bonhomiája mulattatta a fiatal patriciusokat, mialatt jó mondásai és
szójátékai mindennap szájról-szájra jártak, utóbb az derült ki, hogy
becsületessége éppoly legyőzhetetlen, mint logikája és hogy ő vagy
mániákus, vagy legalább is, ilyennek álarca alatt, rajongó a vallásos
nézeteiben. Amidőn azzal vádolták a törvény előtt, hogy fölforgatta a
nép hitét, ő a lélek halhatatlanságát, s a jövendőbeli jutalmat és
büntetést erősítgeti s minthogy megtagadta tanai visszavonását, fogságba
vetették és halálra ítélték. Sokrates bevonult a börtönbe, s mindjárt
megszüntette a hely minden szégyenletességét, mert nem lehetett börtön
az, amíg ő benne volt. Kriton megvesztegette a porkolábot, de Sokrates
nem akart árulás útján kiszabadulni. «Bármily kellemetlenségek
származnak is belőle, semmit se tartsunk nagyobbra, mint az igazságot.
Én ennek a hangját mint síp és dob szavát hallom, s ettől siketté válok
mindazzal szemben, amit mondasz.» Fogságának és ott folytatott
beszélgetéseinek, s a bürök-pohár kiürítésének története a világhistória
legbecsesebb lapjai.
Az a ritka összetalálkozás, mely szerint egy ilyen csúf testben egyesült
a bohóc a vértanuval, a merész utcai és piaci vitatkozó a történelem
eleddig ismert legédesebb szentjével, nagy erővel ragadta meg Platónak
az ellentétek iránt oly fogékony lelkét és Sokrates alakja szükségkép a
szín homlokterébe került, mert ő volt a legalkalmasabb szócsöve
mindazoknak a szellemi kincseknek, miket Plato közölni akart. Ritka
szerencse volt, hogy ennek a népből való Aesopusnak, s az ünnepélyes
tudású tudósnak össze kellett találkozniok, s hogy kölcsönös tehetségeik
révén egymást halhatatlanokká tették. Sokrates jellemének rendkívüli
szintézise fölülmulta Plato értelmi szintézisét. Ilyen eszközökkel Plato
közvetlenül és irigység nélkül föl tudta használni Sokrates
szellemességét és súlyát, s ezért kétségtelenül sokkal tartozik neki,
viszont azonban Sokrates e tulajdonságai is sokat nyertek Plato
tökéletes művészi beállításában.
Meg kell még jegyeznem, hogy Plato gyöngéi is ebből a tulajdonságából
erednek. Célja az volt, hogy az értelemre hasson, ezért kifejezésmódja
irodalmi. Amikor egekbe emelkedik, a mélységbe száll, az állam
törvényeit, a szerelem szenvedélyét, a bűn okozta lelkifurdalást, az
elszálló lélek reménységét fejtegeti: mindenkor irodalmi. Érdemét
egyedül az kisebbítheti, hogy írásai – kétségkívül annak következtében,
hogy bennük az értelem az uralkodó vonás – nem hatnak azzal az eleven
erővel, mint a próféták kiáltásai és az írástudatlan arab és zsidó
szónokok beszédei.
Lehet, hogy ez a bírálat ellentmondást kelt, de annyi bizonyos, hogy
ezzel a dolgok természetében rejlő tényt érintettük: a tölgyfa nem
narancsfa. A cukor tulajdonságát csak a cukor őrzi meg, a sóét a só.
Másodszor: Platónak nincs rendszere. Legbensőbb hívei és tanítványai is
hiába védik ez ellen a kifogás ellen. Ő a világegyetem elméletére
törekedett, de elmélete se nem teljes, se nem magátólértetődő. Egyik
ember azt hiszi, ezzel vagy azzal ezt meg azt értette, de a másik mást
ért alatta. Az egyik helyen állít valamit, de a másikon éppen az
ellenkezőjét. Terheli őt az a mulasztás, hogy nem csinálta meg az
átmenetet az eszmékből a testre. Íme a világ: egészséges, mint egy dió,
tökéletes, a kaosznak legkisebb teret sem enged, nincs benne sehol
szakadék, vég, nincs sehol jele az elhamarkodásnak, toldás-foldásnak,
vagy gondolat-megmásolásnak; pedig a világ elmélete csupa rongy és
toldás-foldás.
Azonban még a leghosszabb hullám is hamarosan belevész a tengerbe. Plato
szerette volna megteremteni a platonizmust, a világnak megismerésen
alapuló szabatos kifejezését. Ez nem kevesebbet jelentett volna, mint a
Plato lelkén átment világot. Minden atomjának platói jelleget kellett
kapnia, minden azelőtt ismert atomot, kapcsolatot, tulajdonságot itt
újra kell megismernünk; újra rájok találunk, de rendezve. Azonban ez nem
Természet, hanem Művészet. S éreztetni akarja velünk: bár Nagy Sándor
katonáival és lovaival végigszáguldotta ennek a földkerekségnek sok
országát, ámde ezek az országok és azok a dolgok, mikből az országok
alkotvák: alkotó elemeik, maga a bolygónk és az ember törvényei átmentek
ebbe az emberbe, mint a táplálék átmegy a testen, s már nem is táplálék,
hanem testté vált, úgyhogy ez a mammuth-falat Plato lett. Az egész
világra rásütötte a tulajdonjoga védőjegyét. Ez az individualizmus
nagyravágyása. De a falat mégis túlságosnak bizonyult. A «boa
constrictor»-ban hiába van meg a jóakarat, hogy megfalja, mert
vállalkozása dugába dől. Kísérlete közben elbukik, s harapás közben
megfullad; a világ, amelybe beleharapott, a harapót önnönfogain ragadja
meg szorosan. Ő ebbe belepusztul, míg a meg nem hódított Természet
tovább él és elfelejti őt. Ez vár mindenkire, s Plato is így járt. Az
örök Természettel szembehelyezve Plato is merő filozófiai
kísérletezésnek tűnik föl. Egyik lapon ezt állítja, a másikon azt. A
legélesebb eszű germán bölcselő, Plato legkedvesebb tanítványa, sem
tudja soha megmondani, mi is hát a platonizmus. Valóban csodálatos
szövegeket idézhetünk minden nagy problémája mellett és ellen egyaránt.
Kénytelenek vagyunk ezeket a dolgokat kimondani, ha fontolóra vesszük
Plato vagy bármely más filozófus abbeli kísérletét, hogy rendelkezzék a
Természettel, holott az nem akarja, hogy vele rendelkezzenek. Eleddig
nem volt még olyan erős lángelme, amelynek csak valamelyes részt
sikerült volna a Létet megmagyarázni. A titok mindig megfejtetlenül
marad. De talán méltánytalan, ha ezt az ambiciót Platónak felrójuk.
Távol legyen tőlem, mintha az ő tiszteletreméltó nevét elhamarkodott
ítélettel akarnám sérteni. Az emberek, értelmük arányában, elismerték
transzcendens igényeit. Az ő megismerésére az vezet, ha
összehasonlítjuk, de nem a Természettel, hanem más emberekkel. Hány
század tünt tova és ő még mindig megközelíthetetlen marad. Hogy az
emberi ész olyan hatalmas alkotásait megismerjük, aminő a karnak-i
templom vagy a középkor székesegyházai vagy az etrusk maradványok, –
ehhez az emberi tehetség teljes terjedelme szükséges. Azt hiszem, akkor
látunk a legigazabban, ha a tisztelet szemüvegén nézzük. Ha elmélyedünk
a tanulmányába: műve, értelme elmélyül, érdeme fokozódik. Ha azt
mondjuk, milyen szép mesegyűjtemény van itt; ha stílusát vagy józan
eszét, arithmetikáját magasztaljuk, úgy beszélünk, mint az iskolásfiúk,
s félek, hogy a dialektikán gyakorolt türelmetlen kritikánkat is ez a
vád érheti. A bírálat türelmetlensége hasonlít annak az embernek a
türelmetlenségéhez, akinek sietős a dolga és még mérföldeket hall
emlegetni; s mégis legjobb, hogy a mérföldben hétszázhatvan yardnak kell
meglenni. A nagyszemű Plato a fényt és árnyat életünk géniuszához
arányosította.
III. PLATO: ÚJABB ADALÉKOK.[16]
A modern tudomány nagyfokú általánosításaival megtanította a
pszichológust arra, hogy az egyének hibáiért kárpótlást találjon a
fajban, amelynek növekedését és emelkedését rajzolja, s azzal az
egyszerű eszközzel, hogy megvilágítja a hatalmas hátteret, az öröm és
reménység érzetét ébreszti föl.
Az emberi lét háttere az óriásgyík és a növény. Művészete, tudománya,
agyának könnyű alkotása: dícsőnek látszik az ökör, krokodilus és hal
agyának távlatából szemlélve. A Természet a hátamögött lévő geológiai
éjszaka láttára, mikor öt vagy hat ezredév alatt öt-hat olyan embert
termelt, mint Homerost, Phidiast, Menut, Colombust, nyílván meg van
elégedve ezzel az eredménnyel. Ezek a példányok bizonyítják a fa erejét.
Szemmellátható fejlődés volt ez a trilobitától és saurustól s jó alapja
a további haladásnak. A Természetnek, ennek a művésznek, olcsó az Idő és
Tér s érzéketlenül hallgatja panaszainkat, hogy olyan hosszadalmas
előkészületeket tesz. Nyugodtan várta a paleontológiai korszakok
lefolyását, míg ütött az ember eljövetelének órája. Azután még sok
korszaknak kell elmúlnia, míg megsejtik a föld mozgását; további sok
időnek, míg az ösztönök és művelhető tehetségek térképét is meg lehet
rajzolni. De úgy a fajok, mint az egyes ember egymásra következése
végzetszerű és szép és Plato oly szerencsés volt, hogy az emberiség
történetében korszakot jelöl.
Plato dicsőségét nem egy szillogizmus teszi ki, vagy a sokratesi
okoskodás valamely mesterműve vagy valamely tétel, például a lélek
halhatatlansága. Ő sokkal több, mint szaktudós, vagy nevelő, vagy
mathematikus, vagy valamely külön küldetés prófétája. Ő az ész
kíváltságát képviseli, nevezetesen azt az erőt, hogy minden tényt rendre
egymásra következő álláspontról vizsgál s így minden tényből a fejlődés
és terjeszkedés csíráját fejti ki. Ez a terjeszkedés a gondolkozás
lényeges eleme. Természettudós sohasem segítene hozzá, bármily
fölfedezést tesz is a világegyetemben; szegény szürke ember ő, ha
lajstromba veszi az Orion különválasztott ködfoltjait, vagy ha egy
acre-föld szögeit méri föl. De a Plato Respublikája az ilyen
terjeszkedések révén szinte követeli, s így megelőzi Laplace
csillagászatát. A terjeszkedések szervesek. Az értelem nem teremti azt,
amit fölfog, ahogy a szem nem teremti a rózsát. Amikor Plato érdeméül
tudjuk be, hogy előre hirdette, ezzel csak azt mondjuk, hogy ő
tökéletesebb ember volt, aki az érzékek, az ész és értelem egész
skáláját tudta a Természetre alkalmazni. Ez a terjeszkedés abban áll,
hogy a lelki látás továbbmegy és folytatódik a természetes
látóhatárunkon túl is és ez a második látás fölfedezi a Törvény
mindenfelé kiszökő hosszú irányvonalait. Ő mindenütt olyan ösvényen áll,
amelynek nincs vége, hanem továbbvezet a világegyetem körül. Ennélfogva
minden szava a Természet kifejezője lesz. Bármit vizsgál, abból második,
harmadik s további értelmet fejt ki. Ennek példái: az a fölfogása, hogy
a dolgok az ellentétükből állnak elő: a halál az életből, az élet a
halálból; az a törvény, hogy a természetben a bomlás megújhodás s a
rothadás és a kolera csak új termelés jelzői; az, ahogyan meglátja a
nagyban a kicsinyt s a kicsinyben a nagyot; az, ahogyan tanulmányozza az
államot a polgárban s a polgárt az államban; az, hogy kétségben hagyott
afelől, vajjon a Respublika-ja az egyéni lélek nevelésének
allegóriája-e; gyönyörű meghatározásai az eszmékről, az időről, az
alakról, a vonalról, s amelyeket néha föltételesen formuláz meg, mint az
erény, bátorság, igazság, mértékletesség definicióit; előszeretete a
példálózó mese iránt, s maguk ezek a mesék: Trophonios barlangja, Gyges
gyűrűje, a taligás és a két lova; az arany-, ezüst-, réz- és
vas-temperamentum; Theut és Thamus; a Hades és a Fátum istennőinek
látomása, – mindezek a mesék, amelyek úgy belevésődtek az emberi
emlékezetbe, mint az állatkörök jegyei; az ő naphoz hasonlatos neve és
jóságos lelke; az asszimilációról, az emlékezésről, ráeszmélésről szóló
elmélete; az, hogy világosan látta a visszatérés, illetve visszahatás
törvényeit, amelyek biztosítják a példát szolgáltató igazságot mindenütt
a világegyetemben, aminek bizonysága minden sora, de különösen az a
tétele, hogy «amit Istentől kaptunk, az visszatér tőlünk az Istenhez» és
Sokratesnek az a hite, hogy törvényeink itt lent testvérei a felettünk
lévő törvényeknek.
Még megragadóbb példái ennek: erkölcsi következtetései. Plato
hangsúlyozza a tudomány és erény egybeesését, mert a bűn sohasem
ismerheti meg önmagát és az erényt, ellenben az erény ismeri úgy
önmagát, mint a bűnt. A szem azt tanusította, hogy az igazságosság a
legjobb addig, amíg előnyös. Plato azonban azt hangoztatja, hogy az
egyáltalában, feltétlenül, előnyös; hogy ez az előny csakugyan benne
rejlik az igazságban, ha az igaz el is rejti az ő igazát istenek és
emberek előtt; hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni;
hogy a bűnösnek magának kellene követelnie a büntetést; hogy a hazugság
kártékonyabb az emberölésnél; hogy a tudatlanság vagy önkéntelen
hazugság ártalmasabb következésekkel jár, mint a vétlen emberölés; hogy
a lélek akarata ellenére fosztódik meg a helyes véleményektől és hogy
senkisem vétkezik szántszándékkal; hogy a Természet rendje: a lélekről a
test felé haladni és hogy – ámbár az egészséges test nem tudja
egészségessé tenni a beteg lelket, – az egészséges és jóságos lélek
ereje a lehető legjobb hatással lehet a testre. A magasabb értelműnek
jogai vannak a tudatlan fölött, különösen abban az irányban, hogy
tanítsa. Annak, aki elvesztette másokkal való összhangját, az a
legigazibb büntetése, ha ebbe az összhangba játszatjuk; a jó, aki
visszavonul a kormányzástól, fizessen azzal bírságot, hogy nálánál
rosszabbak vigyék fölötte a kormányt; hogy hívei ne törődjenek arannyal,
ezüsttel, hanem tanulják meg, hogy lelkükben van arany és ezüst,
amelyért az emberek szívesen adnak meg mindent, amire szükségük van. Ez
a «második látása» a nyitja annak is, miért fektetett olyan súlyt a
geométriára is. Látta, hogy a földgömb nem törvényszerűbb és
szabatosabb, mint az érzékfölötti világ; hogy ott égi geométria
uralkodik, amint itt lent a vonalak és szögek logikája; hogy a világot
áthatja a mathematika; hogy az oxygén, a nitrogén és a mész vegyi
arányai állandóak; ugyanannyi a víz, a pala, a magnézia; s ugyanilyen
állandók az erkölcsi elemek.
Ez a legrégibb Goethe, aki gyűlölte a firnájszt és hamisságot, nagy
gyönyört talált abban, hogy a reális lényeget leleplezze az esetleges
jelenségek fenekén; hogy kapcsolatot, folytonosságot, képletességet
találjon mindenütt; gyűlölte az elszigeteltséget és mint a gazdagság
istene jelent meg a kóbor, szegény ördögök kunyhóinál, s erő és tehetség
fakadt a keze nyomában, bármihez nyúlt. Az ethikai tudomány még új és
üres volt, amidőn Plato ezt írhatta: «Mindazok közt a fejtegetések közt,
amelyek korunkra maradtak, nem találkozik egyetlen sem, amely az
igazságtalanságot egyéb tekintetből kárhoztatta volna, s az igazságot
más szempontból magasztalta volna, mint a cselekvésből eredő hírnév,
dicsőség és előnyök szempontjából, ellenben abból a szempontból, hogy mi
ezeknek a tulajdonságoknak önmagukban való jelentőségük, milyen erőt
képviselnek birtokosuk lelkében, – akár isten, ember elől el is
rejtetten – ezt még senki elég mélyen nem nyomozta, sem költészetben,
sem tudományos iratban; s különösen nem járt a végére annak, hogy az
igazságtalanság a lélek legnagyobb baja s ez az igazságosság a legfőbb
java.»
Meghatározásai az eszmékről, pl., hogy mi az egyszerű, az állandó,
egyforma, önmagában létező, – örökre megkülönböztetvén őket az értelmi
fogalmaktól, – korszakot alkotók. Arra született, hogy a lélek önmagából
kifejlődő hatalmát vizsgálja, amely új célok végnélkül való nemzője;
olyan erő, amely egyaránt kulcsa a dolgok középpontiságának és
szétesésének, elenyészésének. Plato annyira koncentrált lélek, hogy el
lehet minden dogmája nélkül is. A tudás és eszmék ténye a halhatatlanság
tényét födi föl neki, s a ráemlékezés tanát, mint a legvalószínűbb
részletes magyarázatát mutatja be. Nevezzük ezt regényesnek, nem tesz
semmit: a kapcsolat tudásunk és a lét mélye közt reális marad és Plato
magyarázata mit sem veszít nagyszerűségéből.
A spekulatív bölcsészet minden jelentős pontját meghatározta. Megírta
magának az észnek egész skáláját, úgy hogy tábláján mindenek arányosak.
Fáradság nélkül rárótta a múltat s oly bátran belebocsátkozott a
részletekbe, amilyen bátorságot tapasztalt a Természetben. Azt
mondhatnók: elődei megrajzolták egy majorság, egy kerület, sziget
térképét az értelem földrajzában, de Plato volt az első, aki az egész
földkerekséget megrajzolta. Ő megtelepíti és megszelidíti a lelket a
Természetben: az ember a mikrokozmus. A látható ég körei az értelmes
léleknek ugyanannyi körét jelentik. Nincs részecske, amely ne lenne
törvényszerű s nincs semmi esetleges az emberi ész működésében. Még a
dolgok nevei is végzetesek, a dolgok természetéből következők. A
Pantheon minden istene a nevével mély értelmet jelent. Az istenek az
eszmék. Pan a beszéd, vagy nyilvánulás, Saturnus a szemlélődés, Zeus az
uralkodó lélek, Mars a szenvedély, Vénus az arányosság, Kalliope a világ
lelke, Aglája az értelmi felvilágosodás.
Ezek a gondolatok ugyan gyakorta meg-megvillantak kegyes és költői
lelkekben, de ez a burokban született s mindent tudó görög föld-mérő
parancsszóval áll elő, sorakoztatja őket rangfokozatuk szerint, – mint a
szentség Euklidese – s összeházasítja a Természet két felét. Jobban
látta mint bárki más az erkölcsi érzés értelmi értékeit. A maga
eszményképét vázolja, ha a Timaiosban olyan isten képét festi, aki a
rendetlenségből a rendbe vezérli a dolgokat. Oly pontosan a középpontban
gerjesztett tüzet, hogy az egész gömböt megvilágítva látjuk, s meg
tudjuk különböztetni a sarkokat, az egyenlítőt, a szélességi köröket,
minden ívet és csomópontot: s olyan átlagosított és összehangolt
elméletet alakított ki, hogy azt mondhatnók: a Korok fuvalma járta át
ezt a rithmikus alkotást, s hogy az egész nem lehet csupán egy rövid
életű írónak rövid s rögtönzött irka-firkája. Innen van, hogy bizonyos
jellegzetes csoportja a gondolkozóknak, t. i. azok, akik szeretnek
minden igazságnak szellemi, azaz értelmi- és erkölcsi kifejezést adni,
megmutatván túlsóbb, felsőbb, de azért jogos céljukat: azt a nevet
viselik, hogy «platonisták». Így például platonista: Michelangelo is, a
szonettjeiben. Shakespeare is platonista, ha azt írja: «A Természetet
semmiféle eszközzel nem lehet megjavítani, de a Természet maga teremti
ennek az eszközeit» vagy:
«… Ki elbukott urát
Követni tudja hű ragaszkodással,
Meggyőzte azt, aki urát legyőzte,
És nevet vív ki a történelemben.[17]
Hamlet tiszta platonista és Shakespearet csupán tulajdon géniusza óvja
meg attól, hogy ne soroztassék be Plato iskolájába, mint ennek
legkitünőbb tanítványa.
Swedenborg is, a házas szerelemről írt prózai költeményében,
elejétől-végig platonista.
Finomsága szerettette meg őt a gondolkozó emberekkel. Morálja, erkölcsi
céljai tették annyira népszerűvé. Ő azt mondta: «Az Értelem a Menny és
Föld Királya»; azonban ő nála az értelem mindig erkölcsös. Írásai a
költészet örökifjúságával is ékeskednek. Okfejtéseit, legalább is igen
nagy részben, szonettekbe is lehetett volna foglalni; és soha költészet
nem szárnyalt magasabbra, mint az ő «Timaios»-a és «Phaidros»-a. Mint a
poéta, ő is csak szemlélődő ember. Nem tett úgy mint Pythagoras; nem
törte magát rendszerrel. «Respublika»-ja minden festményét mythikusan
kell értékelni, amelynek csak az a célja, hogy – néha rikító színekkel –
kihozza az eszméit. Rendszert, intézményt nem lehet a szemfényvesztés
veszélye nélkül alapítani.
Magas terve volt, hogy nagyságuk jutalmául a legkiválóbbakat föltétlen
kiváltságban kívánta részesíteni, amelyet különösen azzal tett
nyomatékossá, hogy a nőközösséget hirdette. Kettős mentesség legyen a
köztörvények alól; először is azok, akik érdemetlenekké tették magukat a
védelemre: legyenek törvényen kívül állók és másodszor, akik
természettől és érdemeiknél fogva fölülemelkedtek a jutalmazáson:
legyenek mentesek az állami kötelmektől s legyenek törvényen fölül
állók. Önmagukra bízzuk őket s hadd tegyenek velünk, amit akarnak.
Senkinek se jusson eszébe Michel Angelo és Sokrates szabálytalanságait
holmi falusi mértékkel latolgatni.
A «Respublika» nyolcadik könyvében egy kis mathematikai port hint
szemünkbe. Kedvetlenül tapasztalom, hogy annyi nemes fensőbbség után a
kormányzóknak megengedi a hazugságot. Plato az alacsonyabb rendűekkel
szemben egy kicsit olyaténkép játssza a gondviselést, ahogy ezt az
emberek kutyájukkal, macskájukkal szemben szokták maguknak megengedni.
IV. SWEDENBORG; VAGY: A MISZTIKUS.
Azok a kiváló férfiak, akik egyszermind a legkedvesebbek embertársaik
előtt, nem abból az osztályból kerülnek ki, akiket a közgazdaságtan
termelőknek nevez: semmi sincs a kezükben, nem foglalkoztak
gabonatermeléssel, nem sütöttek kenyeret, nem gyarmatosítottak, nem
találtak föl szövőszéket. Ez a városépítő, piacjáró emberi faj magánál
magasabbra tartja és jobban szereti a poéták osztályát, akik értelmi
királyságuk révén az ő gondolataikat és képzeletüket olyan eszmékkel és
festményekkel táplálják, amelyek kiemelik az embert a búza és pénz
világából s kárpótolják a napi megrövidülésekért, a munka és
kereskedelem silányságáért. Azután megvan a maga értéke a filozófusnak
is, aki azzal hízeleg a dolgozó ember értelmének, hogy azt finomságokra
irányozza, amelyek új tehetségekre tanítják. Mások ám építsenek
városokat; az ő hivatása az, hogy megértse őket s áhitatos tisztelettel
töltse el őket. Van azonban még egy osztály, amely ismét más regiókba
vezet, az erkölcs vagy akarat világába. A szellem e területének
sajátsága az az igény, amellyel föllép. Ahová csak behatol a jogérzet,
minden egyéb dolgon uralkodóvá válik. Más dolgokat én alakítok át
költészetté, de az erkölcsi érzés engem alakít át azzá.
Nem egyszer gondoltam el, hogy igen nagy szolgálatot tenne az
irodalomtörténet-írásunknak, aki megvonná a rokoni párhuzamot
Shakespeare és Swedenborg között. Az emberi szellem örökös zavarban
leledzik, amidőn értelmet s egyben szentséget követel, s egyaránt
türelmetlen, ha az egyiket a másik nélkül kell látnia. Az összeegyeztető
eleddig még nem jelent meg. Ha belefáradtunk a szentekbe, Shakespeare a
menedék-városunk. De ösztöneink mindjárt arra tanítanak, hogy a Lényeg
problémájának kell minden mást megelőznie, – annak a kérdése: «honnan»,
«miért», «mi» és «hová». S ezek megoldását adja az élet, ne a könyv. A
dráma, vagy egyéb költemény megközelítő vagy közvetett válasz; de Mózes,
Menu, Jézus egyenesen nekivágtak a problémának. Az erkölcsi érzés
légköre a nagyságnak olyan régiója, amely minden anyagi nagyságot
játékká fokoz le, ellenben minden, eszes szegény ördögnek is megnyitja a
világegyetem kapuit. De különösen mohó sietséggel terjeszti ki uralmát
az emberre. A Korán így szól: «Az Isten úgymond: Azt hiszed, hogy az
eget és földet és mindent, ami közöttük van, tréfából teremtettük, s
hogy nektek nem kell visszatérnetek mi hozzánk?» Az akarat birodalma ez
és minthogy a személyiség magvát, az akaratot befolyásolja, mintha az
egész világegyetemet egy személlyé változtatná:
«Lények világa szót neked fogad,
Nemcsak tied mind, mind Te vagy magad».[18]
A Szent minden embernek parancsol. A Korán megkülönbözteti azokat, akik
természettől fogva jók, s akiknek jósága befolyással van másokra, s azt
mondja, hogy ez az osztály a Teremtés célja: a többiek csak annyiban
bocsáttatnak be a Lét ünnepségére, amennyiben azok nyomdokait követik. S
a perzsa költő így ujjong egy ilyen lélek felé: «Járulj bátran a Lét
lakomájához; Te hivatalos vagy, a többieket csak Veled bocsátják be.[19]