerencsésebb példája az a párbeszéd,
melyet nála Sokrates a fiatal Theagessel folytat, aki a mestertől
leckéket óhajt venni. Sokrates kijelenti, hogy bár némelyek bölcsekké
váltak annak a révén, hogy ő hozzá szegődtek, ő ezért nem érdemel
köszönetet, mert ők nem tőle, hanem egyszerűen azáltal öregbedtek
bölcseségben, hogy vele voltak, s azt állította, hogy ő nem is ismeri
ennek az útját és módját. «Sokaknak éppen nem kedvező s nem válhatik
javukra a velem való érintkezés, t. i. azoknak, akiknek a dæmonom
ellenáll; úgyhogy én nem is tudok velük élni. Sokakkal viszont nem
tiltja meg nekem a közlekedést, pedig ezek sem nyernek azzal, hogy
hozzám szegődtek. Lásd, óh Theages, ilyen a velem való társulás;
ennélfogva, ha az istenségnek tetszik, úgy lehet, nagy és gyors
előmenetelt fogsz tanusítani; de nem részesülsz ebben, ha neki nem
tetszik. Ítéld meg tehát magad, vajjon nem biztosabb-e számodra, ha
olyas valaki oktat, akinek hatalmában áll az emberekkel való jótevés,
mint ha én oktatlak, aki hol lehetek valaki üdvére, hol nem.» Mintha ezt
mondaná: «Nekem nincs rendszerem. Nem felelhetek érted. Az leszesz,
aminek lenned kell. Ha van köztünk szeretet, érintkezésünk végtelen
gyönyörűség és haszon lesz, de ha nincs, csak az időt fecsérled, engem
meg untatsz. Te engem bárgyúnak fogsz találni és híremet-bitorlónak. S
ez a titkos vonzás vagy taszítás egészen fölül van mindkettőnk akaratán.
Minden jó tulajdonom mágneses és én nem leckékkel nevelek, hanem azzal,
hogy a magam dolgát végzem.»
Azt mondta: «Kultúra», azt mondta: «Természet», s nem mulasztotta el
hozzátenni: «S ez az isteni is.» Mihelyt a lélekben gondolat ébred,
azonnal arra igyekszik, hogy erővé váljék s az eszközök egész seregét
szervezze magának. Plato, a határok kedvelője, szerette a határtalant
is, jól látta, mily kiterjedést és nemességet ad maga az igazság, maga a
jóság és iparkodott mintegy az emberi értelem nevében méltó hódolatát
bemutatni iránta, olyan hódolatát, amely egyaránt számol az azt elfogadó
végtelen lélekkel s az azt bemutató emberi értelemmel. Ezért ezt mondja:
«Tehetségeink a végtelen felé rohannak s onnan visszatérnek hozzánk.
Ennek a pályának csak kis részét tudjuk megjelölni, de itt olyan tény
jelentkezik, melyet nem lehet átugorni, s amely előtt szemet húnyni
öngyilkosság. Minden dolog közt fokozat van és bárhol kezdjük, fölfelé,
egyre fölfelé haladunk. Minden dolog jelképies; s amit eredménynek
nevezünk, az tulajdonképen kezdődés.»
Plato módszerének és teljességének kulcsa az ő kétszer metszett vonala.
Miután megvilágította a föltétlen jó és igaz viszonyát és az
intelligibilis világ formáit, így szól: «Vegyünk föl egy vonalat, amely
két egyenlőtlen részre van metszve. Messük megint ketté mind a két
részt, – amelyek egyike a látható, a másika az értelmileg fölfogható
világot képviselje, – s ez a két újabb metszet pedig egyrészt ennek a
világnak világos, másrészt sötét részét, – akkor a látható világ egyik
metszetében képeket kapunk, azaz árnyékokat és visszaverődéseket, a
másik metszetében ezeknek a képeknek tárgyait kapjuk, azaz a növényeket,
állatokat, a művészet és természet műveit. Azután osszuk meg az
értelmileg fölfogható világot hasonló módon, akkor az egyik metszetben
találjuk a véleményeket és föltevéseket, a másikban az igazságokat.»
Ennek a négy metszetnek felel meg a lélek négy művelete, – a föltevés, a
hit, az értelem, az ész. Amint minden tócsa visszatükrözi a nap képét,
úgy minden gondolat és tárgy a Felséges Isten képét és teremtményét
tükrözi vissza. A világegyetemet millió csatorna szeli át az ő működése
számára. Minden dolog folyton följebb emelkedik.
Minden gondolatát ez az emelkedés jellemzi. «Phaidros»-ában azt tanítja,
hogy a szépség minden dolog közt a legkedvesebb, mert vidámságot
ébreszt, s a vágy és bizalom magvát szórja világszerte, ahol csak
megjelen, pedig bizonyos fokban minden dologban megjelen: ámde van a
világon még valami más is, ami annyival szebb még a szépségnél is,
amennyivel szebb a szépség a kaosznál, t. i. a bölcseség, amelyet ugyan
még a mi oly csodás látószervünk sem tud elérni, amely azonban, ha
láthatnók, elragadtatásba ejtene tökéletes valódiságával.» Ugyanilyen
szempontból tárgyalja azt, mint a műalkotások kíválóságának forrását:
«Ha egy művész valamely műve alkotásánál, mindig csak azt tartja szem
előtt, ami örökké fennáll és az azonossal egyezik meg, és ilyen mintát
használva föl eszméjét és erejét ebben a műben fejezi ki, ebből
szükségszerűen következik, hogy alkotásának szépnek kell lennie. Ha
azonban csak azt nézi, ami született és meghal, azaz véges, az távol
marad a széptől.»
Így van ez többi műveivel is. A «Lakoma» ugyanebben a szellemben
tanítja, – amely most a világ minden költészetében s szónoklatában
otthonos, – hogy a szemek szerelme csak kezdő folyamat, mert bizonyos
távlatból nézve – csak jelképe a lélek szenvedélyes vágyódásának,
amellyel a szépség végtelen és még csak ezentúl fölfedezendő tengerét
keresi. Az istenségbe vetett ez a hit sohasem hagyja el a lelket, s
minden dogmájának korlátja. A test nem taníthat bölcsességre – csak az
Isten taníthat. Ugyanily szellemben hirdeti állandóan, hogy az erényt
nem lehet tanítani, mert az nem tudomány, hanem ihlet; hogy a legnagyobb
és legjobb dolgokat «mánia» hozza létre és isteni adomány juttatja
hozzánk.
Ez elvezet engem ahhoz a középponti alakhoz, akit Akadémiájában
szócsövéül használt minden megfontolandó gondolatának, s akinek
életrajzát úgy kidolgozta, hogy a történelem adatai egészen elmosódnak
Plato szelleme fényénél. Sokrates és Plato kettős csillag, akit még a
legerősebb lencséjű teleszkóp sem bírna szétválasztani. Sokrates
viszont, az ő rajza és géniusza szerint a legjobb példája a Plato
rendkívüli hatalmát kitevő szintézisnek.
Sokrates közönséges, de azért tisztes származású volt; élettörténete a
legmindennapibb. Olyan igénytelen volt a külseje, hogy állandóan tréfák
céltáblája volt, annyival inkább, mert jó kedélyű volt és kitűnően
értette a tréfát, úgyhogy szinte kihívta a csipkedő élceket, miket
bizonyára ő is busásan visszafizetett. A színészek kifigurázták a
színpadon; a gölöncsérek rápingálták csúf arcát a fazekaikra.
Hidegfejű legény volt; humora tökéletes vérmérséklettel párosult.
Bárkivel is állt szóba, úgy ismerte a maga emberét, hogy a vele
vitatkozót föltétlenül falnak állította és legyőzte. S ő szertelenül
szerette a vitatkozást. Az ifjúság nagyon kedvelte és sokszor meghívta
lakomára; s ő szívesen el is ment a beszélgetés kedvéért. De azután inni
is tudott, még pedig derekasan, mert a legerősebb koponya volt Athénben;
s miután asztal alá itta az egész kompániát, ment a maga útjára, –
mintha semmi sem történt volna, – hogy újra párbeszédbe kezdjen
valakivel, aki még józan. Szóval olyasvalaki volt, akit falusi
atyánkfiai «régi jó fajta» névvel illettek volna.
Egy csomó kispolgári hajlandóságot is látunk benne. Borzasztóan szerette
Athént; gyűlölte a fákat; önszántából sohasem akart a sáncokon túl
menni. Ismerte a város minden régi alakját; nagyra tartotta még a
fecsegőket és filisztereket is, s meg volt győződve arról, hogy Athénben
minden jobb egy kicsit, mintsem egyebütt. Olyan egyszerű volt
beszédjében és szokásaiban, mint egy quaker. Szerette az alantas
kifejezéseket; példálózott kakasokról s női jómadarakról, leveses tálról
és jávor-fakanálról, szolgákról és patkoló kovácsokról és kimondhatatlan
mesterségű emberekről, – különösen, ha finnyás személlyel beszélgetett.
Életbölcsesége a Franklinéra emlékeztet. Így annak, aki visszahőkölt
attól, hogy gyalogszerrel induljon Olympiába, bebizonyította, hogy az
nincs is messzebb, mint ha séta-útjait, miket naponta megtesz a város
kapuin belől, összeadja.
Derék öreg bácsi volt ő, nagy füleivel, roppant bőbeszédűségével. De
híre jár annak is, hogy a böotiai háborúban egy-két alkalommal olyan
elszántságot tanusított, hogy ezzel fedezte a csapatja visszavonulását.
Azt is mesélik, hogy egyszer, amikor történetesen beült a városi
tanácsba, a bolondosság leple alatt olyan bátran szállt szembe a nép
szavával, hogy majdnem rajtavesztett. Nagyon szegény volt, de olyan
edzett, mint egy katona. Meg tudott élni egy marék olajbogyóból s
rendesen a szó szoros értelmében kenyéren és vízen tengődött, ha csak
barátai nem hívták vendégségbe. Mindennapi szükségleteire rendkívül
kevés kellett neki, s bizony senkifia nem tudna úgy élni, amint ő élt.
Alsóruhát nem hordott; felső ruhája ugyanaz volt télen-nyáron; mezítláb
járt. Azt mesélik még róla, hogy, mivel nagy gyönyörűsége telt a
legelőkelőbb és legműveltebb ifjakkal való társalgásban, olykor
visszatért régi mesterségéhez és szobrokat faragott, – jókat, rosszakat
– s azokat árulta.
Akármit mondjanak, bizonyos, hogy fő-főszenvedélye ez a vitatkozás volt,
s színlelt semmit-nem-tudása alatt Athén legravaszabb szónokait és
filozófusait is – lettek légyen bennszülöttek, vagy Kis-Ázsiából vagy a
szigetekről bevándorlottak, – megtámadja és legyűri. Senki sem állhat
annak ellent, hogy szóba ne álljon vele, olyan becsületes és igazán
érdekes ember. Szívesen engedte, hogy megcáfolják, ha nem volt igaza, de
éppoly szívesen cáfolt meg másokat, akik téves dolgokat állítottak.
Mindkét esetben megőrizte jókedvét, mert úgy tartotta, hogy nem érheti
az embert nagyobb baj, mintha valaki hamis fogalmakat alkot magának a
helyesről és helytelenről. Irgalmatlan vitatkozó, aki azt állítja, hogy
semmit sem tud, holott hódító értelme határait senki sem érte el soha.
Kedélyét lehetetlen volt megzavarni; rettenetes logikájában is mindig
kényelmes és játszi maradt; olyan «gondatlan» és «tudatlan», hogy a
legvigyázóbbat is lefegyverezte, és a legmulatságosabb módon rántotta
bele borzasztó kétségbe, kaoszba. Ő ellenben mindig tudja a kivezető
utat; tudja, de nem akarja elárulni. Nincs menekvés! Dilemmáival rémes
választások közé hajtotta őket és a nagy tekintélyű Hippiasokat és
Gorgiasokat úgy dobálja ide-oda, akárcsak a fiúcska a labdáját. Zsarnoki
realista volt! Meno életében már legalább ezerszer értekezett számos
közönség előtt az erényről, s úgy érezte, hogy nagyon jól. Ámde ebben a
pillanatban mégsem tudja megmondani, mi is az – úgy megbénította
Sokrates, ez a rezgő-hal az ő villanyosságával.