elmondhatjuk: nagy emberek azért vannak, hogy legyenek még nagyobbak. A
szervezett Természet rendeltetése a tökélesbülés s ki mondhatja meg, hol
van ennek határa? Az ember dolga, hogy úrrá legyen a khaoszon; az ő
dolga, valamíg él, mindenfelé elvetni a tudás és dal magvait, hogy
éghajlat, gabona, állatok, emberek egyre szelidebbekké váljanak, s a
szeretet és üdvös hatás csirái szaporodjanak ezen a földön.
II. PLATO; VAGY: A FILOZÓFUS.
A könyvek között egyedül Platót illeti meg Omar fanatikus hódolata a
Korán iránt, amellyel ezt mondta: «Égessétek el a könyvtárakat, mert
minden értékük benne van ebben a könyvben.» Az ő mondásai tartalmazzák a
nemzetek kultúráját; sarokkövei a bölcsészeti iskoláknak; kútfejei az
irodalmaknak. Tárházai azok a logika, mathematika, esztétika, költészet,
nyelv, ontológia, erkölcs és gyakorlati életbölcsesség tanulmányának. Az
elvont bölcselkedés nem volt még sohasem ilyen magas színvonalon.
Platotól ered minden, amit az eszmék emberei valaha írtak és vitattak.
Nagy pusztítást végez ő a mi úgynevezett eredeti gondolkozóink között.
Följutottunk a hegy csúcsára, amelyről mindezek a görgeteg-kövek
leváltak. Ő a tudósok bibliája huszonkét évszázad óta; minden lelkes
fiatal ember, aki a következő korokban fennkölt eszméket hirdet a
vonakodó nemzedékeknek, – Boethius, Rabelais, Erasmus, Bruno, Locke,
Rousseau, Alfieri, Coleridge – bizonyos mértékben mind Plato olvasója, s
az ő jó gondolatait plántálja át elmésen a hazai talajba. Még a
nagyobbszabású emberek is kénytelenek elszenvedni, hogy érdemeikből
levonjunk azon szerencsétlenségnél fogva – ha ugyan szabad
szerencsétlenségnek neveznem – hogy e mindent kimerítő általánosító
genie _után_ jöttek a világra. Szt. Ágoston, Copernicus, Newton, Böhme,
Swedenborg, Goethe valamennyien az ő adósai és kénytelenek utána mondani
a dolgokat. Mert dicsőség kölcsön venni azokat a legszélesebbkörű
általánosítótól, minden részlettel együtt, amik tételeiből levonhatók.
Plato: a filozófia és a filozófia: Plato; az emberiségnek egyben
dícsősége és szégyene, mivelhogy sem angolszász, sem latinfajú ember nem
bírta azóta egyetlen eszmével sem megtoldani az ő kategóriáit. Nem volt
se felesége, se gyermeke, s minden polgárosult nemzet gondolkozói mégis
az ő ivadékai, s az ő szellemétől színezettek. Mennyi nagy embert küld
föl a Természet szüntelenül éjsötét méhéből, azzal, hogy az _ő embere_
legyen! íme: a platonikusok, az alexandriai lángelmék egész
csillagképei, s nem kevésbbé az Erzsébet-korabeliek: sir Thomas More,
Henry More, John Hales, John Smith, Lord Bacon, Jeremy Taylor, Ralph
Cudworth, Sydenham, Thomas Taylor; Marsilius Ficinus és Pico da
Mirandola. A kalvinizmus benn van «Phædon»-jában s benne van a
kereszténység is. Az iszlám egész filozófiáját – erkölcsi kézikönyvében,
az Akhlak-y-Jalaly-ban,[12] tőle vezeti le. A miszticizmus minden
szövegét megtalálja Platóban. Ez a görög városi polgár nem tapad sem egy
község, sem egy haza rögéhez. Angol ember olvassa s így szól: «milyen
angolos!»; – a német: «milyen igazi német!» – az olasz: «milyen római s
milyen görög!» Amint az argosi Helenáról mondják, hogy egyetemes
szépségénél fogva mindenki az ő rokonának érezte magát, akképpen Plato
is új-angliai[13] olvasója szemében: amerikai lángelmének látszik. Az ő
széles humanizmusa túlszárnyal minden nemzeti s felekezeti válaszfalat.
Platónak ez a magas rangja kioktat arról, mit gondoljunk afelől a sokat
hánytorgatott kérdés felől, hogy munkái közül mi eredeti, mi utánzat.
Különös dolog, hogy valahányszor támad egy ember, aki egész fejjel
nagyobb minden kortársánál, bizonyosan kétség támad afelől, melyek az
igazi művei. Így van ez pl. Homeros, Plato, Raffael, Shakespeare
eseteiben. Mert ezek a férfiak mágneses erővel bűvölik le kortársaikat,
úgyhogy az ő révükön meg birnak tenni olyanokat is, amiket egyedül
sohasem tudtak volna megtenni. Ekképpen a nagy emberek sok testben élnek
és sok kézzel írnak, festenek, cselekszenek; s egy idő mulva már bajos
megmondani, melyik a mester hiteles műve s mi csak az ő iskolájáé.
Imigyen Plato is, mint minden nagy ember, fölemésztette a maga korát. Mi
más a nagy ember, mint a nagy vegyrokonságok egyike, amely táplálékául
fölszívott minden művészetet, tudományt, minden megismerhetőt. Nem hagy
meg semmit; minden az ő rendelkezésére áll. Ami nem jó, erényes
cselekedet, az jó a megismerés számára. Innen van, hogy kortársai
plágiumokkal vádolják. Ámde csak az igazi föltaláló tudja, honnan kell
kölcsönözni; s a társadalom hamar elfelejti a számtalan sok munkást, aki
az építészt kiszolgálta, s minden elismerést ennek az egy embernek tart
fenn.
Ha Plato-t magasztaljuk, mintha csak Solon, Sophron és Philolaos
idézeteit magasztalnók. Ám legyen úgy! Hisz minden könyv idézet; minden
ház idézet-gyűjtemény az erdőkből, bányákból, kőfejtőkből; s minden
ember minden elődének idézetgyűjteménye. S ez a nagy markú föltaláló
minden nemzetet adófizetőjévé teszi.
Plato fölszívta korának minden tudományát – Philolaost, Timaiost,
Heraklitost, Parmenidest s még többeket; azután mesterét, Sokratest, s
még szélesebbkörű szintézisre érezvén magában erőt – amire sem
akkoriban, sem azóta nincs példa – elutazott Itáliába, hogy elsajátítsa
mindazt, amit Pythagoras neki nyújtani tudott; utóbb Egyiptomba s talán
még tovább keletre, hogy az európai lelkekbe importálja azt a másik
elemet, amelyre Európának szüksége volt. Ez az átfogó ereje följogosítja
őt arra, hogy a filozófia képviselőjének tekintsük. «Respublika»-jában
azt mondja: «Az olyan lángelme, aminőnek a filozófusban lakoznia kell,
egészében, minden részével csak ritkán találkozik egy emberben;
különböző részei rendesen különböző személyekben jelentkeznek.» Minden
ember, aki bármit is jól akar elvégezni, kell, hogy magasabb szintről
fogjon hozzá. A filozófusnak többnek kell lenni, mint csak filozófusnak.
Plato meg van áldva a költő tehetségével is, sőt a költők közt a
legmagasabb helyet foglalja el, – jóllehet kétségbevonom, meg volt-e
benne a lírai kifejezés döntő jelentőségű adománya – s mégis elsősorban
nem poéta, mert úgy tetszett neki, hogy költői tehetségét magasabb
célnak szentelje.
A nagy géniuszoknak van a legrövidebb életrajzuk. Írásaikban élték ki
magukat, s így házi és nyilvános életük mindennapi és közhelyekkel
teljes. Ha gondolkozása módját, ízlését és érzületét akarod megismerni,
vedd szemügyre azt az olvasóját, aki legjobban csodálja őt, mert ez
hasonlít legjobban reá. Platónak különösen nincs külső élettörténete.
Hogy kedvese, felesége, gyermeke lett volna, minderről semmit sem
hallunk. Mindet beletemette színeibe, festményeibe. Valamint a jó kályha
megemészti minden füstjét, a filozófus is minden vagyonát átváltja
szellemi termékeire.
Kr. e. 430-ban született, Perikles halála idejében, athenæi patriciusi
családból. Azt mondják, korán katonai hajlamai voltak, de húsz éves
korában, hogy Sokrates-szel megismerkedett, ez mihamar lebeszélte
szándékáról. Erre tíz éven át Sokrates tanítványa maradt, egészen a
mester haláláig. Azután Megarába ment, elfogadta Dion és Dionysios
meghívását siciliai udvarukba, s három ízben is visszatért oda, jóllehet
ott szeszélyesen bántak vele. Beutazta Itáliát, azután Egyiptomot, ahol
hosszan időzött, némelyek szerint három, mások szerint tizenhárom évig.
Állítólag még tovább, Babyloniába is eljutott, de ez nem bizonyos.
Athenæbe visszatérve, az Akadémiában tanított, azok körében, akiket híre
odavonzott s a hagyomány szerint írás közben érte a halál, nyolcvanegy
éves korában.
Ámde Platónak sokkal inkább belső az életrajza. Be kell számolnunk, mint
emelkedett ez a férfiú a legfelsőbb polcra fajunk szellemi történetében,
mint esett meg, hogy az emberi műveltség gyarapodásával mindenki az ő
tanítványává válik; hogy amint a Biblia átplántálódott az európai és
amerikai nemzetek mindennapos beszélgetéseibe s házi életébe: úgy Plato
teljesen befolyásolt minden tudományos iskolát, minden gondolkodni
szerető embert, minden egyházat, minden költőt, – ami bizonyos
színvonalon lehetetlenné teszi, hogy az ő kikerülésével gondolkozzék az
ember. Ő ott áll az igazság és minden ember szelleme között s az ő neve
és bélyege van rajta az eszmék nyelvén és alapformáin. Olvasása közben
elképeszt engem, mennyire modern a stílusa és szelleme. Itt van
csirájában Európa, amelyet olyan jól ismerünk; művészeteinek és
háborúinak hosszú története. Plato szellemében már minden lényeges
vonását meg lehet különböztetni, ám előtte még senkiében sem. Azóta száz
meg száz történetbe szóródott szét, de egyik sem adott hozzá újabb
elemet. Ez az örök modernség minden műalkotás értékmérője, mert
szerzőjét nem vezette félre semmi rövidéletű vagy pusztán helyi
jelentőségű elem, hanem csakis igazi, állandó, mindenütt érvényes
vonások. S hogy miképpen lett Plato ilyen jelentőségű Európa és a
filozófia, de kívált az irodalom számára, ez a megoldandó problémánk.
Ez nem történhetett meg egy ép, őszinte egyetemes ember nélkül, aki
egyaránt tiszteletben tudta tartani az eszményt, vagyis a Szellem
törvényeit és a végzet, vagyis a Természet rendjét. A nemzet életének
első korszaka, csakúgy mint az egyéné, a tudattalan erő korszaka. A
gyermekek kiabálnak, rikácsolnak, dühödten toporzékolnak, amíg nem
bírják kifejezni kívánságaikat. Mihelyt beszélni tudnak, s ki tudják
fejezni, mire vágyódnak és okát is meg tudják adni: mindjárt
megszelidülnek. Fölserdülve, amíg fölfogásuk tompa, minden emberfia
hevesen, túlzó fokban, meggondolatlanul beszél, civódik, kétségbeesetten
kapkod, esküszik, káromkodik. Ám ha a műveltségük kissé fölvilágosította
őket a dolgok felől, már nem látják azokat rongyokban, vagy egy tömegbe
zagyváltan, hanem meglátják pontos, szabatos elosztásukat: ekkor
letesznek gyöngeségre valló heveskedésükről s részletesen ki tudják
fejteni véleményüket. Ha a nyelv nem képződött volna ki az artikuláció
alkalmas eszközévé, az ember ma is erdei vadállat volna. De ugyanez a
gyöngeség és hiányosság jelentkezik, magasabb szinten, nap-nap mellett,
hővérű ifjak és leányzók nevelése közben. «Ah, Ön nem ért engem; s még
sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki megértett volna» – és
sóhajtoznak, zokognak, verseket irogatnak, egyedül járnak-kelnek, –
egyszerűen azért, mert nincs meg az erejük, hogy pontosan ki tudják
fejezni nézeteiket. De egy-két hónap mulva, jó géniuszuk kegyelméből,
találkoznak valakivel, akit beavathatnak vulkáni lelkiállapotukba. S
most, hogy a jó érintkezés ezzel meg van alapítva, ezentúl a
társadalomnak is jó tagjaivá válnak.
Ez örök törvény. A haladás a vak erőtől a szabatosság, a tudás, igazság
felé tart.
Minden nemzet történetében vannak pillanatok, amikor nyers ifjúságukból
kibontakozva, megérik a fölfogó erejük, de még nem válik
mikroszkópikussá, úgyhogy az ember ilyenkor a megismerés egész skálájára
törekszik s bár lábával még az Éj roppant erőire támaszkodik, agyával és
szemeivel már a Nap- és Csillagrendszerek alkotásaival társalog. Ez a
serdült egészség, az erő teljességének a kora.
Ilyen Európa története minden részében, s ilyen a filozófia története
is. Legrégibb emlékei, – amelyek nagy része tönkrement és elkallódott –
Ázsiából bevándorló emberekről szólnak, akik magukkal hozták barbár
álmaikat. Durva erkölcsi és természettudományi ismeretek zagyva halmazát
hozták magukkal, amelyekben egyes mesterek rész-belátása segíti őket
fokról-fokra.
Perikles előtt jött a hét bölcs, s megkapjuk a mértan, metafizika,
erkölcstan alapelemeit; majd jönnek a partialisták, az elem-bölcselők,
akik a dolgok végokát a víz áradatában, vagy a levegőben, vagy a tűzben,
vagy a szellemben keresik. De megannyian mythologiai képekkel keverik
ezeket az okokat. Végre jön Plato, a szétosztó, akinek nincs szüksége
sem barbár festékre, sem tetoválásra, sem csatakiáltásra; mert ő már tud
meghatározni. Ázsiával együtt elhagyja a végtelent s a túlzó méreteket
is; ő a szabatosság és az értelem beköszöntése. «Istenként becsülöm –
mondja – azt, aki helyesen tud felosztani és meghatározni.»
S ez a meghatározás már a filozófia maga. Mert mi más a filozófia, mint
beszámoló, melyet az emberi szellem magának ad a világ alkatáról. Két
sarkalatos tény az örök alapja: az Egy és a Kettő. 1. Egység vagy
Azonosság; 2. Különbözőség. Mi egyesítünk minden dolgot, miután
fölfogtuk az őket átható törvényt s fölfogtuk felszínes és látszólagos
különbségeiket, de mégis lényeges megegyezésüket. Viszont az értelemnek
minden művelete – ennek az egységnek, vagy azonosságnak fölfogása
mellett – fölismeri a dolgok különbözését. Egység és Különbözőség, «egy
és más». Lehetetlen anélkül gondolkodni, beszélni, hogy mindkettőt föl
ne öleljük.
A lelket hajtja a vágy, hogy egy okát keresse a sokféle okozatnak,
azután ennek az oknak a szülő okát, és ezt az újonnan talált okot is
tovább mélyítse, abban a meggyőződésben, hogy végre el kell jutni egy
föltétlen s kielégítő végső okhoz, az Egyhez, amely Minden. «A Nap
közepében vagyon a Fény, a Fény közepében vagyon az Igazság, s az
Igazság közepében vagyon az elpusztíthatatlan, örök Lény» – mondják a
Védák. Minden filozófiának, – úgy a keletieknek, mint a nyugatiaknak –
ugyanilyen centripetális a törekvése. Viszont azonban a lelket ellenkező
szükségesség is hajtja: hogy egyik dologról a másikra térüljön, arra,
ami nem egy, hanem más és sok; az okról az okozatra, s ez igazolja a
változatosság létezésének szükségességét, mindkettő önállóságát, mert
egyik a másikba van olvadva. A pontosan egybeillesztett elemeket
szétválasztani s összeegyeztetni: a filozófia feladata. Létük
kölcsönösen ellentmondó, s egymást kízáró, s mégis az egyik olyan hamar
siklik a másikba, hogy sohasem tudjuk megmondani, mi az egy és mi nem
az. Proteus épp olyan fürge a magasságok és mélységek közt, – ha az
Egyet, az Igazat, a Jót szemléljük, mint az anyag felületein és
kerületein.
Minden nemzet közt akadnak szellemek, akik arra hajlanak, hogy az
alapegység eszméjéhez ragaszkodjanak. A könyörgés és odaáldozás
elragadtatásai mindent beleolvasztanak az Egyetlen Lénybe. Ennek az
irányzatnak legmagasabb kifejezései a Kelet vallásos írásai, s különösen
az indus Vedák, a Bhagavat Gita és a Visnu-Purana. Ezek az írások alig
tartalmaznak egyebet, mint ezt az eszmét és tiszta, magasztos
melódiákban ünneplik azt.
Az Ugyanaz, az Ugyanaz: hívő és hit ugyanabból az anyagból valók: a
szántóvető, az eke, a barázda egyazon anyag; s az anyag annyira egy,
hogy az alak változásai lényegtelenek. «Ime, fölfoghatod» – mondja a
legfőbb Krishna egy bölcsnek – «hogy te nem különbözöl tőlem; mert ami
én vagyok, az te is vagy, s a világ is, javaival, hőseivel, az egész
emberiséggel. Az emberek azért látnak különbségeket, mert tudatlansággal
vakok». – «Ezek a szavak: «én» és «enyém» a tudatlanság szülöttei. Hogy
mi mindennek a nagy vége és kútfeje, azt tanuld meg most tőlem. A Lélek
az – egy: minden testben, amely egyformán, tökéletesen, a természet
fölött uralkodva áthat mindent; amely nem születik, nem nő, nem hal meg;
s mindenütt jelenlévő; igazi tudásból álló, független s nincs
összekeverve valótlan dolgokkal, nevekkel, fajokkal sem a multban, sem a
jelenben, sem a jövőben. Annak a megismerése, hogy ez a szellem, amely
lényegében egy, benne van mibennünk és minden más testben: ez az olyan
Egynek a bölcsesége, aki tudja a dolgok egységét. Mint a szétáradó
levegő a fuvola likain átmenve, a skála különböző hangjainak hallik,
pedig egy: úgy a Nagy Szellem természete is egy, ámbár formái
változatosak a különböző cselekedetek hatásai miatt. De ha a külső
megjelenés formáinak különbözősége, mint istené, vagy a többié – le van
rontva, nem is marad semmi különbség.» – «Az egész világ csak Visnu
nyílvánulása, aki azonos minden dologgal, s a bölcs szemében nem is
különbözik tőlük, hanem egy velük. Nem jövök, nem megyek, nincs is egy
helyen a szállásom; s Te nem vagy Te; s a mások nem mások és Én nem
vagyok Én.» Mintha csak ezt mondaná: «Minden a lélekért van, s a lélek
Vishnu; állatok, csillagok csak átmeneti festmények; a fény csak
meszelő; a tartósság csak délibáb; a forma börtön s még az ég is
káprázat.» A lélek csak arra törekszik, hogy feloszoljon a létbe, – túl
formán, poklon, mennyen, – hogy megszabaduljon a természettől.
Ha az elvont gondolkodás ilyen elrémítő egységre törekszik, amibe minden
dolog felszívódik, a cselekvés éppen ellenkezőleg visszafelé irányul a
sokféleség felé. Az előbbiben az Ész nehézkedési ereje, az utóbbiban a
Természet ereje nyilvánul. A Természet a sokszerű. Az egység elnyel,
felolvaszt, vagy összevon. A Természet ellenben kiterjeszt és szaporít.
Ez a két alapelv jelen meg újra, meg újra és áthat minden dolgot és
gondolatot: az Egy – a sok. Az egyik a lét, a másik az értelem; az egyik
szükségszerűség, a másik szabadság; az egyik nyugalom, a másik mozgás;
az egyik hatalom, a másik szétosztás; az egyik erő, a másik élvezet; az
egyik öntudat, a másik meghatározás; az egyik géniusz, a másik tehetség;
az egyik komoly elmélyedés, a másik ismeret; az egyik vagyon, a másik
kereskedelem; az egyik kaszt, a másik kultúra; az egyik király, a másik
demokrácia. És ha szabad ezeket az általánosításokat egy fokkal
magasabban folytatni, és mindkét alapelv végső irányzatát megjelölni,
azt mondhatnók, hogy az egyik végcélja: menekülés a konkrétba
szerveződés elől: azaz tiszta, elvont tudomány; a másiké pedig
legmagasabb fokú instrumentáció, azaz az eszközök fölhasználása, vagy
végrehajtó istenség.
Minden gondolkozó, vérmérsék vagy szokás alapján, a léleknek majd ehhez,
majd ahhoz az istenségéhez szegődik. A vallás révén egységre törekszik;
az értelem és érzékek révén a sokféleségre. Túlgyors egységesítés és
túlzott alkalmazkodás a részlegeshez: a spekulativ gondolkodást ez a
kettős veszedelem fenyegeti.
Ennek a megoszlásnak megfelel a nemzetek történelme. Az egység, a
mozdulatlan intézmények birodalma, az elvont gondolkodásban gyönyörködő
bölcselet székhelye, olyan emberek hazája, akik elméletben, gyakorlatban
a vak, irgalmatlan, roppant Végzetben hisznek: Ázsia, amely ezt a hitet
a kasztok társadalmi intézményében valósította meg. A másik oldalon ott
van Európa; az ő géniusza cselekvő és alkotó; a kasztokat műveltséggel
ellensúlyozza; filozófiája szaktudomány; a művészetek, találmányok,
szabadság hazája. Ha a Kelet a végtelenséget szereti, a Nyugat a
határokat.
Az európai polgárosultság a tehetség diadala; a rendszer kiterjesztése;
az értelem kiélesedése; öntudatos, alkalmazó formaélvezet; a
megnyilvánulás, a kézzelfogható eredmények gyönyöre. Perikles, Athén,
Görögország munkálkodott ebben az elemben az olyan géniusz gyönyörével,
amelyet még nem fagyasztott meg a túlzás kárának semmiféle aggodalma,
előrelátása. Nem láttak maguk előtt semmiféle baljóslatú
nemzetgazdaságtant, semmiféle károgó Malthust[14]; nem Párist, nem
Londont; nem könyörtelen osztály-választó falakat, – nem: a tűcsinálók,
a takácsok, szabók, harisnyakötők, a gyapjútisztítók, szövők-fonók,
kőszénbányászok sorsát; nem Irországot; nem az indiai kasztokat, amiket
Európa erőszakoskodásai még csak jobban túlhajtanak. Az értelem
egészségében és első frissességében virágzott. A művészet ragyogó
újdonság volt. A pentelikosi márványt úgy tudták faragni, mintha hó
lenne, s tökéletes építészeti és szobrászati műveik mintha csak
mindennapi dolgok lettek volna, amelyek nem okoztak nagyobb nehézséget,
mint egy-egy új hajó építése Medfordban, vagy új malmoké Lowell-ben.
Ezek rendes dolgok és biztosra vehető a sikerülésük. A római légió, a
byzanci törvényhozás, az angol kereskedelem, a versailles-i
fogadótermek, a párisi kávéházak, a gőzmalom, a gőzhajó, a gőzvasút
mind, mind láthatók már perspektivában, valamint a városi gyűlések, a
szavazó urna, az újság és olcsó sajtó is.
Közben Plato Egyiptomban és keleti zarándokútjain beszívta magába az
«egy Isten» eszméjét, amelybe minden dolog beleolvad. Ázsia egysége és
Európa részletessége, az ázsiai lélek végtelensége és az elhatároló,
eredmény-szerető, gép-csináló, felszint-kereső, opera-látogató Európa:
íme, Plato mindezt összekötötte és az érintkezésbe hozás által mindenik
erejét fokozta. Agyában egyesül úgy Európa, mint Ázsia kitünősége.
Metafizika és természetfilozófia fejezték ki Európa géniuszát, de
alapépítményük Ázsia vallása.
Röviden sommázva a dolgot: megszületett egy egyensúlyozott lélek, amely
mind a két elem iránt fogékony volt. Éppoly könnyű nagynak lenni, mint
kicsinynek. Hogy miért nem hiszünk egyszerre a csoda-szellemekben, ez
onnan van, hogy nem esnek rendes tapasztalatunk körébe. A mindennapi
életben olyan ritkák, hogy szinte hihetetlenek; de alapjában véve,
nemcsak nem fogadják ellenző elfogultsággal, sőt a legerősebb
rokonszenvvel várják feltüntöket. De: akár hallatszottak születésekor
égi hangok, akár nem; akár álmodták a szülei, hogy a csecsemőfiok
Apollo-gyermeke, akár nem; akár telepedett méhraj az ajkaira, akár nem:
megszületett a férfiú, aki meg tudta látni a dolgok mindkét oldalát. A
Természetben megszokott oly csodás összetételek: Jupiter érmének felső-
és alsófele; a lehetetlenségek összetétele, amely minden tárgyban újra,
meg újra fölbukkan; reális és ideális hatalma: – íme most már mindez az
ember tudatosságának körébe került.
Eljött az egyensúlyozott lélek. Ha szerette az elvont igazságot: a maga
mentségére a mérleg másik serpenyőjébe állította a legnépszerűbb
alapelvet, a föltétlen Jó igazságát, amely uralkodik az uralkodókon is
és bíráskodik a bírákon is. Ha ő transcendentális megkülönböztetéseket
tett, azzal erősítette magát, hogy megvilágosító példáit olyan köznapi
forrásokból merítette, amelyeket megvetettek a bölcselő és politikai
szónokok: vénasszonyoktól és sihederektől; vízhordóktól és
levesárúsoktól; lacikonyhásoktól és utcai kikiáltóktól; a fazekasok,
gyógykovácsok, mészárosok és halárusok boltjaiban. Nem engedett meg
magának pártosságot, hanem arra törekedett, hogy a gondolat mindkét
sarkát föltüntesse a tételében. Érvelése és ítélete egyensúlyozott és
szférikus. A két sark kitünik, sőt két kézzé válik, hogy megragadja és
elsajátítsa a magáét.
Minden nagy művész ilyen volt a szintézis révén. Erőnk átmeneti,
váltakozó, vagy, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: két part közti
fonal. A tengerpart: tenger, a part felől nézve s: part, a tenger felől
nézve; két érintkező fém íze; barátunk közeledtére vagy távoztára
fölajzott erőink; a költői alkotás élménye, amit nem tapasztalunk sem
otthon ülve, sem utazva, hanem csak az egyik állapotból a másikba való
átmenetelnél, – amelyet tehát oly ügyesen kell igazgatni, hogy mentől
több átmeneti felület adódjék: – e két elemen való uralom magyarázhatja
csak Plato erejét és bűbáját. A művészet az egyet, vagy hasonlót fejezi
ki a különböző által. A gondolkodás az egységet az egységben iparkodik
megismerni; a költészet a változatosság által akarja megmutatni, azaz
mindig tárgy vagy jelkép által. Plato két edényt tart kezében, az
egyikben æther van, a másikban pigment s mind a kettőt szüntelenül
használja. Dolgok dolgokhoz adva mint statisztika, polgári történet:
egyszerű leltárt, lajstromot adnak.
Ellenben, ha a dolgokat beszéltetjük, azok kimeríthetetlenül érdekesek
és vonzók. S Plato is folytonosan forgatja Zeus érmét, hol az egyik, hol
a másik felére.