Mikor Manó elhagyta a kastélyt, Adalbert gróf azt mondá a
komornyikjának, hogy küldje hozzá a Matyit, a dolgozószobában fog rá
várni.
A Matyi egyike volt a hires somogyi legényeknek: kemény ficzkó, de
hűséges.
– Láttad ezt a fiut, a ki most innen elment?
– Hogy ne láttam volna.
– No, hát most szedd fel a sátorfádat és készülj az útra.
– Gyalog?
– Bizony nem is üveges hintóban. Mától fogva ezt a fiatal embert kiséred
minden útjában, egész Debreczenig. Ügyelni fogsz rá, hogy valami baj ne
érje; rossz emberek, állatok meg ne riaszszák, hozzá szegődöl s
barátságosan beszélsz vele. Ha kérdezi, kinek a cselédje vagy? azt
mondod, Tánczos Márton uramé Debreczenben. Az ott hires hentes mester.
Sertéseket jöttél válogatni az én uradalmamba, az ő megbizásából. Az
urfi bizonyítványodat fogja kérni, azt megmutatod neki: itt vannak az
igazságaid. Az elemozsinádat megosztod vele, de borral ne kináld. A
hortobágyi csárdánál elmaradsz tőle s előre mégy Debreczenbe ezzel a
levéllel Tánczos Márton uramhoz. Aztán ott maradsz nála szolgálatban.
– Meddig?
– A míg ő nem fogja mondani, hogy eredj tovább. Akkor majd azt is
megtudod, hogy merre menj. Aztán arra a fiura úgy vigyázz Debreczenben,
mint a két szemed fényére.
– De ha Tánczos uramnál leszek szolgálatban?
– Majd oda fog az a fiu is kerülni. Elmehetsz.
Ponthay Adalbert grófnak az egész terv készen volt már a fejében.
Még aznap délelőtt több rendbeli levelet indított útnak Bécsbe s Budára,
s ebéd után felpakoltatott az úti hintajába és elindult Tuhutum
vármegyébe Tanusvárra, a hol még mindig ott rostokoltak a dragonyosok és
a fekete harisnyások.
Manó a kastélyból örömtől lihegve futott a Styx-szigeti házikóhoz. Egész
kincs volt, a mit Sáromberkyné számára hozott magával.
Az öreg asszony magánkívül volt örömében.
Mit adhatott ennek a fiunak ezért a nagy szolgálatért? ennyi nagy
örömért? Pénzzel csak nem fizethette ki! Azzal biztatta meg, hogy majd
ha egyszer Bécsbe feljön, keresse fel őket, ottan majd uriasabb módon
fogadják.
– De én soha sem megyek Bécsbe.
– Akkor hát soha nem is látjuk egymást.
Erre a szóra aztán az a két nagy szem egyszerre megtelt könynyel. Ez
megint kitaláltatta, hogy mit kellene hát ennek a fiunak adni, a mivel
az meg legyen jutalmazva.
– No, hát adj neki búcsú fejében egy csókot.
S a leány adott a fiunak egy csókot.
Oh, drága, elveszthetetlen kincs! Egy csók, a mit egy tizenhárom
esztendős leány egy tizenhárom esztendős fiunak ád! Gyémánt hamarább
eléghet, arany hamarább megrozsdásodhatik, mint ennek a csóknak az
emléke elmúljon valaha.
Azután felkerekedtek s együtt elkisérték az útrakelő fiut a park vad
bozótjain keresztül egész az országútig.
Lizandra szomorú volt.
– Sokat szenvedtünk mi itten, mondá Manónak, de azért mégis nehezemre
esik itt hagyni ezt a helyet, hogy nem látom ezt a zöld tavat többet,
meg az ümmögő békákat, a gólyát sem hallom kelepelni többé, az éjjeli
lepkék nem repkednek ott a fejem körül; még csak a holdat sem látom majd
azoktól a nagy házaktól ottan. Kivel beszélek majd?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tűzhalmi kastélyban ez alatt volt nagy riadal az elveszett csemete
miatt. Ki látta, hová lett? De nagyobb kérdés volt az, hogy milyen
alakot vehetett föl, mikor elszökött? a nélkül currentálni nem lehet.
Hajfonadékait levágva, leányruháit levetve mind itt hagyta; hogyan
lehetett öltözve?
Sára asszony hajszolta a férjét, meg valamennyi házi barátot,
tiszttartót, alispánt, hogy keressék hetedhét országon a leányát; maga
is egész nap kocsizott s fűt-fát kikérdezett, de semmi nyomot nem
talált.
A derék csendbiztos, Holofernes uram ugyan igaz hitére fogadta, hogy ő
egy hét alatt előkeríti, ha égből, ha pokolból is a szökevényt, s nem
mult nap, hogy a tűzhalmi kastélyba fel nem hozott volna egy-egy kóbor
czigányleányt, faczér szolgálót, csárdai virágszált, vagy kolduló
ancsát, hogy «úgy-e ez az?» hanem Sára asszony egyikben sem akart az
eltünt Emmácskájára ráismerni. Arról aztán Holofernes uram megint nem
tehetett; ő megfogta, a kit megfoghatott.
Valami tizednapra az eltünés után aztán véget vetett a kétségbeesésnek
egy Debreczenből érkezett levél, melyet a collegiumi senior írt
Decebálnak, tudatva vele, hogy fiörököse mai napon subscribált s letevén
a privat-exament, az első humaniorába fölvétetett.
Decebál sietett a levél tartalmát közölni a feleségével.
– No! Megkerült a drágalátos magzatod! Mondtam, hogy rossz pénz nem vész
el.
– Hát hol van?
– Jó helyen van. Ott van Debreczenben: a collegiumban.
– Az én Emmám! A collegiumban! mendikás!
– No, ugyan nagy csuda! Én nem tudom, mit lármázod fel az egész
vármegyét a miatt a kölyök miatt? Én háromszor elszöktem az apámtól,
tizenhárom esztendős koromig. Egyszer a Robinson szigetét indultam el
fölkeresni; máskor a görögöket akartam felszabadítani; harmadszor meg
egy komédiás leány után szöktem el s félesztendeig kóboroltam és vertem
a réztányért a vásáron: mégis itt vagyok.
– Akkor is gonosz csont voltál már, de én nem akarom, hogy az én Emmám a
te nyomdokaidban járjon.
– Hiszen nem is jár. A collegiumba szökött, tanulni van kedve. Ezt nem
az én példámból szerezte. Ne félj, majd visszajön, ha megunja a
mindennapi semper-levest.
– Jézus, Máriám! Hogy az én Emmám mindennap semper-levest kapjon!
– Kap biz az ott egyebet is, ha jól nem viseli magát: pálczát.
– Pálczát! Az én fiam! Fel is fordítom az egész kollégyiomotokat a feje
tetejére!
– Fordítsd! Fordítsd!
– Te csak nevetsz! Mintha apja sem volnál. Pedig egyetlen egy fiad.
– Remélem, hogy én is egyetlen egy apja vagyok neki. Hájszen nem törik a
csontja. Majd eljár legatióba, Kis-Pércsre prédikálni; meg énekel a
temetéseken petákért.
– Micsoda? Az én fiam petákért énekel; a debreczeni Péterfia-utczán
végig! De ezt a gyalázatot nem hagyom megtörténni! A Tanussy-czimeren
ilyen szégyenfolt nem ragad. Azonnal fogass be!
– Hiszen már befogattam.
– Hogy Debreczenbe menj, a fiunkat hazahozni?
– Nem biz én, hanem Koltaberekbe, egy pár medvének a bőrét hazahozni.
– Már megint Koltaberekbe! Szerelmeskedni?
– De ördögöt! Vadászni.
– Vadászszál itthon. Van itt erdő elég.
– De nincs medve. Az őzeket csak nem öltöztethetem fel medvebőrbe.
– Halaszd későbbre. Elébb járd meg Debreczent.
– Jaj galambocskám, nem értesz te ehhez. Ennek a hónapnak a végén a
medve már téli álmát aludni megy s nem lehet rá vadászni. Aztán már az
egész vadásztársaság össze van hiva a napjára Koltaberekbe; magam, a
házigazda csak nem maradhatok el.
– Tudom! Hiszen tudom én azt, hogy micsoda medvére vadásztok ti
Koltaberken, szép virágszálom.
– Ugyan mit tudsz?
– Mit tudok? Azt, hogy ottan lakik a te örmény menyecskéd.
– A kivel ezelőtt tizenöt esztendővel hirbe hoztak, a mikor még legény
voltam, akkor is vagy volt igaz, vagy sem. De hisz az már valami
nagyszerű vén banya lehet azóta.
– Hát akkor a leányáért mégy oda! Az még fiatal.
– Ezer villám! Nem is tudod, hogy van-e neki leánya, s most féltesz egy
leánytól, a kiről azt sem tudod, hogy van-e a világon?
– Tudom? nem tudom? Az nem kérdés. De ismerlek! Azt tudom, hogy miféle
vagy. Azért mégy oly messze, hogy megcsalhass.
Decebálnak nagyon tetszett ez az ungorkodás. Nevetett rajta.
– Ezt bizony kitaláltad.
Sára asszonyt egészen feltüzelte ez az ingerkedő nevetés. Már két
zsebkendőt összetépett.
– Hátha én is olyan pénzzel fizetnék meg férjem uramnak, mint a
milyennel ő kegyelme fizet nekem?
– Hahaha! Kaczagott Decebál. Ugyan tedd meg azt egyszer, kedves
galambocskám! Kit válaszszak ki a számodra? Jó lesz Bakala Peti?
– Azt mondom: dühbe ne hozz, ember! Mindennek van határa. Nem tudod,
hogy mire képes egy asszony, ha elkeserítik?
– De szeretnék egyszer olyant látni. Az én feleségem, mint világ
rózsája.
– Hát igen. Ha te úgy, én is úgy. Szeretném tudni, hogy mért kellene
csak én nekem megtartani a hűséget, másnak nem.
– Ugyan hogyan kezdesz hozzá?
– Még nem tudom, de majd megtanulom.
Decebál még jobban kaczagott.
Sára asszony aztán, mikor látta, hogy a fenyegetésének nem hisznek,
sirva fakadt.
– Ez a jutalmam azért, hogy olyan nagyon szeretlek.
– Hát ne szeress olyan igen nagyon. Az sem jó. Lásd: az Emma is azért
szökött meg tőled, mert agyon boszantottad a szereteteddel.
– No, hát nem foglak benneteket szeretni. Kutyavér! Az apja is olyan,
mint a fia. No, hát hagyjatok itt mind a ketten. Nem szaladok utánatok.
Nem bánom, ha egyiteket megeszi is a medve, a másikat meg a féreg.
Decebál kiszabadult a credóból az által, hogy vendégei érkeztek:
tuhutumvármegyei czimborák, a kiket a koltaligeti vadászatra
meginvitált. Azokkal aztán félre vonult a pipatoriumba. Az asszony
duzzoghatott magára.
Duzzogott is. Ebédnél egy szavát nem lehetett venni.
Úgy ült az asztalfőn, mint egy bálvány.
Decebál pedig csak azért is erőszakolta azt a themát. Mintha
összebeszélt volna a vendégurakkal, folyvást arról adomáztak, hogy
milyen víg mulatság esett néha napján azokkal az oláh fátákkal! De
szépek is a lelkemadták! Idézték rá a költő versét. De az örmény nőkben
mégis több a tűz! Igaz-e vagy nem? Decebálnak kellett dirimálni a
kérdést.
Sára asszonyban csak úgy forrott a méreg. Egy falatot le nem nyelt az
ételből, csak úgy tolta el magától a hajdu által körülhordott tálat.
Decebál e miatt még jobban kegyetlenkedett vele. Minden szava olyan éles
volt, mint a peniczilus.
– De hol marad az a Bakala Peti? kérdezgeté több ízben. Hogy nem jön
most, mikor legtöbb szükség van rá.
S a közben csalfán odamosolygott hunyorítva a szép asszonyára. Annak meg
tüzes nyilakat szórtak a szemei, karikára nyilva, az ajkai
szétfeszültek, a homlokát ráncz szelte keresztül.
Végre előkerült a Bakala Peti. Volt nagy rivallat a megjelenésére.
Vadászathoz volt már egészen öltözve, nagy visszatürt szárú csizmákban,
vadászkés az oldalán.
– Itt van Peti! Nem csuklottál sokat? Ugyan emlegettünk. Ülj le frissen.
Még az ebéd közepén vagyunk.
Bakala Peti előbb a házi asszonynak kezet csókolt, aztán sorba
«prenzált» az urakkal, míg a visszahozott paprikás csirkéhez letelepedék
s csak azután kezdte el magát igazolni, hogy miért késett el ilyen soká.
– A vármegyeházánál időztem. Megtudtam, hogy a királyi biztos
megérkezett, egészen váratlanul. Az okát is tudom. A curia itélete
megjött a nagy felségsértési pörben, holnap hirdetik ki a vármegyeházán.
Belizárnak tudtára lett adva a Judlium által, hogy a házából el ne
távozzék, külömben mint szökevényt fogják letartóztatni.
– Nos! Nos! mondogatták minden oldalról, s a tréfás hangulat egyszerre
komolyra változott. Mit tudsz az itéletről?
Ühüm! Volt ám esze Bakala Petinek, hogy azt mondja:
– Nem tudok többet.
Addig, a míg utól nem érte a vendégtársaságot evésben-ivásban, nem
tudott semmit, más dolga volt a szájának, mint declamálni.
Csak a mikor az ötödik pohár szerednyeivel lenyomtatta a töltött
káposztát, akkor rukkolt ki vele, hogy:
– A referendárius titkárától kicsaltam, hogy mi van az itéletben.
– No, hát mért nem mondod mindjárt? Mit kapott Belizár? sürgölé Decebál.
– Két esztendei várfogságot Komáromban, szólt Bakala Peti, egy tulipán
formára hámozott hónapos retket dugva a szájába.
Az urak dörmögtek és a fogukat szítták. Csak Decebál veté oda, szinlett
közönynyel:
– Ez nem is sok.
E felett aztán élénk disputa támadt, hogy sok-e vagy nem sok az a kimért
büntetés. Egyik azt állította, hogy a bizony nagyon sok, egy fokos
ütésért (a nyelével) Rézkuthy uramnak a hátára, talán meg is lehetett
volna alkudni vele, annyi forintba, a hány nap a fogság. A másik azonban
előczepelte a Corpus Jurist, s felolvasta belőle az idevonatkozó
törvényczikket: «hominem regium verberantes». A ki a homo regiust
megüti, fejét és vagyonát veszíti: még nagyon is irgalmas az az itélet.
Végre Decebál megnyugtatott minden embert. Hiszen tréfa dolog az egész
államfogság. Az ember, ha jól megkéri a Platzkomandánst, megfizeti a
profoszt, olyan kényelembe teheti magát, mint odahaza. Az látogathatja,
a kinek tetszik. Ott vannak a pensionatus tisztek, azok eljárnak hozzá
délutánonkint preferánczozni: még vadászni is kijárhat velük a
börtönből. Víg élet van ottan. «Magamnak is kedvem volna megpróbálni.
Legalább két esztendeig garçon életet élnék.»
Még ez is Sára asszony boszantására szólt.
Megállj csak! Az ebéd vége felé Sára asszony asztalt bontott, felállt a
székéről.
No, még egy utolsó nyilat akart a szivébe lőni Decebál: megfogta az
asszony kezét s a vonakodót átölelve, ott tartá, mintha mutatná, hogy
módjában van vele játszani.
– No hékám. Adj egy csókot, én meg mást. Így meg nem bántjuk egymást.
– Eredj már a kutyáidhoz, nem hallod, hogy csaholnak, utasítá el az
enyelgést Sára asszony.
A késő őszi medvevadászatokhoz erre neveltetett vérebeket szoktak vinni,
mert akkor a medve nem hajt már a lármára, úgy kell kihúzni az odújából.
Decebálnak egész falkája volt mindenféle vadászebekből, a peczérek
kihozták az illetőket az udvarra, s azok nagy lármát csaptak odalenn.
Sára asszony igen helyesen utasítá a tárgyalást a napirendre. Az urak
mind felkeltek s kedves egészségére kivánták egymásnak az ebédet.
Bakala Peti törte magát a vendégcsoporton keresztül, hogy karját
nyujthassa a távozó háziasszonynak.
– Héj te Petykó! kiáltá rá Decebál. De felvadászcsizmáztad magadat!
Pedig te nem jösz most velünk Koltaligetre medvevadászni.
– Miért nem? kérdezé az elhüledezve.
– Azt majd megmagyarázza neked a feleségem.
Azzal impertinens kaczagásba törve ki, fogta karon a legközelebb eső
vadászczimborát s vitte ki magával a társaságot, a sinkoránokra terelve
a beszédet.
Sára asszony a szobájába érve, úgy megragadta Bakala Petinek a kezét,
hogy az szinte megdöbbent bele.
– Hát van igazság a földön? suttogá az asszony. Hát illik ez? Becsület
ez? Elitéltetni egy ártatlan embert, két esztendei fogságra, s a míg azt
bezárják, az igazi bűnösnek hegyen-völgyön lakodalom!
– Biz ez így van.
– Héj, ha én most irni tudnék! sohajtá fel az asszony.
Bakala Peti csak bámult.
– Hallja! Maga legjobban tudja, hogyan esett ez a gyalázatos dolog, mert
benne volt. Megtenne nekem valamit, ha igen szépen kérném?
– Mindent, a mit csak ember megtehet, a nagysád kedvéért.
– Hát tegye meg azt, hogy menjen vissza rögtön a városba, keresse fel a
kormánybiztost s mondja meg neki, hogy én szeretnék vele négyszem közt
beszélni: fontos mondani valóim vannak. Ha meglátogatna holnap délelőtt
a Tanusvári házunknál. Megértett engem?
– Tökéletesen értek mindent, lihegé Bakala Peti. Sejté, hogy itt egy
nagyszerű árulásról van szó, a miben Medea, meg Jázon, meg az
aranygyapju még egyszer szerepelnek.
Sára asszony pedig azért, hogy könyvből nem tudott olvasni, Bakala
Petinek az ábrázatjából ki tudta olvasni, hogy az mit gondol most?
Ez most azt hiszi szentül, hogy a szép menyecske megharagudott a kikapó
urára, boszúból be akarja záratni; és azután maga vigan szándékozik élni
szalma-özvegysége napjait. Bakala Peti nem tartaná magát rossz
vigasztalónak.
Ettől a gondolattól lépre ragadt Bakala Peti. Volt már ő neki az ilyen
dolgokban tapasztalása. Megtörtént az már, hogy a legdélczegebb lovagnak
a felesége is, ha elhanyagolva látta magát a férje által, keresett
magának mondjuk, hogy «boszúállást». S e tekintetben Sára asszonynak
teljes oka lehetett a panaszra. Decebál egyre kóborolt szanaszét az
országban, a nélkül, hogy valaha a feleségét valahová magával vitte
volna. Ezt a fitymálást egy asszony sem bocsátaná meg; hát még a kit a
féltékenység gyötör. A féltékenység és hűtelenség pedig nem más, mint
egy fának a gyümölcse, éretlen és érett korában. A míg éretlen, addig
fanyar, mikor megérett, akkor édes.
– Egy szót se szóljon többet nagysád; elég: mindent tudok. Úgy bizhatja
rám ezt a dolgot nagysád, mintha teljes instructiót adott volna.
Mindenben a kezére fogok szolgálni. Már most csak egyet kérek. Adjon
nekem erre a bal pofámra a drága szép tenyerével, egy izmos, de
egészséges pofont.
– Mi a csodát?
– Egy olyan patent poflevest, hogy mind az öt ujjának a helye ott
maradjon az orczámon.
– Minek az magának?
– Hát hogy tudjam urát adni, miért maradok ki ebből a házból örök
időkre, s rá ne jöjjön valaki az igazi okára.
Sára asszony átértette az egész tervet. A szája mosolygott, a szemei meg
szikráztak.
– No hát tartsa!
Adott is Bakala Petinek aztán egy olyan hatalmas pofont, hogy
megcsendült bele a füle. Igazán meg volt vele elégedve.
De még Sára asszony is. Mert ki nem állhatta ezt a szemtelen ficzkót.
Mindig viszketett a tenyere, mikor ennek a vakmerően hizelkedő,
tolakodó, követelő pofáját meglátta. Csak a régi kivánságát elégítette
ki.
– De már most, lássa nagysád, azt a rajtam ütött sebet meg is
gyógyíthatná. Mondá Peti, odatartva a pirosabbá tett orczáját. Csókot
akart rá flastromul kapni.
De Sára asszony nevetve huzta magát vissza.
– Jajh maga, mint a zsidó kocsisa, előre akarja a fizetést. Majd ha meg
lesz szolgálva. Majd egyszerre!
Ez a szó «egyszerre!» nagy jelentőségű.
Bakala Peti belenyugodott. Volt hite a nők váltóképességében.
– Tehát magamat ajánlom.
Vette a kalapját és elsietett.
Az udvarra leérve, ott találta Decebált és a vendégurakat, kik a
sinkoránokat mustrálták nagy szakértelemmel.
– Agyiő, pajtás! mondá Bakala Peti Decebálnak. Én sietek innen és többet
engem a te házad nem lát.
– Mi lelt, Bruder?
– Hogy mi lelt? azt megtudhatod, ha a pofámra nézesz, s meglátod, hogy
az egyik arczom pirosabb mint a másik.
Ott bizony még akkor is láthatók voltak a rózsák, a mik a szép tündér
keze nyomán fakadtak.
Erre nagy nevetés támadt az egész társaság részéről. Ez megkapta a
magáét!
Bakala Peti igen jól adta a lefőzött udvarlót. A kocsija ott állt
befogva. A kocsisával rettentő veszekedést kezdett, (mint a féle
megtromfolt ember, a kinek valakivel kell éreztetni a haragját). Az
istrángszíj t. i. csavarodva volt felkapcsolva a kisafára!
Fenyegetőzött, hogy elcsapja a marhát. Kikapta a kezéből a gyeplőt,
rávagdalt a két sárgára (a minek az áráért három szolgabirónál van már
beperelve) s elvágtatott, az egész társaság szerencse kivánatai közt.
Ez az intermezzo Decebál kedélyét enyhébb hangulatba hozta. Szegény
Sárika! Mégis csak gyémántos, aranyba foglalni való asszony! Mikor az
ura feldühíti, az udvarlót pofozza fel.
A mint a társaság, egy kis ebéd utáni séta kommotiót végezve, visszatért
a kastélyba, Decebál sietett is felkeresni az asszonyát s igen gyöngéden
bánt vele. A mit annál inkább is illett tennie, mert az asszony épen
azzal foglalkozott, hogy az ő vadász kirándulásához szükséges mindenféle
czókmókot összepakolja. Sára is igen nyájas volt már.
Úgy látszott, mintha az egy lecsapástól egészen megtisztult volna a
levegő.
Csak arra kérte, hogy magára vigyázzon, a medve meg ne tépje. Gombostűt
vigyen magával a kabát hajtókájába szúrva. Ez szükséges a
vadászembernek, hogy ha szembejövő pappal találkozik, utána hajíthassa a
gombostűt; külömben szerencsétlenség éri a vadászaton. Ő pedig maga az
alatt, a míg Decebál Erdélyben jár vadászaton, el fog utazni
Debreczenbe, s hazahozza azt a rossz gyereket. Bizony nem hagyja ott
mendikásnak, ha maga Cálvinus János feltámad is, s az követeli magának.
Ebbe a szándékába Decebál is beleegyezett.
Többet aztán szó sem volt sem az örmény asszonyról, sem annak az
esetleges leányáról, ellenben a bekövetkezett vacsoránál (a hol Sára
asszony igen jó étvágygyal hozta helyre a déli mulasztást) csupa
debreczeni kollégiumról folyt a discursus. Nem volt már titok, hogy az
Emma oda szökött; az a gonosz utálatos Jancsi beszélte rá bizonyosan, a
ki egészen elbolondította a fejét. Majd vissza fogja hozni a mamája, s
ezentul kordában fogja tartani! A vendég urak mindegyike tudott valami
tanácsot adni, hogy kihez kell fordulni a végett. A seniorhoz, nem: a
contrascribához, de biz a rector professorhoz! azért sem; ez a conrector
dolga. Hát a legrosszabb esetben ott van a superintendens, ha az sem,
hát a coadjutor curator! Hátha a fiu erővel ott akar maradni? Mit mond
az ilyen esetnél a Tripartitum? Eh mi köze a «mi» ügyeinkhez a
Tripartitumnak. Mit mond a komjáti kánon? Hátha a «nagy botos» is
beleszól? hátha a diákok «ad armát» kiáltanak? Nem tréfa az. Ha ez óta
felöltötte a tógát az Emma, nehéz lesz abból kiöltöztetni!
Egyszóval, Sára asszonyt ellátták minden előre elképzelhető eshetőségre
jó tanácscsal.
Aztán végre is, magával viszi az asszonyi arzenál leghatalmasabb
fegyverét, az anyai könyeket, a miket már ez alkalommal is bőségesen
ontott.
Ez most nem gondol egyébre, mint az Emmájának a kiszabadítására az
emoreusok körme közül.
Abban egyeztek meg, hogy Sára asszony holnap reggel mindjárt útnak indul
Debreczenbe. Decebál még bevárja a Szilágyságból érkező vadásztársakat s
azokkal egyesülten indul neki majd a bihari hágónak, harmadnap kora
hajnalban.
Olyan kedves is volt Decebál, hogy ez este nem ment a czimborákkal
kártyázni; a mit azok megbocsátottak neki; tekintve az elmaradás
tiszteletreméltó indokait.
Másnap későn is virradt meg a tűzhalmi kastélyban, a mi sok tréfás
megjegyzésre adott okot. Az utazó hintó már reggel hatkor be volt fogva
az öt mokány lóval; de biz azok még nyolcz órakor is ott rázták a
csengőt a nyakukon; a kocsis legalább huszonötször körülrájtsulozta
velük az udvart.
A bucsúvétel is igen érzékeny volt. Decebál maga bugyolálta be
mindenféle wiklerekbe messze útra elbocsátott feleségét. Vége-hossza nem
akart szakadni a csókolódásnak. Sára asszony még a tova gördülő hintóból
is kihajolt s lobogtatott kendőjével küldé köszöntését az utána néző
édes kedvesének.
Ugyan mi jár most ennek az asszonynak a fejében?
Nem kevesebb, mint az, hogy ő most ezt az ő édes kedvesét becsukatja két
esztendőre a komáromi várba, s aztán saját magát is odacsukatja mellé,
hogy az két esztendeig kénytelen legyen ott lakni vele egy börtönben.
Csak asszonyfejben támadhatott ilyen gondolat! Az azután ki is főzi.
A Tanussy Decebálék háza Tanusvárott salva guardia volt: «nemes telek».
A város királyi város; hanem a nemes telek egy darab enclave benne. Ez
nem tartozik a városi hatóság, hanem a vármegye igazsága alá. Azért az
ezen telken épült ház ment a katonabeszállásolástól, itt a városkapitány
tolvajt el nem foghat, hanem csak a szolgabiró. És a mi fő dolog, a
városban nem szabad zsidónak boltot nyitni, de a vármegyében szabad.
Annálfogva a salva guardia egész utczára néző tractusa csupa
szatócsboltból, rövidáru kereskedésből és pálinkamérésből áll; itt a
nemesi kiváltság hóna alá nyúl a zsidónak s lehetővé teszi neki, hogy
fészket rakhasson a város közepében. Jól megfizet érte! Az uraság maga
csak leszálló helynek tartja ezt a házat, ott van a lovai számára az
istálló és saját használatára egy udvari lakház, a minek minden ablaka a
tágas nagy kert felé nyílik, az udvarra s az abban játszó
zsidógyerekekre nem látni ki onnan.
Ez a topographiai ismertetés azért volt előre bocsátandó, hogy
megérthetővé tétessék, mi módon kerülhetett Ponthay gróf úgy össze Sára
asszonynyal, hogy azt senki meg ne tudja.
Mert Tanusvár nagy pletykafészek. Ott minden élő teremtés ismeri Tanussy
Decebálnét még a járásáról is, s a királyi biztos nem tehet egy lépést a
városban, hogy arról még aznap minden ember ne beszéljen s aztán
mindenféle conjecturákat ne kössön hozzá.
Tehát ez így lett kimesterkélve. Ő kegyelmessége véletlenül
összetalálkozik a salva guardia előtt Bakala Petivel. Köszöntik egymást.
– Hová tetszik menni excellentiádnak?
– Egy szíjártó boltot keresek. A jukkernégyesemnek szeretnék sallangos
lószerszámot venni.
– Van az itt nagy választékban a Kohnnál.
Azzal bevezeti ő excellentiáját a Kohn boltjába.
A szatócs előhordja a drágaságait. Bakala Peti műértő szemének egy sem
tetszik. «Van még ennél szebb is a magazinban».
Azzal az udvarra nyíló ajtón kimennek a boltból, s az alatt, a míg
Bakala Peti lehordatja az állványról valamennyi lószerszámát a
szatócsnak, Ponthay Adalbert véletlenül meglátja az urasági lak nyitott
ajtajában állni a szép Tanussy Decebálnét, udvariasan üdvözli. Az
meghívja, hogy tessék, legyen szerencséje egy pillanatra. Nem látja meg
senki, csak a zsidó asszonyok. Azok pedig némák. (Nem egymás közt, de a
világra nézve.)
És így az egész árulást nyélbe lehet sütni, a nélkül, hogy az eredetét
meg tudnák valaha az illetők.
A tényállásról már fel volt világosítva Adalbert gróf Bakala Peti által.
Különben is tudta ő azt jól, hogy ki követte el a felségsértési actust,
de nem volt rá bizonyítéka. Bakala Peti denunciatiója még magában nem
volt elég. A mi csalhatatlan bizonyíték lett volna, az a Decebál által
leszakított Lipót-rend. Ez Sára asszonynál van. De hogy kerüljön a
királyi biztos kezébe? Még pedig olyan módon, hogy el se lehessen
tagadni; de még se kelljen Sára asszonynak a férje ellen tanubizonyságot
tenni.
Nehéz dolog ez nagyon.
Valamit sejtett Adalbert gróf.
Ilyen árulást ingyen el nem követnek. Ez az asszony bizonyosan
szerelmes. Mert nagy dolog az, ha egy nő a saját férjét be akarja
záratni, még pedig két esztendei várfogságra.
De vajjon kibe szerelmes? Bakala Petibe-e? Ez nagyon alacsony ízlés
volna. A dandy ugyan maga azt hiszi. Adalbert gróf mást sejtett. Ez
asszony Belizárba szerelmes, a kisebbik urába. Mikor arról van szó, hogy
ki szenvedjen meg, inkább a férjét szolgáltatja ki. Ez tragicus
kimenetel; de lélektani tény.
– Én megmondom a módját, hogy hogyan lehet az igazságot kisütni, mondá
Sára asszony, miután a történeteket még egyszer előadá a királyi
biztosnak. Hanem egy feltételt kötök hozzá.
– Kérem.
– Nem bánom, ha Decebál megkapja a két esztendei várfogságot; de kikötöm
magamnak azt, hogy engemet is csukjanak oda hozzá.
– Ah! – Adalbert grófnak nyitva maradt a szája bámulatában.
– Igen! Azt akarom, hogy legyen kénytelen, a czudar, ott ülni
éjjel-nappal velem egy szobában, s ne legyen neki más vigasztalója
nálamnál. Ne szökhessen meg tőlem sehova. Legyen a láncznak az egyik
vége az ő lábára verve, a másik meg az enyémre. Akkor aztán tudom, hogy
megbecsül.
Most nyíltak fel a szemei a grófnak igazában. Ez a menyecske a saját
férjébe szerelmes! De még milyen őrülten szerelmes! Ez csakugyan új neme
a férji hűség biztosításának. Jaj, ha lábra találna kapni!
Hitetlenül nevetett.
– No hát mit nevet a gróf? Én egész komolyan beszélek. Szenvedjen a ki
bűnös; de legyek én ott, hogy megvígasztaljam.
– Ez lehetetlenség, asszonyom; nem élünk a Zách Feliciánok korszakában,
a mikor a családfő felségsértéseért az egész familiát elitélték,
asszonyt, leányt vegyest. Azért, ha Decebálra kisűl a felségsértés, a
feleségét nem lehet melléje záratni a börtönbe.
– Csak tessék rám hagyni. Majd teszek én arról. Jól kifundáltam én ezt
az éjszaka, hogy nem tudtam aludni. Majd belekeverem én magamat ebbe a
processusba, olyan szépen, hogy egy kalap alá kerülünk Decebállal.
Tessék csak ide hallgatni. Ez a rossz ember most engem elküld
Debreczenbe a fiamat keresni, maga meg azalatt a kortyondi pajtásaival
eleblábol Erdélybe a régi szeretőit fölkeresni.
– Talán nem is igaz az.
– De tudom én azt jól. Nem lehet egy asszonyt megcsalni. Úgy ismeri az
az urát, mint a czigány a hegedűjét. Hát én most azért is keresztül
húzok a számításán. Ő kelme nem fog az idén medvevadászni! Kérem! Magam
is erdélyi leány vagyok, tudom, hogy ilyenkor már a medve alszik, s
akárhogy kérdik tőle, hogy adja a bundáját? nem hozza elő. Decebálnak
ezúttal «orrod tőle foghagymás!»
– De azt előre is megmondhatom, hogy én nemes embert, ha csak in
flagranti nem kapom, le nem tartóztathatok.
– Nem is úgy gondolom. Úgy-e bár vannak az országban olyan bizonyos
emberek, a kiknek az a dolguk, hogy mindenütt szaglászszanak,
hallgatózzanak, szemfüleskedjenek, aztán ha valamit elleshettek, azt
megírják Bécsbe.
– Egyszóval «titkos policzáj». De hát hogy tudja azt a tekintetes
asszony?
– Sokszor előhozzák beszéd közben az asztalnál az urak. Szidják érte a
kormányt. Hanem azok másnak nevezik. Valami olyan kutyafajta.
– Talán «spitzli?»
– Igenis, spitzli. No hát egy ilyen spitzli feljelenthetné ezt a dolgot.
Annak nem kell sem magát megnevezni, sem bizonyítani. Elmondhatná,
hogyan történt a homo regius ellazsnakolása? még azt is megirhatná, hogy
az elvett Lipót-rend ott található az én elefántcsonttal kirakott
szekrényemnek a belső rejtekfiókjában, a mit akkor lehet megtalálni, ha
az ember az arany czifraságot félretolja. Ott van a porcus dalicti.
– Tehát csakugyan ott van a tekintetes asszonynál?
– Persze; én elvettem tőle, mert azt hittem, valami menyecske nyakából
tépte le emlékül; hanem aztán a «spitzli» felvilágosított felőle, hogy
ez Rézkuthy rendjele.
– A «spitzli?»
– Hát igen. A Bakala Peti. Eddigelé úgy-e, hogy nem tudtak a bécsi urak
egész Tuhutum vármegyében egy árva lelket sem találni, a ki
«spitzli»-nek odaadja magát? A kit meg idegen helyről küldtek ide, be
sem merte ütni az orrát Tanusvárra máskor, mint országos vásárban,
egyszer akkor is a hátára ragasztották neki a titulusát nagy betűkkel:
«spitzli», meg is verték, ki is dobták. Soha sem is jött az ide többet.
No hát én nekem még azért is köszönettel és hálával tartozik az udvari
cancellária, hogy egy jó spitzlit szereztem a számára, a ki egészen
alkalmatos, s azért megteheti nekem azt a szivességet, hogy engemet az
urammal együtt becsukasson Komáromba. Hej, ha én azt elénekelhetném az
én Decebálomnak: «Majd elmegyünk, rózsám, Komáromba, Komáromba: Ott is
együtt leszünk kovártélyba, kovártélyba!» Hanem hát menjünk tovább,
drága az idő! Erre a följelentésre Decebál meghívást kap Bécsbe, a
királyhoz. Hogyan is hivják azt? Tatár szó! Sokszor hallottam emlegetni:
«Adadundum verbungérium».
– Igen, igen. «Ad audiendum verbum regium».
– Nojsz így mondtam. Hát oda fel kell neki menni. Az ellen nincs
rugódozás. Ezt a parancsolatot még ma meg kell neki kapni; mert holnap
már kimegy Erdélybe, s onnan sohse kerítjük vissza. Az alatt pedig, a
míg Decebál Bécsben jár, kegyelmességed, a maga hatalmánál fogva, egész
brachiummal kijön Tüzhalomra, s házmotozást kezd a Tanussy ősi lakban.
Én akkor már otthon leszek; mert arra a hírre, hogy az uramat Bécsbe
czitálták, hirtelen végzek Debreczenben, breviáriummal (értsd: brevi
manu), a kit útban találok, felpofozom! a kölyket beteszem valami
professorhoz; hát legyen az ebadta pap, ha már tanulni van kedve; s
azzal vágtatok haza lóhalálában. Ott kezdődik azután az én dolgom.
Kegyelmességed házmotozást akar tartani az én nemesi portámon. Seprűt
fogok; repellálok. Egy pár hajdúnak kiütöm a fogát; a magas kormányt
lehunczutozom. Kegyelmességednek azt fogom mondani, hogy úgy áldja meg
az Isten, mint a suhai malmot! Tetszik tudni, hogy áldotta meg a suhai
malmot? Hétszer ütött bele egy nyáron az istennyila.
Mikor pedig a szekrényemre kerül a sor, s a rejtek fiókra rátalálnak,
akkor egyszerre elájulok. Hát ez aztán csak elég lesz arra, hogy
Decebálom felségsértési perébe belekeveredjem, s vele együtt magam is
odakerüljek a komáromi Babylonba. (A «pavillon» népszerűsített neve volt
ez.)
Adalbert grófnak el kellett ismerni, hogy ennél furfangosabb
cselszövényt nem lehet kigondolni annak az elérésére, hogy egy szerelmes
asszony az ő imádott urával két esztendei mézes hetek eltöltésére legyen
királyi táblai itélet útján kenyszerítve. Nincs benne semmi
lehetetlenség, semmi képtelenség.
Azt azután már Ponthay Adalbert a saját divinátiója nyomán kálkulálta
ki, hogy mi lesz ennek a czifra dolognak a lefolyása?
Tanussy Decebál, ha azt megtudja, hogy a házánál tartott házmotozás
alkalmával megtalálták az élő bizonyítékát az általa elkövetett
felségsértési ténynek, egyszerre felhagy az eddigi tergiversatióval, s a
mi a nemes ember jellemében van, elvállalja egész kevélységgel a maga
vétkét, s többé nem bujkál sehová, hanem azt mondja: «hol az a
börtönajtó? Adós vagyok, fizetek.»
Azzal becsukatja magát.
De ezt még megelőzi valami eset.
Elébb a királyi biztos magához hívatja Belizárt. Ez mind e mai napig nem
tudja, hogy mi történt vele a régi napnál töltött orgia után; mert álló
huszonnégy óráig nem lehetett bele lelket verni. Maga is kezdi már
hinni, hogy ő verte meg a homo regiust. Saját hive pedig egy sem volt a
társaságban, a ki felvilágosítaná.
Ponthay Adalbert tehát meg fogja neki mutatni a biróság itéletét. Két
esztendeig űlni bizony nem kellemetes dolog. Mikor aztán a «vad
elefántot» így megkínozták a «rossz emberek»; akkor elő fog állani a «jó
ember» és megvédelmezi, kihozza a veremből. A királyi biztos el fogja
neki mondani, hogy bizonyosságot szerzett magának a felől, hogy nem
Tanussy Belizár követte el a nagy feloniát, hanem valaki más. Már rajta
tartja a kezét. Meg fogja menteni az ártatlant a bűnhődéstől, de
beleejti a vétkest. És ezért a jó szolgálatért nem is kér semmit
Belizártól; semmi igéretét sem veszi. Még csak arra sem akarja őt
gyöngéden kötelezni, hogy félre vonuljon a közügyek teréről. Sőt
ohajtja, hogy vegyen azokban mentül tevékenyebb részt. Csupán arra kéri,
hogy emlékezzék meg rá, hogy van igazság a földön, ritka plánta ugyan
(mint ez idő szerint a burgonya), de mégis kapható, s hogy ennek a
gumóit Ponthay Adalbert, a királyi biztos ültette el Tuhutum
vármegyében. Azután következik az, hogy a megváltozott tényállás, uj
tanujelek, önkénytes vallomások nyomán az elmarasztaló itélet Tanussy
Decebált fogja sujtani. Hiszen semmi csontja sem törik el bele. Az úr
még a tömlöczben is úr. Akár egész víg társaságot gyűjthet ott maga
körül az elitélt. De milyen nagy lesz majd a meglepetése, ha egy szép
délután csak betoppan hozzá a felesége s azzal az édes nyilatkozattal
borul a nyakába, hogy ő is el van itélve felségsértés miatt. Hogy ennek
mi lesz a következése? azt véges elme előre meg nem jósolhatja. Hogy
Decebál megpuhulva jön ki a börtönből: az az egy bizonyos.
– Áll az alku. Mondá Adalbert gróf, kezet adva Sára asszonynak, a ki őt
aztán kikisérte az ajtóig. «Igazán gyönyörű virágok vannak a kertjében a
tekintetes asszonynak», mondá a bucsuzás kicserélése közben.
Ez alatt Bakala Peti minden lószerszámot előhordatott a magazinból, s
azok közül kiválasztá a legszebbet ő excellentiája számára. Adalbert
gróf helybenhagyta a választást s odébb ment. Bakala Peti hátra maradt;
egyért azért, hogy ne lássák együtt az utczán a királyi biztossal;
másért meg, hogy bekasszálja a Kohntól a sápot az elcsaklizott sallangos
szerszámért.