Úgy ment az a dolog, mint a karikacsapás.
Még nem gördült ki Sára asszony úti hintaja Tanusvár poros utczáiból, a
mikor már útban volt a juratus tabulæ regiæ notarius Tűzhalom felé.
Ez is szép intézménye volt a boldog arany időknek: a jurátusság. Egy
esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar
nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán,
joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóúl megjelenni
és a mi legkitünőbb kiváltságát képezte, birói idézést, evocatiót,
admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg
kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, oda
szegezhette a juratus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa
annyit ért, mint a szolgabiróé és az esküdté együtt.
A főispán juratusa volt, a ki a királyi parancslevelet megvitte
Decebálnak. (Volt a királyi biztosnál ilyen előre készen tartva). A
fiatal joggyakornok közel atyafi volt, szívesen látott vendég a tűzhalmi
kastélyban.
– Hozott Isten, öcsém! fogadá a házi gazda.
– De bizony magam is igyekeztem, hogy délelőtt ide juthassak.
– Hogy el ne maradj az ebédről, ugy-e?
– Nem egészen azért, hanem, hogy átadhassam ezt a királyi parancsolatot
urambátyámnak. Ebéd után tiltja a törvényes szokás.
– Királyi parancsolatot? szólt elcsodálkozva Decebál. Nem emlékezem én
rá, hogy kértem volna ő felségétől valamit. De hát csak azért sem
olvasom el ebéd előtt, hátha valami mérges dolog van benne, a mi
elrontaná az étvágyamat.
– Annál jobb szeretem, szólt a juratus, ott marasztalva magát ebédre. A
levelet aztán zsebredugták.
Nagy férfitársaság volt együtt, összegyűlt már az egész vadászkompánia.
Az ebéd hosszú volt, vidám adomákkal fűszerezve. A kávéval együtt
felhozták a pipákat, meg a dohánybörbönczéket, üröm taplóval együtt.
Az egyik vendég úr fidibust követelt.
– Itt van nálam egy annak való papiros, mondá a háziúr, kihúzva a
zsebéből a hivatalos levelet. Még fel sem bontotta.
Hanem a megkínált vendégnek több præsentiája volt, az előbb feltörte a
fidibusnak szánt levelet, s nagy lett a megrökönyödése, mikor elolvasta
a tartalmát.
– Decebál komám. Ez királyi parancslevél. Téged ad audiendum verbum
hivnak.
Erre a szóra olyan csendesség támadt az asztalnál, mintha mákot
akarnának vetni.
Decebál megkísérté elkezdeni a kaczagást, de hogy senki se secundált
neki, hát ő is abbahagyta.
Az uraknak egyszerre eszébe jutott a most épen minden megyei felirat
állandó sérelmi panaszát képző elfogatások története.
A meghökkenés csendjét azután felváltá a méltatlankodás zúgolódó hangja.
Találgatni kezdték, mi lehet az oka e fenyegető meghívásnak? Hiszen ok
bizony volt volna elég; de ki lehetett az árulkodó? Egész Tuhutum
vármegyében nincsen spitzli. Daruk, sasok összeverekesznek, de egymást
be nem vádolják soha. Senki sem megy itt a sérelme miatt még a
szolgabiróhoz sem panaszra, hanem maga vesz magának elégtételt, sőt ha
ellopják az ökrét, visszalopja. Végre egy kitalálta ejteni a nevet:
«Bakala Peti!»
Nem Bakala Peti fütyörészett be valamit?
Talán boszúból a tegnap kapott pofoncsapásért?
Na, attól kitelik.
Az inhibeáló jurátus hozzá járult ehhez a véleményhez a maga
tapasztalásával.
– Csakugyan láttam ám Bakala Petit tegnap délután a királyi biztosnál.
Mikor átvittem hozzá az actákat a registraturából, ott ült nála Peti a
kanapén, a mint benyitottam az ajtót, egyszerre más tárgyra vitték át a
beszélgetést. A gróf azt kérdezte Petitől, hogy «hogy állnak a vetések?»
Mintha tudná azt Bakala Peti, hogy hol van az ő buzája elvetve?
Világos, hogy ő volt az árulkodó.
Csak az a kérdés, hogy vajjon mennyit súghatott be abból, a mit tud?
– Egy cseppet se zavarjon ez meg benneteket, szólt Decebál
megnyugtatólag. A legmagasabb parancs egész tisztelettel ad acta
tétetik. Holnap pedig megyünk mindenestül Erdélybe vadászni.
– Figyelmeztetem rá, kedves urambátyám, jegyzé meg a fiatal
joggyakornok, a kinél még nagyon friss volt a jogtudomány, hogy ezen
esetben az eltávozása könnyen «fugá»-nak, szökésnek fog vétethetni s a
szökevény nemest megfogdossák.
– Csak hagyd te azt az okoskodást, édes öcsém. Várjon ő felsége, a mig a
medvémet meglövöm, ha visszajövök, akkor is olyan szép leszek, mint
most.
El lett határozva, hogy nem engedelmeskedünk. (Nincs is annál nagyobb
gyönyörűség a világon!)
Ellenben ma este rövidebbre szabjuk a kártyaidőt, hogy jókor
lefekhessünk. Hajnal előtt indul a karaván Erdély felé.
A jurátus öcsémet sem eresztették vissza, nehogy hírt mondhasson a
királyi biztosnak erről a renitentiáról s az még valami bracchialis
erőszakkal gátolja meg a hazulról elvonulást. Elszöknie sem lehetett,
mert a leghátulsó szobába vetettek neki ágyat, a honnan valamennyi
vendég szobáján keresztül kellett volna kiosonnia. Volt ugyan annak egy
más ajtaja is a folyosóra; de ott feküdtek a medvefogó sinkoránok, s
azok megeszik, ha ki próbál jönni.
Különben is fidélis fiu volt, nem kellett félteni. Ő volt a legelső, a
ki hajnalban Decebált felkölté.
– No öcsém, hát hogy aludtál? kérdé a házi gazda.
– Sehogy sem.
– Talán horkoltak a szomszédok?
– Ha még csak horkoltak volna!
– Hát mit csináltak?
– Azt csinálták, hogy minden negyedórában jött hozzám egy, a mint egy
kicsit elszunnyadtam s elkezdett a fülembe sugdosni: «Kedves öcsém! Nem
akarom Decebált háborgatni, most kaptam levelet, hogy az anyósom halálán
van, haza kell sietnem. Kérlek, mondd meg neki reggel.» Aztán jött egy
negyed óra mulva egy másik. «Kedves öcsém. Most zörgetett fel egy
staféta, hogy a leányom torokgyikot kapott, azt hozza, futnom kell
doktorért. Kérlek, nem akarom felzavarni Decebált. Mondd meg neki
reggel.» Negyed óra mulva megint rángatja a fejem alól a vánkost valaki.
«Kedves öcsém, nekem olyan borzasztó kólikám támadt egyszerre, majd a
falra mászom. Ilyenkor az az orvosságom, hogy lóra ülök s elnyargalok.
Kérlek, majd mondd meg reggel Decebálnak.» Utoljára felöltöztem,
gyertyát gyujtottam, papirost vettem, megrubrikáztam, s a mint jöttek
sorba, rovancsolva beirtam, kinek mije haldoklik odahaza, mije fáj a
zsigerei közül? Az utolsónak nem maradt más, mint hogy feltörött a
sarka, nem húzhat rá csizmát, ez papucsban ment el.
Mind elpárolgott az egész vadász-compánia. Csak a szegény kis jurátus
maradt ottan.
– No, már ez czudarság! Mondá Decebál. Ennyi poltronságot nem tettem
volna fel a barátaimról.
– Ne haragudjék, urambátyám! Lássa, igazuk volt a törvényesség
szempontjából. Mert, ha ők itt maradnak, az által nem magukat keverik
galibába, hanem csak egyedül urambátyámat.
– Mégis gyávaság, pipogyaság volt tőlük így elszelelni.
– Én pedig azt tanácsolom urambátyámnak, hogy menjen fel szépen Bécsbe,
s hallgassa végig, a mit mondanak. Mással is megtörténik az.
– Azért sem megyek. Becsukhatnak, de meg nem juhászíthatnak. Hadd látom,
mi lesz belőle, ha nem megyek?
Akkor aztán lement az udvarra veszekedni a cselédekkel, hogy minek
nyitották ki a kaput az elszökdöső vendégek előtt.
Mikor legjobban patvarkodik, odasettenkedik melléje egy czigány. Csak
akkor vette észre, mikor a kezét megcsókolta.
– Hát te ki malacza vagy?
– Malacznak az apámé vagyok, hanem postásnak a tekintetes nagyságos
Belizár urfi konventiójában vagyok.
– Hát talán levelet hoztál nekem az öcsémtől.
A czigány előkereste a kalapja mellől a levelet s átadta.
Belizár irása volt. Olyan csúf kaligrafiája nem volt az egész szittya
ivadéknak Herodotus óta, mint neki. Hanem azért ennyit meg lehetett
belőle érteni:
«Komám. El van árulva az egész dolgod a homo regiussal. Ugorj, mert
elcsipnek! Belizár.»
Ez meg már épen dühbe hozta Decebált.
– Én ugorjam! A te intésedre? Csak azért sem.
Olyan nagy volt az ellenszenve az öccse iránt, hogy még csak annyi jót
sem tett fel róla, hogy az valódi részvétből gondolna ő rá, mikor baját
látja. Gyáva a ficzkó! Gyónni, vezekleni viszi az ösztöne, az anyai vér.
Azt már kitalálhatta, hogy Belizár beszélt a királyi biztossal, ő már
kiszabadult a kelepczéből. Ki tudja, micsoda áron? Beleesett az árulás
Tuhutum vármegyébe. Oda már a szüzesség! Eddig soha bemondó nem vált
innen!
Azonnal hivatta az ispánját.
– Üljön az úr lóra! vágtasson utána a feleségemnek. Még útban éri, mert
az asszonynép nagy pihenőket tart útközben. Mondja meg neki, hogy rögtön
forduljon vissza. Én itthon maradtam, s nagy szükségem van rá, hogy vele
beszélhessek. Ég a házunk, csak hogy a füstje nem látszik. Aztán nem
kell kimélni a lovat.
Aztán befogatott a hintajába s a jurátust is meghívta, beviszi a
városba, annak sem kell forspont. Együtt szálltak le a vármegyeháza
előtt.
Egyenesen rontott fel a főispáni szállásra. Az ajtóban álló kivont
kardos hajdut szelideden oldalba taszítva, benyitott az ajtón, s azt sem
kérdezve az előszobában ácsorgóktól, hogy itthon van-e, a kit keres?
ment be egyenesen a belső szobába. Nem hozott semmi fegyvert a kezében.
De annyit mégis megtett, hogy a kalapját levette.
Ponthay Adalbert grófot egyedül találta a főispáni elfogadóteremben.
– «Alázatos a szolga!» (Ez volt az ő köszönési formulája nagy urakkal
szemben.)
– Tessék helyet foglalni!
Decebál el is foglalta a helyét a nagy karos székben, messze elnyujtva a
lábát, s a sarkantyuja taréjával czifrákat kanyargatva a viaszkos
parketten beszélgetés közben.
– Miben lehetek szolgálatjára, tekintetes öcsémuramnak?
Decebál felkapta az állát erre a megszólításra. Igaz, hogy anyai ágról
osztályos atyafiak voltak, de azért az «öcsémuram» szót sehogy sem vette
a nyaka.
– Hiszen tudva levő dolog, hogy Tuhutum vármegyében minden ember
«bátyám»-nak szólítja egymást, tekintet nélkül az életkorra, a mi
különben egészen megfelel a franczia «monsieur»-nek, azért igen jó néven
veszem, ha excellentiád «bátyám»-nak szólít s én is visszaadom. Az
«öcsém» megszólítás nálunk bizonyos lenézést fejez ki.
– No, hát legyünk mind a ketten «bátyám».
– Nekem például van egy emberem, a kit én igazán úgy hivok, hogy
«öcsém». Mert rászolgál. Úgy viseli magát, hogy «öcsémnek» hivhatom. A
szegény félkotyó Belizár. Tudom, hogy eltörött nála a mécses cserép,
mikor megtudta, hogy két esztendőt kapott. No hát ne szurkoljon tovább,
kirántom a sárból. Azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem ő insultálta a
homo regiust. Nem is volt az eszénél akkor. Olyan részeg volt, mint a
tök. Ketten fogták a két karjánál, úgy huzták utánunk. Ő ártatlan az
egész dologban.
Adalbert gróf úgy tett, mint a ki uj dolgokat hall most.
– De hát akkor ki ütötte meg a király emberét?
– Senki sem! Maga csapta bele a fejét az ajtóragasztóba, attól dagadt
fel a homloka.
– De valaki csak hozzányult?
– Hát az a valaki én voltam. Egy kicsit megfogtam a gallérját.
– Valami küzdelemnek kellett e közben lenni, mert Rézkuthynak leszakadt
a nyakába kötött Lipót-rend.
– Ejh! kiálta fel, dölyfösen talpra ugorva Decebál. Nem jöttem én ide
magamat benevolisáltatni. Mit törődöm én a homo regius «fityegőjével»?
Tudom is én miféle állat az a Lipótrend? Sas? vagy elefánt? Csak annyit
akarok mondani, hogy az egész perduelliós perből kérem a Belizár nevet
kitöröltetni, s Decebált iratni a helyébe. A többit vállalom. Mikor kell
megkezdeni a beülést? Megyek magamtól, nem várom be, hogy értem
jöjjenek.
Adalbert gróf mosolyogva veregetett a tenyerébe, az óralánczáról
lecsüngő pecsétnyomóval.
– Nem megy olyan könnyen, bátyám, mint ön gondolja. Ez csak
bonyolultabbá teszi az ügyet.
– De ha magam ide jövök feljelenteni magamat.
– Csakhogy megelőzte bátyámnak az önfeljelentését egy előzetes feladás.
Most már dühbe jött Decebál.
– Ki volt az a gézengúz?
– Azt nem szoktuk elárulni. A szokott forumon lesz elintézve minden, a
hogy alkotmányos törvényeink parancsolják. Megkapta bátyám a királyi
parancslevelet?
– Itt van a zsebemben, mondá Decebál, s odanyujtotta azt a királyi
biztosnak.
– De ne adja nekem, bátyám, mert magának szól az, nem nekem. Magának
kell azzal felmenni Bécsbe.
– Minek?
– Meghallgatni a királyi szavakat.
– Nem vagyok rájuk kiváncsi.
– Nem is kiváncsiság viszi oda az embert, hanem alattvalói kötelesség.
– Ez az a szó, a mit nem ismerek! Szabad akaratból, vagy nyers
erőszaknak engedve, mehetek a poklokba is; de parancsszóra még csak az
állóhelyemben sem fordulok meg.
Ponthay Adalbert egyszerre észrevette, hogy ők most mind a ketten egy
czél után törekesznek.
Odafenn, a második lépcsőnél van egy kis szoba, olyan kis cucullorium
forma az egyemeletes ház homlokzatán. Ebbe a szobába szokták elzárni az
olyan nemes urakat, a kiket vagy inflagranti elfognak, vagy valami
zenebona miatt elitélnek, legtöbbször üres az, használják különben
kvártélyul a homo regius számára is, mikor annak le kell tölteni az
idejét a vármegyeházánál, a hogy már egyszer láttuk; Decebál ezt a
szobát igyekezik elfoglalni, inkább becsukatja magát, mint hogy
parancsszóra Bécsbe menjen.
Aztán Ponthay Adalbert is épen azt akarta, hogy Decebál oda jusson.
Szépen kiegyengette az útját.
– Nekünk van azonban hatalmunk, azt, a ki a parancsszónak nem akar
engedelmeskedni, kényszeríteni rá. Mondá hivatalos felgerjedéssel.
– Engem? Tanussy Decebált! kiáltá fel büszkén a Thonuzóba-ivadék s
kevélyen hordozá körül tekintetét a szobában felaggatott képeken, a mik
arany rámáikból komoran néztek rá. Azok között volt egy, a király
életnagyságú arczképe, a Szent István-rend nagymesterének pompás
öltözetében, fején a hermelin kalpaggal, mellette az asztalon Szent
István koronája.
Decebál fogta a királyi parancslevelet s kétfelé szakítva, odahajítá azt
a király arczképe elé.
– Nem megyek Bécsbe!
A királyi biztos csengetett. A belépő hajdunak ezt mondá:
– Jöjjön fel a porkoláb! Ezt az urat fel kell kisérni a nemes urak
börtönébe.
Flagrans delictum volt!
Decebál összeütötte a sarkantyús bokáit s ment maga előre, most már azt
sem mondta, hogy «befellegzett».
Ő elérte a czélját. De Ponthay Adalbert is.
Mikor a kacskalábú porkolábbal felkisértette magát a cucullóriumba
Decebál, még akkor egészen tetszett neki ez a szerep. Azokban az időkben
nagyon népszerű dolog volt becsukatni. Hajh, milyen port fog az felverni
mind az ötvenkét vármegyében!
Az előtornáczból és szobából álló lakosztály nem is volt minden kényelem
nélkül, azelőtt a homo regius lakott benne. Még ott volt az almahaj a
kályha vállán, a mit ott hagyott ő nagysága a nyáron. Nyoszolya, szék,
asztal, kanapé, egy szóval minden volt. Fogas is volt a kabátnak,
bundának, csutorának, meg aztán egy nagy rengeteg almáriom, de abban nem
volt semmi. Azaz, hogy teli volt az poros iratcsomagokkal (verje meg a
csoda!). Az még rosszabb a semminél.
– Parancsolja a tekintetes úr, hogy a Régi Napnál megrendeljem az
ebédet? hány órára parancsolja? kérdé a porkoláb alázatos hangon, olyan
módosan csengetve a kezében tartott csomó kulcscsal, mint valami
ministráns az inclangoriummal.
– Semmi tekintetes úr! Szarkaláb! (Loko «porkoláb»), rivallt rá Decebál.
Rab vagyok. A császár rabja vagyok, a ki rabot akar tartani, élelmezze.
Ha én becsukatom a jobbágyot a dutyiba, én is kosztozom ott. Hadd látom,
milyen gombóczot főznek a szegény raboknak.
«Hát hiszen majd elmegy tőle a kedved, ha meglátod», gondolá magában a
börtönök gondviselője.
– Aztán az ajtót be kell rám zárni. Ha fogoly vagyok, be akarok zárva
lenni. Aztán akarom hallani, hogy a strázsa járjon alá s fel a folyosón
az ajtóm előtt. Most takarodjék kend.
Úgy történt, a hogy kivánta. Egészen meg volt a dolgával elégedve.
Daczolhat most már a királyi parancscsal. Nincs olyan nagy úr, mint a
rab a maga börtönében.
Elhitette magával, hogy ő most egészen aczéllá van edzve. Hasonlatos
Konthoz, a «kemény vitézhez». Garay balladája abban az esztendőben
jelent meg. Azt elszavalta Decebál, mikor magára maradt. Elhatározta,
hogy a miatyánk helyett minden reggel, este azt fogja elimádkozni.
Aztán körülnézett a szobában, hogy mivel lehetne az időt eltölteni? A
szekrénynek mind a két szárnya fel volt tárva, meglátta a sok
iratcsomagot. Hátha ezzel is lehetne mulatni? De a mint egyet kihuzott
belőle, olyan egérfutás támadt egyszerre az egész kasornyában, hogy
jobbnak látta ezzel a merénylettel felhagyni.
A mint a delet harangozták, hozta a porkoláb a számára egy cseréptálban
a napi illetményét, hat erős gölödényt, hagymás lélöttyben, meg egy
egész prófuntot, czinkanalat is hozzá.
Evőszerei azonban voltak Decebálnak, azokat ott hordta ezüst tokban a
csizmaszára mellett, kést, villát, kanalat.
– Engedelmet kérek, mondta a porkoláb, a raboknak nem szabad kést,
villát tartani, hogy kárt ne tegyenek magukban, azt el kell vennem a
tekintetes úrtól.
– No hát vedd el a kanalat is. A furkóhoz czinkanál való. Mi van a
korsóban?
– Béka-ital.
– Azért mondom. A rabok nem isznak bort! Pusztulj! Ne bámulj a számba.
Elszánta magát s bevágta mind a hat gombóczot. Ismerjék meg, hogy mire
képes.
A fekete kenyér aztán egészen uj életpályát tárt fel előtte. Igenis, a
szegény rabok az összegyúrt fekete kenyér beléből tudnak készíteni
mindenféle szobrokat, embereket, állatokat, még órát is, a mi jár, ez
lesz az ő napi foglalatossága. Csakugyan vitte is annyira rövid időn,
hogy valami négy lábú állatot kifundált, a mi ugyan inkább hasonlított
az özönvíz előtti saurusok fajtájához, mint ahhoz a toklyóhoz, a minek ő
szánta, de hát így kezdték azt mások is, majd holnap tökéletesebbet fog
alkotni.
Valamije nagyon hiányzott, a pipa. Minden böjtölésnél ez a
legkeservesebb penitentia a rabokra nézve, hogy nem szabad nekik
pipázni. Természetes! A tűzzel felgyujthatnák a börtönt. A raboknak csak
bagózni szabad. Majd ha megint feljön a porkoláb, kérni fog tőle bagót.
Arról is tartozik gondoskodni a császár.
A legközelebbi kulcscsörömpölésre azonban nem a porkoláb alakja
sántikált be hozzá, hanem egy «vármegye uráé», a kit tekintetes
főfiskárius úrnak hivtak. A nevére a harmadik ember sem reflektált, mert
az olyan hosszú volt; «Szomorupataky Dengezics». (Iskola kell ahhoz,
hogy ezt az ember megtanulja!) Ő volt a megyei tiszti főügyész s a
legjobb pikétjátszó a Partium és Nagy-Kunság közötti területen.
A főfiskus egészen őszhajú emberke volt, de a bajusza fekete, azt
suviczkolta. A beszéde rendesen bilingvis volt, először elmondta
latinul, aztán magyarul.
– Quid fecisti, amice? Mit csináltál barátom?
Decebál odatartá eléje a tenyerén most alkotott kenyérbél mammiferát:
– Egy birkát csináltam.
– Non hoc dico. Nem azt mondom. Fecisti stultitiam. Bolondot csináltál.
Non facias sculptile!
– Hagyd az egyik nyelvedet odakinn s ne fecsegj nekem diákul, mert
kidoblak. Ez az én tömlöczöm. Mi kereseted van itten?
– No no no kedves barátocskám. Hát mit keresek én itten? Én vagyok a
főfiskális, a kinek a te causadat ex offo kell védelmezni a királyi
fiskus actoratusával szemben.
– Nekem nem kell védelmező ügyvéd. Az ellen én protestálok. Hogy úgy
tegyenek velem, mint Martinovicscsal és társaival! Hogy a védelem ürügye
alatt gyáván eláztassák. Ha odaállítanak a rendes törvényes birák elé,
meg fogok nekik felelni emberül, tudom, hogy jól laknak vele, ha pedig
törvénytelen idegen birák elé hurczolnak, azt mondom nekik, a mit Csunkó
Náczi mondott: «Siebene brennen!»[16]
– Ugyan, ugyan, barátocskám, ne vedd olyan tragice a dolgot. El lehet
azt még intézni okosan. Daczára annak, hogy nagy hibát követtél el. Adj
egy pár ezer forintot Rézkuthynak s igérd meg neki, hogy a jövő
restauratiókor mellette dolgozol, hogy első alispán legyen, s revocálni
fogja a vádat, hogy ütleget kapott azon az estén. Hát a Lipót-rendjét
hova tetted?
– Tudja a magas mennykő? Elvette tőlem a feleségem, azt gondolta, valami
násfa.
– Azt ő nagysága titokban visszaküldhetné neki.
– Azt pedig egyenesen megtiltom, hogy a feleségem az én dolgomba
beleavatkozzék. Különösen meg ne próbálja én értem kegyelmet kérni, mert
akkor válópört indítok ellene! Ha rabbá tettek, rabjuk leszek! S ha föld
alatti tömlöczbe csuknak, a hová napvilág se jár le, és ha kezemnél,
lábamnál fogva a falhoz lánczolnak is, még akkor sem fogják megérni,
hogy Tanussy Decebál egy könyörgő sohajtásra is fakadjon előttük.
– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám. Dehogy lánczolnak téged a falhoz,
hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem ő
excellentiája, hogy ha az itéletet kimondják is, a várfogság
porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivel hogy magad nobiliter
feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a
vármegyeháznál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot,
pinczemestert, mi, a te régi jó czimboráid mindennap feljövünk hozzád
tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a
paradicsomban.
Ez a programm pedig már egészen kihozta a sodrából Decebált.
A négylábú saurust ágyugolyóbisnak gyúrta össze s úgy vágta az
asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.
– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem a mit
akarnak, de kegyelmet ne osztogassanak. A mit megmondtam, megmondtam.
Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra s
aztán akkor lássalak, a mikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak
lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a
tréfát, a mit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo «rab» ide
csukjanak mellém, a ki pedig voltaképen nem más, mint spion, mert azt én
megrágom, palacsintává lapítom s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy
volt szerencsém.
Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivalva a kinn ácsorgó
porkolábra, hogy többet ő hozzá senkit be ne ereszszen, mintha ő volna
itt az úr a háznál.
A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap
van ez így.
Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy
lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn.
Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet
legyalogolni, hogy el ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.
De még félstatiót sem végezhetett el, a midőn újra nyikorogtatják az
előtornácz vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.
– De már ezt megeszem, akárki lesz!
Úgy is várta, ugrásra készen, mint egy tigris a prédáját.
Hanem aztán épen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilope
helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. A mostani látogatója
Vakandi Anonymus úr volt. Épen abban az adjustirozásban, a miben
legutoljára láttuk.
Ezt nem lehet megenni.
De annyit mégis megtehetett vele, hogy per kend kiáltott rá.
– Hát kend mit akar itt az én áristomomban?
A hirhedett tudós oda sem nézett rá, elfordult tőle.
– Csak tessék folytatni kérem. S azzal ment egyenesen ama nyitott
szekrény felé s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett neki
gyürkőzni.
Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott? Hisz az a cucullorium,
azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyuttal magazinja is a
vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem
tudósok is.
– Maga ide jár studirozni? kérdé most már enyhültebb hangon Vakanditól.
– Igen is. Épen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.
Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, a mi Decebált képes
volt egyszerre az egekbe emelni.
Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő
szinvonalon lehessen Vakandival, a ki guggon ült, kénytelen volt
letérdepelni mellé. Hasonlított a chinaihoz, a ki a pagodlija előtt
áldozik.
– Mit találtál eddig, szerelmetes barátom? kérdé könyörgő hangon.
– Sokat, de nem mindent.
Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok
mind a tuhutummegyei archivum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen
ócska levéltár a senki jószága. Még jobb, ha egy tudós szedi ki belőle a
becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros
töltikéket, vagy a hajduk vágnak belőle fidibuszt a viczispáni
pipatorium számára.
Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, a miknek a
papirosa kecskebőr szinű volt már, s a betűi rozsdásak. Mindezek
tágították a visszatekintő szemei előtt a multak láthatárát. Hogy a
Tanussy-család fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük
olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre irott palimpsest, a
minek az alsó irásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány
énekeknek. «Hadur, Ármány, Turul, Nemere, Táltos» előfordult abban,
természetesen régi scytha betükkel, a miknek valami barát egy diák
litániát írt a hegyébe minuskel betükkel. Alá volt irva «Zákán».
Ki volt az a Zákán?
Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb
felvihető ősapja volt a Tanussy-családnak. Ez tehát élhetett a XII.
században. Arra mutat a pogányének. Akkor pusztították el a hitbuzgó
király parancsára a hegedűsöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet
meghagytak volna a museum számára.
– A hol ennyi van, ott többnek is kell lenni. Ez volt a nagy archæolog
véleménye.
– Keressük, dörmögé Decebál s levetette a kabátját, felgyürkőzött.
(Nehogy a borjuszájú ingujjába bele szaladjanak az egerek.) Segíteni
fogok.
– Csak csendesen. Én már tudom a tájékozást ebben a labyrinthusban.
– Több szem többet lát.
– No csak azokat tessék kikeresni, a mik minuskel irásjegyekkel vannak
ellátva.
Azzal neki hasaltak a papiroscaliforniának, kihuzgálták a csomagokat,
szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb.
Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.
– Be ne jöjj, ha az életed kedves!
Pedig csak az üres tálat akarta kivinni.
– Jó nyomon vagyunk, biztatá Vakandi Decebált.
Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre irva,
mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét, de annak is a
legérdekesebb részét, a felsőt, a hová a pogánykorbeli fejedelmi ősök
nevei lehettek irva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre
kellett éhezned!
Csak az est sötétje vetett véget a nagy buvárlatnak.
Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki
ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a
Dárius kincstára. Ez egyenesen prædestinatio volt.
Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap a mint
megvirrad, compareáljon a börtönében.
Egész éjjel alig tudott aludni, a dicsvágy ábrándaitól, no meg az
egerektől.
Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel.
Félbeszakíttatott néha a belépő porkoláb, vagy a főfiscus által egy
pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani
sem engedett a szobájában, tele volt ott teregetve minden ócska
irásokkal.
A főfiscus ugyan capacitálgatta, hogy jó lenne bele nézni ebbe meg
amabba a mai korból kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját
peréről volt szó. «Bánom is én. A mit rám fognak, mind igaz. Itéljenek
el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!»
Makacsul megmaradt a mellett, hogy nem jelen meg a birái előtt, itéljék
el konok makacsságból.
Drága dolgok kerültek napfényre a poros almáriumból.
Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a
tiszántuli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy
nem használta, de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját
képére, ha akart volna.
– Ez mind nem ér semmit, mondá a nagy régész, ha fel nem tudjuk találni
azt az itéletet, a mi Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell
lenni.
Az ilyen régiségbuvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba kereső
kopónak. (Ejnye, de csunya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsereje
van, mint a kincskereső vesszőnek, hogy a hol a rejtett kincs bujdokol,
ott egyszerre lehajlik magától.
– Mit szól ön, barátja az erénynek? mondá egyszer Vakandi. Mit keres itt
a megyei acták között ez a vastag táblájú imádságos könyv?
– Bizony nem tudom én.
– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságos könyveknek a táblái még
régibb papirlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon
könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra
találunk bennük.
– Szedjük széjjel!
Úgy sem kell az az imádságos könyv a vármegyének.
Vakandi egy archæolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső
táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt
valami arcanumnak köszönheti, a mivel be volt páczolva; a mikor ez
készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is
tele voltak irva.
Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és haza vinni;
mert annak a szétfejtése nagy tudomány.
Az évezredes csirizt, a mivel egyik papirlap a másikhoz van ragasztva,
elébb meleg vizpárával kell felengesztelni. E végett a zsákmányt haza
kellett vinni Anonymus úrnak.
Decebál addig az ideig, a míg a tudós visszatért, nem volt ezen a
világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy
délután? Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak
karikázik be a szobájába, a ki nagyon hasonlít Csunkó Náczihoz, a
jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel
előtte valamit.
Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy
nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatal
ember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs
ez meg Buffonban! Azonban voltak kiváló capacitások, a kiknek annyira
megtetszett a jurátus élet, hogy vénséget értek benne. A mi úgy történt
meg, hogy minden esztendőben «vissza kapták az aranyat». Tudniillik a
censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a
personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán,
scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig
megbukott, akkor vissza kapta az aranyát, s még egy esztendeig maradt
jurátus. Így aztán volt, a ki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi
minőségben s a fiatal generatiónak vezetője volt a pozsonyi és budapesti
erkölcsművelő intézetek látogatásában.
Ilyen forma alak volt az, a ki Decebált meglátogatta, Pestről küldték,
mint az ilyen eljárásokban versatus praktikust. A börtönben ülő nemesnek
ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt
meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni
az idéző levél tartalmát.
Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén
sastól: «aztán hol lesz az a fiaker-bál?» A «Nagy Gárdistánál»?
– Ott, felelt rá Csunkó Náczi, s végezve hivatalos exmissióját,
eltávozott.
– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm, kiáltá utána
Decebál.
Végre megérkezett a várvavárt szabadító.
Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A
nyert csata diadala látszott az egész arczán.
– Heuréka! mondá görögül Decebálnak, hogy a porkoláb ne értse.
Azt azután csakhamar kiturszolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat
fölvetni!
De még az sem volt elég, hogy az ajtót kivülről magukra záratták, még
azon fölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el
legyen torlaszolva.
Ekkor azután a szögletbe huzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne
leshessen valaki.
– Itt van, barátja az erénynek. Mind a kettő.
– Mi az a kettő?
– Az egyik Thonuzóba itélete, a másik pedig Szár László szerződése
Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökösödés dolgában.
– Fejedelmi örökösödés!
Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt
papirosdarabok voltak.
– Vigyázva kell hozzájuk nyulni, mert töredékenyek; a XII. századig még
csak a gyapotból készült papirt ismerték; ezek is abból vannak.
Mind a kettő minuskel betükkel volt irva.
Decebálnak gyönge scrupulusa támadt.
– Az első nem is lehet azzal irva, magyarázá a tudós; mert az egy
országbirói itélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti
okmány, de egykorú hiteles másolat; a mi az egész geneologiára teljes
világosságot vet.
Lássuk.
A két régiségbuvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár
szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.
Itt állt Thonuzóba elitéltetése. A vádpontok. «Halmokon, forrásoknál,
köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet
megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen «szert» kötött. Pártot
ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megitéltetett,
hogy monnó[17] elsiroltassanak; ősi szokás szerint, lovával, ebével,
sólyom madarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyüivel,
függőivel, edényeivel, áldozatüst, kés, hártyára irott szer velük
temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk Zákán esztergomi érseknek
adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.»
– Ime tehát minden megvan, a mit kerestünk, szólt Anonymus, úgy őrizve a
tenyerén a ráfektetett ócska papirt, mint a ki érzi, hogy attól függ egy
ország új átalakulása.
Decebálnak a köny homályosítá el a szemeit.
Lelke előtt látta megjelenni a hőspárt; az ősapát és anyát, a kik a
hitükért, az ősi istenért, a szabad-jogért inkább élve hagyták magukat
eltemettetni, semhogy az itéletet megtartsák a hittagadás árán. Mik
vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a Tanusvári
cucullorium a bajhalmi sirdombhoz?
– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia
volt, s e szerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De
van ennél egy még nevezetesebb szó is ez itéletben: «hártyára irott
szer» velük temettessék. «Szer» annyit jelent, mint «kötés, szövetség,
egyesség», innen «szerződés.» Azért «Pusztaszer», ahol Árpáddal a hős
vezér szövetséget kötött s őt fejedelemmé tette. A hártyára irott szer
ott van bizonynyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sirban. Az egy
czölöpsirbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, a hol a
hártyapapirnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata,
annak a hivatkozott «szer»-nek, mely szintén az imádságos könyv
borítékjába összeragasztott papirok közül került elő. Olvassa el azt,
barátja az erénynek.
Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyan csak jártasnak kellett
lenni a hajdankori magyar lexikonban, a ki azt meg akarta tudni, mi van
a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban? mikor a
«kopasz» helyett azt mondják «zár», a «gazdag» helyett «szemere», a
«vívást» jelenti «baj», a «vívás» ellenben «ivadékot», «apa» helyett
mondják «ük», a «rokonság» helyett az a szó járja «vér», «vért» pedig
jelent ráviteles értelemben annyit, mint «trón» s a mi fődolog:
«fejedelem» szó helyett azt használják: «csákán.» (A mi természetesen a
várkun, avar, varchonita szótól jön «Chagan.»)
Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archæologiai
szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint
Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpádház
férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.
És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a
Tanussy-ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…
Ki hát akkor az igazi «csákán» Magyarországon ez idő szerint?
Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint a
milyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a Tanusvári
megyeház cuculloriumának a tetejét.
Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akár ki fiai
vagytok odakinn, ez most nem megy a ti hivogatástokra semmiféle
törvényszék elé.
Itt van az ő álmainak rég kergetett bálványa!
Csakhogy ez még nem az eredeti. Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt.
Bizonyosan ott van!
– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? kérdé hosszas elmerengés
után Decebál.
– Bizony mondom, hogy feltaláltam, barátja az erénynek.
– S hogy ahhoz hozzájuthassunk?
– Nem kerül többe, «csak egy szóba», szólt ravaszul hunyorítva a
vakandok.
Decebál fejet csóvált.
– Az még meggondolni való! Rakd el az irásokat. Ha elhatározhatom
magamat, majd odaizenek hozzád.
– Jól van, barátja az erénynek. Én várok és hallgatok.
Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával Ponthay Adalbert gróf birtokán van.