KULTURA ÉS TUDOMÁNY
AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI
(REPRESENTATIVE MEN)
IRTA RALPH WALDO EMERSON
FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN
BUDAPEST, 1923
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI
(REPRESENTATIVE MEN)
IRTA
RALPH WALDO EMERSON
FORDITOTTA
Dr WILDNER ÖDÖN
BUDAPEST, 1923
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELŐSZÓ.
Az amerikai filozófus-költőnek második fordításkötetét veszi itt az
olvasó kezemtől ugyanebben a vállalatban. Az 1850-ben megjelent:
«Representative Men» első magyar átültetője: a nagyérdemű Szász Károly
volt s munkája «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt az Akadémia
könyvkiadóvállalatában 1894-ben jelent meg. Ez a kiadás azóta teljesen
elfogyott, a magyar közönség pedig, amely – közben megtett örvendetes
fejlődésről tanuskodva, – szép érdeklődést mutat az efajta népszerűbb,
bár nem könnyű bölcseleti olvasmányok iránt, keresve-keresi a munkát
magyarul, holott Akadémiánk, úgy tudom egy régi, s ma már különös
alapszabályi rendelkezés következtében, nem adja ki újra. (A közkeletű
német [Reclam-] fordítás nem ér valami sokat, mert igen «mellébeszél»,
anélkül, hogy a megértést elősegítené.) Ez indította a «Kultúra és
Tudomány» vállalatot, hogy hazai olvasóinknak ismét hozzáférhetővé tegye
ezt a standard-művet, s engem bízott meg a fordítással. Örömmel
vállaltam, mert éppen Emerson egyéb essay-be is beledolgoztam magam,
minek gyümölcse két más fordításkötetem.[1]
Emersonról, stílusáról, fordításának óriás nehézségeiről, ezzel szemben
saját fordítói álláspontomról voltam bátor már az előbbi, ugyanitt
megjelent Emerson-tanulmányok élén nyilatkozni. Most is csak azt
ismétlem: bár tudtam, hogy Emersont kell adnom s nem magamat, néhol
inkább feláldoztam a filológiai hűséget, hogy csak közelebb hozzam a
megértéshez. Elvégre az idegen jó, szép és igaz is csak úgy hathat
reánk, csak akkor válik bármi kis részt nemzeti kultúránk tényezőjévé,
ha – hamisítás nélkül – kapcsolható hazai, adott előzményekhez,
fejlettségi fokhoz és hozzásímul gondolkozásunk, érzésünk és
kifejezésünk sajátos módjaihoz, egyébként az átvétel csak az álkultúra
szenvelgése, múló divat, sallang.
Fordításom semmiképen nem akar idétlen és kegyeletsértő vetélkedés lenni
boldog emlékű elődömmel, akinek úttörő nagy érdemeit magam ismerem el
legjobban, aki a magam munkája közben az ő munkáját is szem előtt
tartottam, bár ez nem gátolt, hogy saját felelősségemre s jóhiszeműleg
helyenkint mást ne olvassak ki az eredetiből, mint ő. Emerson, sajnos,
gyakran olyan homályos, hogy bizony ez megtörténhetik, – sokszor három,
négy fordítás is mást mond, – anélkül, hogy az illető helyre nézve ne
lehetne továbbra is azt mondani: «sub judice lis est». Emerson osztozik
ebben congeniális barátjával, Carlylelel, akivel a nagy egyének
csodálatában is osztozik, bár ő kissé hűvösebben tiszteli a hősöket,
mint a lángszavú Hero-worship írója.
_W. Ö._
I. A NAGY EMBEREK HASZNA.
A nagy emberbe vetett hit természetes dolog. Ha gyermekkori társaink
történetesen hősökként jelentkeznének, királyi életkörülményekkel: ez
nem lepne meg bennünket. Minden mithologia küszöbén félisteneket
találunk magasztos és költői környezetben, lángeszük fölényénél fogva.
Gautama[2] legendáiban az első emberek földet ettek és azt pompásan
édesnek ízlelték.
A természetnek az a színe, mintha csak a kiválók kedvéért volna. A világ
fentartója a jó emberek igaz volta: ők teszik a földet egészségessé.
Akik velük élnek, vidámnak és táplálónak érzik az életet. Az élet csakis
egy ilyen társadalomban való hitünk révén válik édessé és elviselhetővé
s gyakorlatban vagy legalább elméletben, mindig arra törekszünk, hogy
fölöttünk álló emberekkel éljünk. Róluk nevezzük el gyermekeinket és
földeinket. Neveik belevésődnek nyelvünkbe; műveik, képeik ott vannak
házunkban s a nap minden körülménye valamely róluk szóló esetet idéz
eszünkbe.
A nagy emberek keresése az ifjúság délibábja, s a férfikor legkomolyabb
foglalkozása. Idegen vidékekre utazunk, hogy meglássuk műveiket s – ha
lehet, – egy percre őket magukat is. De helyettük csak külső javak
jutnak osztályrészünkül. Fölállítjátok a tételt: az angol nép
gyakorlatias, a német vendégszerető; Valenciában szelid az éghajlat, s a
Sacramento halmain aranyat lehet ásni. Elhiszem. De én nem azért utazom
oda, hogy kényelemben, gazdagságban élő, vendégbarát népeket, derűs
eget, vagy igen nagy árú aranyrudakat találjak. Ha ellenben volna olyan
mágnes a világon, amelynek hegye megmutatná a tájékokat és házakat, ahol
valóban dús és hatalmas lelkü emberek laknak: mindenemen túladnék, hogy
az árán megvegyem ezt a mágnest és útmutatása szerint még ma
fölkerekedném az útra.
Az egész fajt az ő hitelük fémjelzi nekünk. Ha tudjuk, hogy ebben vagy
abban a városban él az az ember, aki a vasutat föltalálta, ez szemünkben
a város minden más polgárát magasabbra emeli. De a rengeteg néptömeg, ha
nem egyéb, mint csupa koldus, utálatos, mint a pondrós sajt, nyüzsgő
hangyaboly vagy bolhasereg: mentől több van belőle, annál rosszabb.
Vallásunk e védőszentjeink iránt táplált szeretetből és hódolatból áll.
A hitrege istenei a nagy emberek ragyogó perceinek emlékei. Minden
edényünket egy mintában öntjük. A judaizmus, christianizmus, buddhizmus,
mahometizmus, összes hatalmas hitrendszereink mind az emberi szellem
szervezeti, szükségszerű működésének alkotásai. A történelem búvára
hasonlít az emberhez, aki az árúházba szövetet vagy szőnyeget megy
vásárolni. Azt képzeli, új dolgot szerez; pedig ha elmegy a gyárba, azt
találja, hogy ez az új szövet is csak azokat a kacskaringós és rózsás
mintákat ismétli, mik a thébai pyramisok belső falába vannak írva.
Theizmusunk az emberi szellem tisztulása. Az ember nem tud mást festeni,
alkotni, elgondolni, mint csak embert. Azt hiszi, hogy a természet nagy
anyagi elemei is az ő gondolatából eredtek, s bölcsészetünk csak
egyetlen lényeget ismer összegyülemlett vagy szétosztódott állapotban.
Ha már most annak a kutatásába fogunk, minémű haszon háramlik ránk
másoktól, szolgáljon intőjelül némely modern tudomány veszedelme s
kezdjük szépen alulról! Ne tusakodjunk a szeretet ellen; ne vitassuk el,
hogy mások létezése is lényeges. Vannak erőink, amelyek csakis a társas
együttlétből fakadnak. Másokhoz való szeretetünk olyan előnyt teremt,
amelyet semmi egyéb nem tud pótolni. Mások révén meg bírom tenni, amit
egyedül nem tudok megtenni. Kimondhatom neked, amit előbb nem mondhattam
ki enmagamnak. Embertársaink olyan üveglencsék, amelyeken át saját
lelkünkben olvasunk. Minden ember a magáétól különböző tulajdonságokat
keresi, de a maguk nemében jókat, azaz különbözőket, sőt a legjobban
különbözőket keresi. Mentől erősebb valakinek a természete, annál
erősebb visszahatást gyakorol. Nyúljunk a tisztaságában jelentkező
tulajdonság után. A csekély tehetségre ne hederítsünk.
A főkülönbséget az teszi az emberek közt, hogy saját ügyükben járnak-e
el, vagy sem. Az ember olyan nemes növény, amely – mint a pálma –
belülről nő kifelé. Ő a maga dolgát, bár az mások számára lehetetlen
volna, gyorsan, szinte játszva fejti ki, s végezi el. Könnyű a cukornak
édesnek lenni, s könnyű a salétromnak sósnak lenni.
Sokat bajoskodunk azzal, hogy olyasmit hajhászunk, ami magától hull az
ölünkbe. Azt sorolom a nagy emberek közé, aki a gondolat olyan magasabb
körében él, ahová más ember csak nagy üggyel-bajjal bír felküzködni. Ő
neki csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat igazi világításukban
s széleskörű viszonylataikban lássa, holott amazoknak kínos igazításokat
kell tenniök s éber szemmel kell őrizkedniök a tévedés fölös forrásától.
Hasonló a nagy emberek haszna számunkra. Egy szép személynek nem kerül
fáradságába, hogy képét szemünkbe fesse, s mégis, milyen fejedelmi
ajándékot ad vele. Épp ilyen kevés áldozatába kerül a bölcs léleknek,
hogy a maga kiválóságát másokkal közölje. Mindenki javadolgát a
legsímábban végzi: «Kevés eszközzel nagy hatást!» Az a valóban nagy, aki
természeténél fogva az, s aki sohasem emlékeztet bennünket másokra.
Mindazonáltal kell, hogy rokonunk legyen és életünk igéretet nyerjen
tőle, hogy azt föl fogja világosítani. Ha például én meg sem tudom
mondani, mit is szeretnék tudni, viszont találkoztam emberekkel, akik
jellemükkel és cselekedetükkel felelnek olyan kérdésekre, miket én föl
sem tudnék tenni. Előfordul, hogy bizonyos egyén olyan kérdésre
válaszol, amelyet egyik kortársa sem tett föl és ezzel elszigetelve
marad. Elmúlt és elmúlóban lévő hitek és filozófiák megint egyéb
kérdésekre válaszolnak. Bizonyos emberek ismét azt a benyomást keltik,
hogy gazdag lehetőséget rejtenek ugyan magukban, azonban még magukkal
sem tudnak mit elkezdeni s nincsenek hasznára kortársaiknak, – mintha
merőben valamely a levegőben keringő ösztön szeszélyes játéka lennének,
– úgy hogy nem elégítik ki szükségleteinket. Ellenben a nagy emberek
közel élnek hozzánk; első látásra megismerjük. Kielégítik a
várakozásunkat és kellő időben teremnek őket megillető helyükre. Ami
valóban jó, az termékeny is; maga csinál helyet, maga szerez táplálékot,
szövetségeseket magának. Az egészséges alma magot terem; a vackor nem.
Ha az ember a maga helyén van, akkor alkotó, termékeny, mágneses, egész
seregeket betölt céljával, hogy azt végrehajtsák. A folyó maga ássa meg
medrét s minden helyes eszme maga módolja ki csatornáit és befogadó
kikötőjét, aratását, kifejező intézményeit, harci jelvényeit, terjesztő,
magyarázó tanítványait. Az igazi művész piedestálja az egész
földkerekség, holott a szerencselovag évtizedes küzdelem után is csupán
azt a talpalatnyi földet mondhatja a magáénak, amelyre éppen talpát
ráteszi.
Közbeszédünk a nagy ember kétféle hasznát különbözteti meg. A «közvetlen
adomány» kedvenc hite az embernek korai fejlődési fokain; ilyenek pl. az
anyagi vagy szellemi segítség, egészség, örök ifjúság, finom érzékek, a
gyógyító- vagy varázserő, a jóstehetség ajándékai. A kis fiú azt hiszi,
hogy a tanító pénzért tölcsérrel csöpögtetheti belé a bölcseségét. Az
egyházak is hisznek átháramló érdemekben. Ámde, ha szigorúbban
vizsgáljuk a dolgot, nem sok esetét látjuk a közvetlen szolgálatnak,
haszonnak. Az ember endogén, belülről fejlődő és a nevelés csupán arra
jó, hogy kibontakoztassa a lényét. Mások segítsége csak gépies
jelentőségű, ha szembeállítjuk benső természetünk önnön fölfedezéseivel.
Amit így tanulunk, az megtevés által gyönyörűséggé és maradandó hatásúvá
válik. A helyes erkölcs középponti dolog s a lélekből sugárzik kifelé.
Az ajándék, ingyen adomány tulajdonkép ellenkezik a világegyetem
törvényével. Ha másokat szolgálunk, magunkat szolgáljuk. Csak magam
adhatok magamnak fölmentést. «Intézd el a dolgod magaddal, te bolond» –
mondja a lélek – «csak nem fogsz az egekkel vagy más emberekkel
törődni?» Így hát csak a közvetett szolgálat, vagy haszon jön számba. Az
embereknek festői vagy képviselő tulajdonságuk van s ők értelmünknek
vannak hasznára. Böhme és Swedenborg[3] fölismerték a dolgok jelképi
mivoltát. Tehát az emberek reprezentativok; elsősorban a dolgok
képviselői, másodsorban eszméké.
Ahogyan a növények az ásványokat az állatok táplálékává alakítják át,
úgy minden ember a természet valamelyes nyersanyagát emberi használatra
alakítja át. A tűz, villamosság, mágnesség, vas, ólom, üveg, vászon,
selyem, gyapot, a szerszámok, a tizedes mérték föltalálója, a földmérő,
a gépészmérnök, a muzsikus valamennyien megkönnyítik embertársaik útját
ismeretlen és úttalan rengetegeken át. Minden embert titokzatos
hasonlóság révén rokonság fűz a Természet valamely negyedéhez, amelynek
ő a működtető tényezője és magyarázója: így pl. Linné a növényeké, Huber
a méheké, Fries a gombáké, Van Mons a körtéké, Dalton az atomformáké,
Euklides a vonalaké, s Newton a differenciális- és integrálisoké.
Az igazi férfiú a Természet középpontja, akitől a viszonylatok szálai
minden dolog felé szövődnek akár folyékony vagy szilárd, akár testi vagy
lelki is az. A földgömb forog; minden röge, köve elérkezik a délkörhöz:
éppígy minden szervnek, működésnek, savnak, kristálynak, porszemnek
megvan a maga viszonya az agyhoz. Minden növénynek megvan a maga
élősdije s minden teremtménynek a szerelmese és poétája. Jogaihoz jutott
már a gőz, a vas, a fa, a szén, a mágneskő, a jód, a gabona, a gyapot,
de mégis mily kevés anyagot használtak még ki mesterségeink. A
teremtmények és tulajdonságaik túlnyomó tömege még lappang és
fölfedezésre, fölhasználásra vár, mintha a mesebeli elvarázsolt
hercegkisasszony volna, aki sorskijelölte fölszabadítóját várná.
Mindegyik varázslatát meg kell törni, hogy ember képében jusson
napvilágra. A találmányok történetében a lappangó, de érett igazság
nyilván maga teremti meg fölfogó agyvelejét. A mágnesnek emberré kell
válnia, egy Gilbert-té, Swedenborg-gá, Oersted-dé, s csak így férkőzhet
az általános értelem az ő erőihez.
Az első előnyökre korlátozva szemünket: íme mily tiszta báj fűződik az
ásvány- és növényországhoz, amely legmagasabb mozzanataiban mint a
természeti szép jelentkezik: a földpát csillámlása, a vegyrokonság
biztossága, a szögek pontossága. Világosság és sötétség, meleg és hideg,
éhség és táplálék, édes és savanyú, szilárd, cseppfolyó és légnemű –
mindez a gyönyörűségek füzérjével övez bennünket s kellemetes
versengésével megkönnyíti mindennapi életünket. Szemünk nap-nap mellett
ismétli a dolgok első dicshimnuszát: «S látá, hogy mindenek jól vannak.»
Tudjuk, hol találjuk meg őket, s ezek a művészek annál jobban megnyerik
tetszésünket, mentől jobban behatolunk a versengő fajok ismeretébe.
De még magasabb előnyökre is van jogunk. A tudomány mindig hiányos,
valamíg meg nem emberiesedett. Más dolog a logarithmustábla, s megint
más eleven játéka a növénytanban, a hang- és fénytanban, az
építészetben. Valóságos, bár eleinte kissé sanda tekintettel nézett
haladást jelent a számok, az anatómia, az építészet, a csillagászat
körében, ha az emberi értelem és akarat révén beszállnak a reális életbe
s újra megjelennek beszélgetésben, a jellemekben, a politikában.
De ez későbbi dolog. Most csak arról szólunk, mint ismerkedünk meg velük
a saját körükben, s mint vonzzák magukhoz és bilincselik le a geniuszt,
aki egész életén át egy dologgal foglalkozik. A tolmácsolás, magyarázás
lehetőségét a megfigyelő egyénnek és a megfigyelt dolognak azonossága
adja meg. Minden anyagnak megvan a maga égi oldala, megvan az emberiség
által történő átvitele a szellemi és törvényszerű szférába, ahol épp oly
leronthatatlan szerepet játszik, mint bármi más. S efelé, mint végső
célja felé törekszik minden. A gázok fölszállnak s a szilárd mennyezeten
gyülekeznek. A vegyi tömeg eléri a növényt s nőtteti azt; eléri a
négylábú állatot és vele együtt jár; eléri az embert és benne
gondolkozik. De az alkatelemek meghatározzák a képviselőjük viselkedését
is. Nemcsak képviseltek, hanem részesek is. Hasonlót csak hasonló
ismerhet meg. Annak az oka, hogy valaki behatol az ismeretükbe, az, hogy
ő is közülük való, hasonló természeti anyagból eredt, annak része ő is.
A lelkes chlor ismeri a chlort, a megtestesült horgany ismeri a
horganyt. Az ő sajátságuknál fogva futja meg ő a pályáját és ő
különféleképpen nyilváníthatja ki erőiket, mert hisz ő belőlük tevődik
össze. A világ porából lett ember nem feledheti eredetét, s mindaz, a mi
ma még lelketlen és halott: egy szép nap beszélni fog és értelmes lénnyé
válik. A még nem közölt Természet minden titkát el fogja mondatni. A
kvarchegyek számtalan Werner-ré, Buch-há, Beaumont-ná porladoznak s a
légkör laboratóriuma nem tudom hány Berzelius és Davy oldatát foglalja
magában.
A tűzhely körül ülünk és a föld sarkait fogjuk át. Ez a mintegy
mindenütt-jelenvalóság istápolja körülményeink gyöngeségét. Az isteni
napok egyikén, amidőn meny és föld találkozik és egymást ékesíti, mily
szegénységnek látszik, hogy csak egyszer élvezhetjük ezt a napot: azt
kívánnók, vajha volna ezer fejünk, ezer testünk, hogy végtelen szépségét
sok, sok helyen, sok, sok módon ünnepelhetnők. Avagy délibáb ez? Lám,
csakugyan megsokszorozódunk helyettesítőink révén. Mily könnyen
sajátítjuk el művüket. Minden hajó, amely Amerikába jön, Columbustól
nyerte a kiváltságlevelét. Minden regény Homeros adósa. Minden ács, aki
minta szerint gyalul, kölcsönt vesz valamely elfeledett föltalálótól. Az
életet a tudományok öve veszi körül, s a tudományok olyan emberek
adományaiból tevődnek össze, akik tönkrementek, csakhogy egy kis
fénylőponttal szaporíthassák az egünk fényét. Mérnök, bankár, jogász,
orvos, moralista, hittudós s bárki emberfia, amennyiben van egy kis
tudománya, emberi életünk szélességi és hosszúsági fokainak
meghatározója és térképrajzolója. Ezek az útkészítők gazdagítanak
mindkét kezükkel. Ki kell terjesztenünk életünk határait és meg kell
szaporítanunk viszonylatainkat. Éppannyit nyerünk, ha új sajátságokat
fedezünk föl az öreg földünkön, mintha új bolygót szereznénk meg.
Mi nagyon passziv módon fogadjuk be ezeket az anyagi vagy félig-meddig
anyagi segítségeket. Nem kell éppen egyszerű zsákoknak vagy gyomroknak
lennünk. Ha rokonszenvünk segít, könnyebben hágunk egy lépcsőfokkal
feljebb. A közös munkálkodás ragadós. Ha odanézünk, ahová mások néznek
és ha ugyanazokkal a dolgokkal társalkodunk, átárad reánk is a bűbáj,
amely őket rabul ejtette. Napoleon mondta: «Ne hadakozz túlgyakran
ugyanazzal az ellenséggel, mert különben minden haditudományodra
megtanítod őt». Ha erőteljes szellemű emberrel sokat érintkezünk, nagyon
hamar elsajátítjuk a dolgoknak ugyanolyan szemszögből való szemléletét s
minduntalan előre kitaláljuk a gondolatait.
Az emberek egymást értelmükkel és érzéseikkel segítik. Minden más
segítség csalóka tünemény. Ha nagyra vagy vele, hogy kenyeret és tüzet
adsz nekem, én viszont tudom, hogy teljes árát megadom s végezetre nem
tesz se jobbá, se rosszabbá. Ellenben minden értelmi és erkölcsi erő
pozitív jószág, érték. Kiárad belőled, akár akarod, akár nem, s ott is
hasznomra van, ahol sohasem gyanítottad volna. Sőt nem is hallhatok
semmiféle személyes derekasságról, nagy alakító erőről, anélkül, hogy az
friss elhatározást ne ébresztene bennem. Vetélkedők vagyunk mindabban,
amit ember csak megtehet. Cecil mondása Sir Walter Raleighról: «Tudom,
szörnyen sokat tud dolgozni» – villamszikraként hat reám. Ilyenek
Clarendon arcképei is. Pl. Hampdenről: «Olyan iparkodás és éberség volt
benne, hogy semmi sem fáraszthatta ki; olyan éleslátás, hogy a
legcsalafintábbak sem szedhették rá; olyan személyes bátorság, amely
méltó volt többi legjobb tehetségéhez.» Vagy Falkland-ról: «Olyan
szigorú imádója volt az igazságnak, hogy könnyebben lehetett volna
lopásra csábítani, mint a képmutatásra». Plutarchost nem olvashatjuk
anélkül, hogy ne hozná forrongásba a vérünket, s aláírom a khinai
Mencius mondását: «A bölcs száz nemzedék tanítója. Ha Loo erkölcsi
oktatásait hallja, a bárgyú értelmes lénnyé, a habozó erős
elhatározásúvá válik tőlük.»[4]
Ilyen az életrajz erkölcsi hatása. Pedig az elköltözött emberek
bajosabban hatnak reánk élőkre, mint saját kortársaink, holott az ő
nevük nem lesz olyan hosszúéletű. Ki az nekem, akire sohasem gondolok,
míg minden magánosságunkban is hozzánk szegődnek azok, akik géniuszunkat
segítik és csodás módon ösztökélnek. Nagy a szeretet hatalma, amellyel
jobban megsejti más sorsát, mint ez a más tudná és hősi buzdításokkal
feladatához hűvé teszi. Van-e nagyobb jele a barátságnak, mint az a
magasztos vonzás, amelyet minden bennünk meglévő erény iránt érez? Nem
fogunk többé alacsonyan gondolkozni magunkról vagy az életről, mert
valamely feladatra vagyunk tüzelve, s a vasúttöltés kubikosainak
szorgalma nem fog többé szégyenbe hozni.
Ebbe a fejezetbe tartozik az a szerintem nagyon jogos hódolat, amellyel
minden rangú és rendű ember adózik a nap hőseinek Coriolanustól és
Gracchustól Pitt-, Lafayette-, Wellington-, Webster-, Lamartine-ig.
Halljátok az üdvrivalgást az utcán! A nép nem bír betelni képükkel.
Gyönyörködik az igazi férfiban. Ez aztán a fej, a törzs! Micsoda homlok;
micsoda szem! Atlas vállai! Egész tartása hősies, s mily méltó belső erő
hajtja a nagy gépet! S gyönyörünk azon, hogy ami a magunk tapasztalata
szerint rendesen csak csökevényesen és elfojtva nyilvánul, itt teljes
kifejezést talál, még magasabb formákat is ölt s nyitja annak a
titoknak, miért találunk élvezetet az irodalmi genie-ben. Semmi sincs
benne fékezve. Annyi tűz van itt, hogy meg tudna olvasztani akár
érchegyeket is. Shakespeare főfőérdeméül azt szokták tekinteni, hogy ő
minden ember között legjobban értett az angol nyelvhez és mindent ki
tudott fejezni, amit csak akart. Ámde a kifejezésnek ezek az el nem
dugult csatornái és zsilipei csupán egészség és szerencsés alkat dolga
és Shakespeare neve még egyéb, merőben szellemi adományokat is jelent.
Szenátusok, fejedelmek érmeikkel, díszkardjaikkal, címerpajzsaikkal nem
osztogathatnak olyan megtiszteltetést, mint aminő az, ha bizonyos
magasságból, megértést föltételezve, gondolatok intéztetnek egy más
emberi lényhez. Ezt a tisztességet, amely a személyes érintkezésben
ritkán esik meg kétszer az életben, a géniuszok örökösen osztogatják s
meg vannak elégedve, ha olykor-olykor, egy-egy században el is fogadják
az ajándékukat. Az anyag értékmérői holmi szakács vagy cukrász rangjára
sülyednek, ha megjelennek az eszmei értékek mérői. A géniusz az
érzékfölötti régiók természettudósa vagy térképírója s miközben a
cselekvőség új mezőit ismerteti meg velünk, lehűti a régi iránt táplált
érzéseinket. Azokat legott realitásnak fogadjuk el, amelyhez képest az a
világ, amelyben eleddig forgolódtunk, merő délibáb.
Tornacsarnokba és uszodába azért megyünk, hogy lássuk a test erejét és
szépségét. Ugyanilyen, sőt magasabb a gyönyörűségünk mindennemű értelmi
ügyesség láttára, mint pl. az emlékezet vagy mathematikai kombináció
gimnasztikája, az elvonás nagy képessége, az átalakító képzelet, a
szellemi mozgékonyság vagy összpontosítás műveletei láttára. Mert
mindezek megláttatják a szellem láthatatlan szerveit, tagjait, amelyek
rendre megfelelnek a test részeinek, tagjainak. Új tornapályára lépünk
itt s megtanuljuk az emberek legigazibb ismertető jeleit, megtanuljuk
Plato szerint: «megismerni azokat, akik a szem vagy más szerv segítsége
nélkül tudnak előhatolni az igazságra és életre». E működések előterében
állnak a képzelőtehetség bukfencei, varázsigéi és felszökellései. Ha ez
eleven, az ember mintha megtízszerezné, nem, megezerszerezné az erőit.
Fölkelti a határtalannak gyönyörét és az értelem vak merészségét. Olyan
ruganyosak vagyunk, mint a puskapor gáza s egy-egy mondás valamely
könyvben, egy-egy beszéd közben elejtett szó fölszabadítja a
képzeletünket s fejünk tüstént a tejútban fürdik és lábunk az alvilág
folyósóit tapodja. S ez a jótétemény valódi, mert képzeletünk e
határkibővítéseire jogunk van s ha egyszer leráztuk bilincseinket,
sohasem válhatunk többé ismét olyan nyomorult pedáns fráterekké, aminők
azelőtt voltunk.
A lélek magas funkciói oly szorosan összefüggnek, hogy bizonyos
képzelőerő rendesen minden kiváló szellemben megnyílvánul, még az
elsőrangú mathematikusokban is, de különösen az intuitiv gondolkozású
szemlélődő emberekben. Ez az osztály azzal tesz nekünk szolgálatot, hogy
élénk érzéke van az azonosság és visszahatás iránt. Plato, Shakespeare,
Swedenborg, Goethe szeme sohasem zárkózott el ezekkel a törvényekkel
szemben. Ezek észrevevése mintegy fokmérője az értelem erejének. A kis
lelkek azért kicsik, mert nem tudják meglátni.
Ámde még ez a gyönyörűségünk is túlzásba vihető. Az ész csodálata:
hirnöke bálványozásává fajul. Kivált akkor találkozunk az elnyomás
tanubizonyságaival, ha egy hatalmas rendszerű léleknek tanítványai
támadnak. Aristoteles, a Ptolemæus-i csillagászat, Luther, Bacon, Locke
hitele, a vallás, a hierarchiák, szentek és az alapítóik nevét fölvett
felekezetek története: megannyi példával szolgálnak erre. Óh jaj, minden
ember áldozatául esik ennek! Az ember gyöngesége mindenkor kihívja a
hatalom szemérmetlen túlkapását. A közönséges tehetség szokása, hogy
elkápráztatja a nézőt; ellenben az igazi lángész inkább arra törekszik,
hogy távoltartson, óva-intsen magától. Az igazi lángész nem szegényíteni
akar, hanem fölszabadítani, új érzékekkel gazdagítani. Ha történetesen
bölcs ember telepedik falunkba, azokban, akik vele közlekednek, a
gazdagság új tudatát ébreszti föl, amidőn eddig figyelembe nem vett
előnyök, javak iránt nyitja meg szemeiket; rendíthetetlen egyenlőség
érzékét gyökerezteti belénk, s megnyugtat azzal a biztosítással, hogy
nem fogunk csalódni, mivelhogy mindenki megláthatná a maga helyzete
utalványait és zálogleveleit. A gazdag észrevenné ballépéséit és
tulajdonképi szegénységét, s a szegény mentő eszközeit és segítő
forrásait.
Mindezt kellő időben meghozza a Természet. A forgandóság az ő
gyógyszere. A lélek ráun mestereire és mohón kap a változáson. A
háziasszonyok azt szokták mondani derék szolgálójukról: «Eleget élt már
velem.» Valahányan csak irányzatok, jobban mondva jelenségek vagyunk s
egyikünk sem teljes egész. Jövünk, megyünk és sok élet habját
iszogatjuk. Forgandóság a Természet törvénye. Mihelyt eltávolít egy nagy
embert, a tömeg nyomban kémleli a látóhatárt, föltűnik-e azon az utódja.
De csak senki sem jön, mivelhogy az ő rendje kihalt vele. A legközelebbi
nagy ember valamely egészen más mezőn fog föltűnni; nem Jefferson, nem
Franklin lesz az, hanem valamely nagystílű kereskedő, azután útépítő,
azután a halak természettudósa, majd egy bivalyvadász felfedező vagy egy
félvad hadvezér Amerika nyugati részein. Így fejtünk ki ellentállást
durvább mestereinkkel szemben, de a legjobbakkal szemben is van
orvosszerünk, persze finomabb annál. A hatalom ugyanis, amelyet velünk
közölnek, nem az övék. S ha föllelkesítenek eszméikkel, ezt nem Plato
javára írjuk, hanem az eszme javára, amelytől Plato maga is kölcsönzött.
Észben kell tartanom, hogy az emberek egy bizonyos fajtájának különösen
le vagyunk kötelezve. Az Élet lépcsőfokokból áll. Nagy embereink rangja
közt tágas közök tátonganak. Az emberiség minden időkben csak kevésszámú
egyéniséghez ragaszkodott, akiket a bennük testet öltött eszme értéke
vagy széleskörű gondolkozásuk tett hivatottakká a vezéri és törvényhozói
tisztre. Ezek nyitják meg szemünket az őstermészet tulajdonságainak, –
hozzáeresztenek a dolgok ősalkatához. Egyébként napról-napra a
káprázatok folyamán úszunk s embertársainkkal együtt csalóka
délibábokban gyönyörködünk. Ámde az Élet őszinteség s világos
perceinkben így szólunk: «Adjatok számunkra rést, amelyen behatolhassunk
a valóságba; eleget hordoztuk a bolond csörgősapkáját.» Meg akarjuk
ismerni közgazdaságunk és politikánk céljait. Adjátok meg a titkos írás
kulcsát, s ha emberek és dolgok az isteni zene partiturái, hadd olvassuk
le melódiáit! Elkápráztattak eleddig, pedig azalatt is voltak egészséges
emberek, akik gazdag és rendezett létet élveztek. Amit ők tudnak, a mi
számunkra tudják. Minden új értelmen a Természetnek új titka, lehellete
szivárog át s az Írást nem lehet lezárni, valamíg meg nem született az
utolsó nagy ember. Ezek a nagy férfiak hozzák rendbe az állatias lelkek
őrjöngéseit, gondolkodó lényekké tesznek s új célokra, új erőfeszítésre
köteleznek. S az emberiség tisztelete a legmagasabb, külön helyre
állítja őket. Tanubizonyságai ennek a sok, sok szobor, festmény,
életrajz, amely újra meg újra fölidézi a lángelméjüket minden városban,
faluban, házban, hajón: «Szüntelenül elénk áll jelenésük; ők
magasztosabb testvéreink, de egy húsból-vérből valók velünk; ágyunknál,
asztalunknál uralkodnak rajtunk, szépséges tekintetükkel, jóságos
szavukkal».[5]
Mint világosítsam meg az eszmék megkülönböztetett jótéteményét, azt a
szolgálatot, amelyet azoknak köszönhetünk, akik erkölcsi igazságokat
plántálnak a köztudatba? Világéletemben csak értéktáblák
megállapításával bajoskodom. Ha kertemben dolgozom s almafámat
nyesegetem, ezzel kellemesen elszórakozom s vég nélkül el tudnék vele
szórakozni. De eszembe jut, hogy megint elmúlt egy nap ezzel a kedves
semmitevéssel. Bemegyek Bostonba, vagy New-Yorkba és lótok-futok a
dolgaim után: sürgősen elvégzem, de ezzel a napnak is vége, s bosszant,
ha fölgondolom, milyen árt fizettem holmi semmi előnyért. Eszembe jut a
«Szamárbőr» meséje: ha ki ráült, teljesedett kívánsága, de minden
kívánságával elfogyott a bőr egy-egy darabja. Meglátogatom az
Emberbarátok valamely gyűlését; sehogysem tudom szemem az óráról
levenni. Ám ha egyszerre csak betoppanna oda a társaságba valami nemes
lélek, aki vajmi keveset tudna pártokról, Carolináról, vagy Cubáról, de
kihirdetne egy olyan törvényt, amely mindezeket a részleteket
elrendezné, s biztosítana olyan igazságról, amely minden hamisjátékost
sak-mattá, minden önző kapzsit vagyonbukottá tesz s megadná
függetlenségemet az ország, korom s emberi testem minden körülménye
közt: ez az ember felszabadítana s bizony akkor elfelejteném az órát
nézni. Levetém magamról az emberekhez való viszonylataim kínzó békóit.
Kigyógyultam sebeimből. Halhatatlanná lettem azzal, hogy most
nem-romlandó javaim birtokában tudom magam. Nagy itt a szegény és gazdag
versengése. Piac az életünk, ahol csak ennyi, meg ennyi gabona, gyapjú
vagy föld áll rendelkezésre; s ha nekem ennyim van belőle, minden
másnak, kell, hogy ennyivel legyen kevesebbje. Úgy rémlik nekem, mintha
nem lehetne semmi birtokom az Erkölcs[6] megsértése nélkül. Senki sem
örül az embertársa örömének s társadalmi rendszerünk hadi állapot és
igazságtalan uralkodás rendszere. Az angolszász faj minden gyermekét
abban a vágyban nevelik, hogy ő legyen az első. Ez a mi nevelési
rendszerünk. S a férfi az ő nagyságát vetélytársai bánatán, irigykedésén
és gyűlöletén méri. Ám ezeken az új mezőkön tág tér nyílik minden
emberfia számára: de itt nincs helye sem a maga-túlbecslésének, sem
kizárólagosságának.
Én csodálója vagyok mindenfajta nagy embernek: a Tett képviselőinek
éppúgy, mint a gondolaténak; szeretem az érdeset és símát, az Isten
ostorait éppúgy, mint az emberiség kedvenceit. Kedvelem Julius Cæsart,
V. Károlyt, a spanyol királyt és XII. Károlyt, a svédet; Plantagenet
Richardot és Napoleont. Tapsolok minden embernek, aki megfelel a maga
helyén; kapitánynak, miniszternek, szenátornak. Szeretem a mestert, aki
szilárdan, érclábon áll, aki jószületésű, gazdag, szép, ékesszavú,
tehetséges s aki embertársait lebűvöli és hatalma adófizetőivé és
támaszaivá teszi.[7] Kard és jogar, vagy kardszerű és jogarszerű
tehetségek viszik előbbre a világot. Ám még nagyobbnak tartom, ha
önmagát és az összes hősöket meg tudja semmisíteni, aki a
gondolkozásunkba be tudja vinni a személytelenség elemét, azt a
finomult, ellenállhatatlan felsőbb erőt, amely az egyéniséget is
lerombolja. Oly nagy az erőhatalom, hogy a hatalmas semmi! Ilyen a
fejedelem, aki népének alkotmányt ad; ilyen a főpap, aki a lelkek
egyenlőségét hirdeti s fölmenti híveit a barbár bálványimádás alól;
ilyen a császár, aki le tud mondani császárságáról.
Ámde az volt a szándékom, hogy kissé jobban részletezzem a nagyok
hasznának két vagy három nemét. A Természet sohasem tagadja meg az
ópiumot vagy egyéb kábítószert szülötteitől, valahányszor valami
elnyomorodással vagy testi-lelki hibával sujtja, hanem bőven rakja
csillapító irját a sebre, s íme a teremtésben vesztes vidáman éli végig
életét, nem ismerve, sehogysem látva baját, bár minden emberfia nap-nap
mellett ujjal mutogat rá. A társadalom leghitványabb és legkárosabb
tagjai, akiknek puszta léte is társadalmi pestist jelent, mindig azt
tartják magukról, hogy ők azok, akikkel az élet legigazságtalanabbul
bánt el és semmiképpen sem ocsudnak föl a kortársaik hálátlanságán és
önzésén érzett ámulatokból. Azonban földgömbünk nemcsak hősökben és
arkangyalokban, hanem a pletykanénikékben és dajkákban is kinyilvánítja
titkos erényeit. Avagy nem csodálatos leleményesség-e a Természettől,
hogy kellő tehetetlenségi erőt tett minden teremtménybe, konzerváló,
ellenálló erőt, amely irtózik minden fölserkentéstől s változástól?
Teljesen függetlenül az értelem erejétől mindenkiben megvan a saját
véleményére való büszkeség, annak a biztosságnak érzete, hogy igazunk
van. Nincs olyan gyönge öreg anyóka, nincs az a csak egy kicsit
megmoccani bíró hülye, aki észtehetségének utolsó szikráját ne arra
használná föl, hogy összes többi embertársai véleményének abszurditásán
kacagjon és diadalmaskodjék. Mások nézetének képtelenségét azzal mérjük,
mennyiben tér el az a nézet a mienktől és senkit nem száll meg a kétség,
hátha éppen _neki_ nincs igaza. Vajjon nem volt-e fényes gondolat: a
dolgokat ezzel a szurokkal, a cementek legerősebbjével összeforrasztani.
Ámde az önhitt vigyorgók tömegén áthalad valaki, akit még Thersites is
szeretne, csodálna. Mert ő az, aki hivatva van bennünket utainkon
vezérelni. Segítségének se vége, se hossza. Plato nélkül kétségbe
kellene vonnunk van-e egyáltalában okos könyv a világon. Úgylátszik
mintha csak egy hősre volna szükségünk, de erre az egyre csakugyan
szükségünk van. Szivesen szegődünk hősi egyéniségekhez, mivelhogy
befogadóképességünk határtalan s nagy emberrel közlekedvén, a mi
gondolataink és viselkedésünk is könnyen naggyá válik. Képesség
tekintetében mindnyájan bölcsek vagyunk, de a kivitel erélyére nézve
csak kevesen azok. Társíts egyetlen igazi bölcset a többiekhez, s íme,
az egész társaság bölccsé válik, olyan gyorsan ragadós a bölcsesége.
A nagy ember ekképen mintegy önzésünk szemvize, amely megnyítja
látásunkat embertársaink és műveik iránt. Vannak azonban bűnök és
őrületek, amelyek egész nemzeteket és korokat megszállnak. Az emberek
még jobban hasonlítanak kortársaikhoz, semmint nemző elődeikhez.
Gyakorta megfigyelhetjük, hogy öreg házaspárok, vagy egyéb személyek,
akik évek hosszú során át éltek együtt, hasonlóvá válnak egymáshoz, s ha
elég hosszú időn át élnének tovább együtt, végezetre meg sem lehetne
különböztetni az egyiket a másiktól. A Természet azonban irtózik ettől
az összeilleszkedéstől, amely azzal fenyegeti a világot, hogy egy
tömeggé gyúródik; sietve megrontja tehát az ilyen érzelgős
egyberagadást. S hasonló áthasonulás megy végbe ugyanannak a városnak
lakosai közt, ugyanazon felekezet, politikai párt tagjai közt. A kor
eszméi a levegőben szállonganak s megfertőznek mindenkit, aki csak
belélegzi. Magasabb szempontból nézve ez a New-York, s odaát az a
London, az egész nyugati civilizáció a betegségek és őrültségek egyetlen
szövedéke. Egymást ösztökéljük és versengésünk által végsőig fokozzuk
korunk őrjöngését. Lelkiismeretünk tövise ellen az általános
cselekvőség, vagyis kortársaink hasonló gyakorlata a paizsunk. Pedig
vajmi könnyű oly bölcsnek, jónak lennünk, mint kortársaink. Elsajátítjuk
tőlük, mit ők tudnak s többnyire bőrünk pórusain át; mert már a puszta
rokonszenv révén megragadjuk azt, amint a feleség is ezen a réven jut
föl férje értelmi és erkölcsi színvonalára. Ámde egyszerre csak
megállunk, ahol ők is megakadnak, s csak nagy keservesen tudunk más
nyomon indulni. A nagy emberek, akik a Természettel tartanak és áthágják
a szokásokat, a divatot, akik hűek az egyetemes eszmékhez, a mi
megváltóink, megszabadítanak ezektől a szövetségi hibáktól és
megvédelmeznek bennünket kortársainktól. Ők a nekünk oly szükséges
kivételek az alól, ahol minden egyforma. Az idegen nagyság a
kabbalában[8] való megrögzöttség ellenszere.
Így táplál bennünket a genie és üdít föl a kortársainkkal való túlságos
közlekedés unalmától, amikor ujjongva merülünk a Természet mélységébe,
ahová a nagy ember vezet bennünket. Mily kárpótlás csak egyetlen nagy
ember is a pygmeusok egész hadáért! Minden anya azt kívánja, bárcsak
akadna fiai közt _egy_ lángelme, a többi azután lehetne közepes,
átlagember.
Ámde a nagy emberek túlságos befolyása új veszedelemmel fenyeget.
Vonzóerejük kimozdít, lelök helyünkről. Alárendelt alakokká és
intellektuális öngyilkosokká tesz bennünket. Ám! Ott a látóhatár túlsó
részén föltünik a segítségünk: egy másik nagy ember, új nagy
tulajdonságokkal, aki amannak ellensúlyozója s fékezője. Mert végezetre
minden egyes külön nagyságtól megcsömörlünk. Utoljára minden hős
terhünkre esik már. Voltaire talán nem volt gonosz szívű ember, s mégis
azt mondta a jóságos Jézusról: «Kérlek, ne említsétek többé előttem a
nevét.» A nyomorult jakobinus nem tudja Washington Györgyöt egyéb
beszéddel cáfolni, mint ezzel a fölkiáltással: «A pokolba Washington
Györggyel!» S mégis ez az emberi természet mulhatlan védőeszköze. A
centripetális erő növeli a centrifugálist is. Mi az egyik embert
ellentétével ellensúlyozzuk és az Állam egészsége ettől a
hinta-balintától függ.
Mindamellett elég hamar elérjük a nagy emberek reánk nézve hasznos
hatásának végét. Minden géniuszt egész sereg tulajdonság kerít be s véd
a túlságos közeledéstől. Ime, nagyon vonzóknak s bizonyos távolságból
egészen a mieinknek látszanak, s mégis itt is, ott is akadályba
ütközünk, ha hozzájuk akarunk férkőzni. Mentől jobban vonzanak, annál
jobban taszítanak. Van abban valami irreális, amit mások tesznek értünk.
A fölfedezésnek a fölfedezőre van a legnagyobb haszna, társa csak akkor
részesülhet valóban benne, ha ő is egészen elsajátította. Mintha az
istenség minden lelket határozott, mással nem közölhető, erényekkel,
erőkkel természeti adományokkal küldene erre a világra és amidőn
beilleszti a többi élő lény körforgásába, mintha lelkük köntösére ezt
írná: «Át nem ruházható» vagy «Csak erre az útra érvényes.» Így hát némi
csalás játszik közre a szellemi érintkezésben. A határmesgyék
láthatatlanok, de sohasem kereszteződnek. Annyi jóakarat az adakozó
részéről s annyi jóakarat az elfogadó részéről, hogy szinte az a
veszedelem fenyegeti őket, hogy az egyik a másikká változik; ámde az
Egyéniség törvénye összeszedi titkos erőit és ennek eredményekép: Te Te
vagy és Én Én vagyok – s így is maradunk.
Mert a Természet azt akarja, hogy minden lény maradjon ő maga, de
miközben minden egyén azért küzd, hogy egyre nagyra nőjjön és másokat
egyre jobban kizárjon, a végletekig, s a tulajdon lénye törvényének
igáját tegye rá minden egyéb teremtésre: a Természet erős kézzel védi az
egyik lényt a másik ellen. Mindenkit a saját egyénisége véd. Mindennél
jobban szembetünik az az erő, amellyel az egyének az egyéneket őrzik
ebben a világban, ahol minden jótévő oly hamar gonosztévővé válik
egyszerűen azáltal, hogy tevékenységét nem a maga helyén folytatja; ahol
a gyermekek annyira ki vannak szolgáltatva botor szülők
kényének-kedvének s ahol a legtöbb ember túlságosan szociális és
túlontúl sokat törődik embertársa ügyeivel. Méltán beszélünk a gyermekek
őrangyalairól. Mennyivel fölényesebb a gyermekek biztonsága aljas
emberek befolyásával, közönséges és konvencionális gondolkozásukkal
szemben! Mindenre, amire csak pillantásukat vetik, rásugározzák
tulajdon, túláradó szépségüket. Ennélfogva nincsenek olyan hitvány
nevelőknek kiszolgáltatva, mint mi nagyok. Ha mi kiszidjuk és korholjuk
őket, csakhamar lerázzák a szidást, és visszanyerik önbizalmukat, ha
pedig eltűrjük csintalanságaikat, máshonnan tanulják meg azok korlátait.
De nem kell félni a túlságos befolyásoltatástól. Van nemesebb
biztosítékunk. Szolgáld a nagyot; ne hőkölj vissza semmiféle
megalázástól; ne tagadj meg semmiféle tisztet, amit megtehetsz. Légy az
ő testük tagja; ajkuk lehellete. Tégy le önzésedről. Ki törődik azzal,
ha így valami többet és nemesebbet nyersz el? Ne bántson, ha
boswellismussal[9] gúnyolnak; könnyen meglehet, hogy az alázatos odaadás
nagyobb dolog, mint az a hitvány gőg, amellyel valaki a tekintélyét
őrzi. Légy mássá: ne légy többé csak magad; szegődj Plato táborába; ne
légy csak lélek, hanem Krisztus híve; ne légy csak természetbúvár, hanem
légy Descartes követője, ne csak költő, hanem Shakespeare tanítványa.
Hasztalan minden; a haladás irányának kerekei nem állnak meg s a
tehetetlenség, félelem vagy szeretet összes erői nem bírnak tégedet
helyben tartani. Rajta s csak előre! A mikroszkóppal az ázalagok közt a
vízben úszkálva észre lehet venni egy monaszt vagy kerék-férgecskét. S
egyszerre csak pontocska jelen meg a kis állaton, amely hasadékká tágul,
s íme, két tökéletes állatka keletkezik. De ez a folyton előrehaladó
«oszlás» éppúgy jelentkezik a gondolat és a társadalom világában. A
gyermekek azt hiszik, nem élhetnek szüleik nélkül; pedig már jóval
előbb, semhogy észrevették volna megjelent az a bizonyos fekete
pontocska és megkezdődött az ő különválásuk, s a legközelebbi véletlen
eset beálltával lehull a lepel függetlenségükről.
De «nagy emberek»? – ez a kifejezés bántó. Kasztjuk vagy végzetük
megjelölése-e ez? Mi lesz az erényre igért jutalommal? A gondolkozó
ifjúság panaszkodik a Természet túlereje ellen. «Nemes és szép a ti
hősötök» – mondja: «Azonban nézd a szegény Paddy-t[10], egész nemzetét.»
Hogy lehet az, hogy a nagy tömegek a történelem kezdetétől fogva máig
csak a mészárlás áldozatai, ágyútöltelékek? Az eszme csak kevésszámú
vezért avat föl, s eltölti őket érzéssel, önálló véleménnyel,
szeretettel, önfeláldozással, s ők szentelik föl a háborút és halált is
– de ki törődik a szegényekkel, akiket zsoldjukba fogadnak és
mészárszékre visznek? Az emberélet olcsósága a mindennap tragédiája. S
az, hogy másoknak alacsonyrendűeknek kell lenniök, éppoly reális
veszteségünk, mintha magunk lennénk alacsonyrendűek, mert társas életre
vagyunk utalva.
Vajjon illő válasz-e ezekre a sejtelmekre, azt mondani, hogy a
társadalom afféle Pestalozzi-rendszerű iskola: mindenki éppúgy tanító,
mint tanuló. Éppoly szolgálatunkra van az, amit kapunk, mint az, amit
adunk. Két egyforma tudású ember nem soká maradhat jó barát. De ha
mindegyikükhöz másfajtájú tapasztalokkal rendelkező, értelmes társat
adsz, ez olyan lesz, mintha a tavat alacsonyabb medencébe csapolnád le.
Merőben mechanikai előnynek látszik, pedig valóságos nagy jótétemény ez
mindegyiküknek, mert most kibeszélheti, önmagának kifejtheti a
gondolatát. Egyéni hangulataink szerint hamar csapunk át a méltóságból a
függőségbe. És ha úgy is látszik, mintha némelyek sohasem jutnának el a
székig, hanem örökösen csak állonganának és szolgálnának: ez azért van,
mert nem kísérhetjük a társadalmat szemünkkel elég sok ideig, hogy
észrevehetnők, mely része mikor kerekedik felül. Így hát, amit mi
«tömeg»-nek és «közönséges emberek»-nek hívunk, azok sem «tömeg» és
«közönséges emberek». Alapjában véve minden ember egyfajta s
életművészet csak azon a meggyőződésen épülhet föl, hogy minden tehetség
eléri valahol és valamikor a megdicsőülést. _Fair play!_[11] Szabad
teret mindenkinek és friss babért minden győztesnek! Az Ég egyenlő
pályát mér ki minden teremtésnek, s mindegyik elégületlen, valamíg az ő
külön sugárzásával be nem ragyogta a földgömbünket s tehetségét nem
látta végső nemességében és lendületében.
A nap hősei csak viszonylag nagyok: gyorsabb növésüek, vagy olyanok,
akikben a siker pillanatában ért meg az éppen akkor szükséges
tulajdonság. Lehet, hogy más idők más értékeket fognak követelni. Némely
sugár rejtve maradt a köznapi szemlélő előtt, mert kifinomult, hozzá
alkalmazkodó szervet követel meg. Kérdezd meg a nagy embert, nincs-e
nagyobb ember nálánál? Bizony neki is megvannak a társai, s nem kevésbé
nagyok, sőt nagyobbak azok, akiket a társadalom nem tud meglátni. A
Természet sohasem küld nagy embert a földkerekségre anélkül, hogy ne
közölné a titkát egy másik lélekkel.
Ezekből a vizsgálódásokból azt az egy örvendetes tényt vonhatjuk le,
hogy szeretetünkben valóban van igazi emelkedés. A XIX. század
hírességeit egy szép nap a barbárság bizonyságául fogják idézni. Az
emberiesség szelleme az egyetlen méltó tárgya történetírásunknak s
évkönyveinknek. S még ebbe is sokat kell beletoldanunk és sok hézagát
kell kitöltenünk. A mindenség története tüneti jelentőségű, és az élet
olyan, mintha csak emlékeztető volna. Nincs ember a híres emberek
körmenetében, aki maga volna az ész, a világosság, vagy az a lényeg,
amelyet várunk; hanem csak: valamely törtszám, új lehetőségek
mutatványszáma.
Óh, bárcsak valaha egyetlen roppant csillagképpé teljesednék, ami ma
csak csupa egyes röpködő fényes pontocska. Sok, sok egyén tanulmányozása
olyan elemi régiókba vezet, ahol az egyéni vonások elmosódnak, vagy ahol
csúcspontjaik mind találkoznak. Az itt megnyílvánuló gondolatot és
érzést nem lehet semmiféle korlát közé rekeszteni. A legnagyobb emberek
hatalmának ez a titka: szellemük magától szerteárad. Újminőségű lélek
kering éjjel-nappal kiindulópontjától közös középpontú körökben s eddig
nem ismert utakon-módokon közli magát tovább: a lelkek egysége bensőnek
jelentkezik: ami bebocsáttatást nyer az egyikbe, azt nem lehet elzárni a
másiktól sem; a legcsekélyebb részlet-vívmány az igazságban vagy
energiában a lelkek egyetemének vagyonát szaporítja. Ha a tehetség és a
helyzet különbözőségei elenyésznek, s az egyének egész pályáját végig
követheti a szemünk, akkor a látszólagos igazságtalanság még gyorsabban
eltünik s fölemelkedünk minden egyén központi egységének és
azonosságának fölfogására s annak megismerésére, hogy valamennyien abból
a szubstanciából valók, amely rendelkezik és hatva cselekszik.
A humanizmus szelleme a történelem igazi szempontja. A minőségek,
értékek maradandók, ám az emberek, akikben majd több, majd kevesebb
nyilvánul meg belőlük, íme, mulandók, s az értékek: új homlokon
ragyognak. Nincs ennél mindennapibb tapasztalat. Egykor az ember
főnixeket látott; ezeknek már bealkonyodott, de azért a világ még nincs
feloldva a bűbáj alól. Az edények, mikről szent jelvényeket olvassz le,
közönséges gölöncsérmunkává lesznek, de a festmény értelme megszentelt
dolog s a világ falaira átvitten újra olvashatod. Egy ideig tanítóink
személyes szolgálatot tesznek nekünk, mint a haladás mérői és
mérföldkövei. Egykoron a tudás angyalai voltak nekünk és alakjuk az égig
ért. De utóbb közelebb férkőztünk hozzájuk, megláttuk eszközeiket,
műveltségüket és korlátaikat s helyöket más geniek foglalták el. Jó
szerencse, ha legalább egy pár név oly magasságban marad, hogy nem
olvashatjuk őket közelebbről és az idő és az összehasonlítás sem
rabolhatta el egyetlen fénysugarukat sem. Végezetre azonban ne is
keressük többé emberben a teljes tökéletességet és elégedjünk meg a
társas és rájuk ruházott tulajdonságaikkal. Mindaz, mi az egyénre
vonatkozik, csak időleges és a jövőbe kilátást nyújtó, mint maga az
egyén is, aki kilép korlátaiból az egyetemes létbe. Mindaddig nem
férkőzünk a géniusz igazi és java-jótéteményéhez, valamíg eredeti erőnek
tartjuk. Abban a percben azonban, amikor már nem lehet segítségünkre
mint «ok», annál jobban kezd segítségünkre lenni, mint okozat. Akkor egy
hatalmasabb szellem és képesség képviselőjeként fog előttünk megjelenni.
A homályos Én átlátszóvá válik a Végső oknak fényforrásától.