A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy
publikum előtt hangzatos czímei voltak; politikai meggyőződések,
felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kurucz, labancz tábor!
hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot, «osztályos
atyafiak» voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.
Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, a ki a Tanussy testvéreké,
utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiusított leány, a kinek halála után
egy roppant terjedelmű nagy birtok maradt az unokáira. Ez a birtok
Erdély határszélén feküdt, a hol a Kárpátok kezdődnek, a keleti része
rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőllős hegyoldalakba
hanyatlik át s aztán ellapul végtelen síksággá, a mit két folyam
öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repczének, dohánynak hazája;
gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.
Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje
el volt foglalva a nagy franczia háboruval; generális volt a
hadseregnél, kinn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Makk
tábornagygyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt s a maga dolga
után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a birói osztoztatásnál a
rájuk maradt nagy birtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a
rengeteg erdőség mind a Ponthay-családnak maradt, az áldott Kanahánvidék
meg a Tanussyaké lett.
Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett s átvizsgálta az
inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a
maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben
dúskálkodnak; neki jutott a makk, meg a gubics; ezeknek a bor és a búza;
ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az unokaöcscsei ellen, azt
követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben
vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s
engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.
A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per
volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, a mi
a berkenyefának, hogy a ki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből, ezt
nem végzi be egy emberöltő idő.
Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen
birni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy a mire az egyik
rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályujítás
a Ponthay-család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is
újra kellene osztozni!
De ime a «fátum», a «véletlen» közbehoz egy minden prókátori erősségnél
hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbuvár;
ámde ez a halom épen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncznak
legmesszelátszóbb gerinczén fekszik, a mely Ponthay Adalbertnek jutott
osztályrészbe. Ott van eltemetve az «ük» Thonuzóba, és vele együtt
eltemetve a hártyára irott «szer». Csakhogy ehhez hozzájutni más áron
nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent mint
egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyan akkora
ősrengetegért.
Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége
daczára is azt mondá magának: «aludjunk erre egyet!»
Mert hát nem hiába van az ország czímere is olyan formán osztva kétfelé,
hogy az egyik részébe esnek a folyó vizek, meg a sík földek, a másik
részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a
kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké, a
másik aztán a mienk.
Decebál még nem adta be a derekát, meg volt ugyan már rendítve; de még
tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között.
Az egyik serpenyőben búza, repcze, a másikban a bükkmakk! Ezt még a
Bajhalom kincsei nem nyomják le. Még ide kell valami, a mi a súlyt erre
felé billentse.
Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton, s megkisérté kenyérbélből
lovon ülő pánczélos vitézeket gyurmázni.
A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiscus
jött be hozzá.
– Látod, látod barátocskám, mondtam ugy-e, hogy ez lesz belőle! nem
akartál megjelenni, magadat védelmezni; már most meghozta rád a
törvényszék az itéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod,
publicálni fogják.
– És ha nem megyek? szólt daczosan Decebál.
– Hát akkor visznek. De az nem volna tehozzád méltó situatio.
Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképen sem lenne valami
dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva
hurczolnák a hajduk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is,
az is ott volt az itélet kimondásakor; külömben nem feleselhetett volna
a királylyal.
– Jól van, ott leszek. Hadd lássam azt a komédiát!
Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint a ki fitymálja az
egészet. Az egész hosszan indokolt itélet felolvasása alatt egyre
törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. «No
lássa az ember!» «soha több fát, mint az erdőn!» «mi a tatár? hát még
ezt is tudják?» «Czoki pöngő!» «Legyen lud, ha kövér!»
A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget
nevetett a mókázásain; s a derültséget nem birta elparáholni a királyi
biztos haragos tekintete.
Az itélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely azonban a királyi
biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra
lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy «azonban a fogoly úr tartozik
magát saját költségén élelmeztetni.»
Erre a szóra meg már épen elkaczagta magát Decebál.
– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri
rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! a
hogy csak kitelik konyhából, pinczéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy
magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az
urak, birák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, a ki
törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn
a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt
mulathatunk.
Ettől a szótól még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jó
kedv.
Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával a főfiskussal. «Aztán te
is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, a míg
csak itt ülök. Szivesen látok mindenkit, a hányan csak beférnek a
dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!» Kimenet a teremből egyre
osztogatta fenhangon a parancsolatokat a hajduknak, ki mit hozzon?
A börtönajtóban találkozott Anonymussal. Ez nem kedvező órában jött
most.
– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz,
mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!
A régiségbuvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a
gúnyvigyorgás meg is maradt a mumia vonásain, még mikor
visszasompolygott is.
A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, a mi azt nagyon meglepte
volna, de soha sem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt, a
mint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s
azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba
veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgy is majd
megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kutforrásból, hát csak
hadd patvarkodjék addig.
Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, a mi a
törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt
seperve; a nagy poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan,
s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy polituros pohárszéket
állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börbönczéje és a
tajték pipája is.
No, ez már emberség!
Kis idő mulva jött két hajdu, a ki se kérd, se hall, összepakolja az
ágynemüt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos,
kis vánkos hozzá, selyem paplan, mind tiszta czihával. Az ágy elé pompás
nagy medvebőrt terítenek le.
Ő excellentiája, a királyi biztos úr parancsolta így.
Ez ellen nem is lehet kifogást tenni.
Decebál nem is tartott elébb valónak semmit, mint rágyujtani a jó vágott
dohányra, a miben saját termékét ismerte fel.
Ezt bizonyosan a feleség küldte ide.
Szegény Sárika! Mégis jó áldott asszony ez!
Megint egy kis idő mulva hoznak egy nagy fali-tükröt s azt felakasztják
a két ablak közé.
De már ez mire való fényüzés egy fogoly úr börtönében?
Egyszer megint jön a két hajdu, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy
sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kaliczkát kanári
madárral.
Már erre nevetni kezdett Decebál.
– Úgy látom egészen fel akarjátok czifrázni a tömlöczömet.
– Ő nagyméltósága parancsolta így.
– Vajjon micsoda szellet szállta meg ő nagyméltóságát, hogy így
kedveskedik, nekem?
Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt
ételekkel és italokkal, hanem a meghivott vendégurak is; a kik nehány
órával elébb mint birák ültek szemben az incattussal. Most azután
pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, a mikor vége szakadt az
ebédnek. Akkor aztán felczihelődtek a vendégek s menni készültek.
– De biz én tőlem meg nem szabadultok! hatalmaskodott Decebál. A ki én
nálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább
hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elitélt
rabnak Tuhutum vármegyében.
Valamelyik czimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra
meg a kanári madárra.
– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom, mondá Decebál. Az ő kedvencz
virágai, meg az ő kedvencz madara. Csodálom, hogy még a kis kedves
pincsi kutyáját is el nem küldte.
Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyilásnál csak
beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, a mi elfér egy
köpönyeg-zsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak
egy szökéssel felugrik a térdére, s egy párszor körül fordulva, oda
ágyazza magát az ölébe.
– Mondtam ugy-e? hogy még a pincsi kutyáját is elküldi hozzám. Szegény
jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.
Hát csak kivánni kell! olyan tündérvilág van itt, hogy a mit az ember
kimond, egyszerre megvan.
A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy «szabad»-e, kinyitják s
belebben rajta, mint a kivánság, az asszonyok legszebbike s azzal
egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha
hallják is, annyi csókot rak az orczájára, a mennyi csak ráfér.
Decebál mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész
vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem
is bánta.
Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy
hűséges, nyájas, deli szép asszony, mikor a börtönajtó-ablak közé
szorul.
De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól.
Nem hiába gróf, de fáin ember.
Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdu. Most meg már egy
rengeteg nagy rézveretes böröndöt czepelnek be.
– Csak tegyétek oda az almáriom elé! parancsolgat nekik Sára asszony, s
azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő
kulcstartóról kikeresni a börönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a
lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a
sok mindenféle fehérnemüt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom
fiókjaiba.
Decebálnak csak elállt a lélekzete.
– Hát ez micsoda?
– Micsoda galambom? hát az én ingeim, alsószoknyáim, meg harisnyáim.
– De hát mit akarsz te azokkal itten?
– Hát viselni akarom, lelkecském, egymásután; a hogy rákerül a sor.
– Rá kerül a sor! Hát meddig akarsz te itt maradni?
– Meddig? Épen addig, a meddig te. Két esztendeig.
Decebál felpattant erre a szóra.
– No, azt én meg nem engedem.
– Hjaj, szerelmem! otthon parancsolj. Itt én is oly uraság vagyok, mint
te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok itélve két esztendőre, a hogy
te?
– Mit? Az én vétségem miatt?
– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám
felségsértést elkövetni, ha az olyan virtus, hát mink is tudunk.
– Hát mit csináltál?
– Mit csináltam? Angyalom! Hát a mint utánam futtattál, hogy forduljak
vissza, hagyjam ott Debreczent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam
vissza, haza Tüzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a
tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én
rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csunya
ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, a ki maga
személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal s elfoglalta a
kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.
– S te ellenálltál volna?
– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot
rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bujt el, a mint a katonákat
megszagolták; ott hagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a
prezencziámat; ott fogadtam a salonajtóban ő excellentiáját s azt
kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay
Adalbert, királyi biztos. «Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?»
Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi
kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok!
Mit keresnek itten? Nem vagyunk mi tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a
seprüt s odaálltam a szekrényem elé. A ki hozzá próbál nyulni, bizony
betömöm a száját ezzel a bartwischsel.
– Igazán azt mondtad?
– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, a ki ott kotnyeleskedett,
olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány
cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták,
elkerítettem a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész
genelogiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.
Decebál felugrott, össze-vissza ölelte, csókolta az asszonyát. «Igazán
azt tetted?»
– Azt én! de mindjárt bilincset is vertek a kezemre.
– Erre a kis kézre?
Decebál csókokkal halmozta el azt a két szép kezet.
– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a
gorombákat, a mint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják
fel a fehérneműimet, a míg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes
szalagra, a miről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske
násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a
diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide
a vármegye házára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak,
felirtak mindent, a mit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el
semmit. Ma délben aztán kihirdették a sententiámat. Felségsértés miatt
két esztendei tömlöczre vagyok itélve, s azt itt kell leülnöm a
vármegyeházánál. Látod már most, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan
kerültünk össze.
Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha
már az embert elitélik két esztendeig tartó, tisztességes czímű vétség
miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény,
mint ha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is
becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)
Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe
juthatott a maga szerelmesével, a honnan az tőle sehová el nem szökhet,
a hol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül ő reá. Most már
egészen az övé!
Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az
ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: «Szigligetben
fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé
nem fogok!»
Ez nagyon szép idyll volt – egy napig, két napig, három napig. De már a
negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot.
Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná
magát, hogy aztán visszatérett ujdonságnak találhatná a feleségét; de
így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a
kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.
«Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne
gyönyörűségét? Hanem a mi sok, az mégis sok. Igenis: kávés csésze
számra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is tulzott!»
Így mondá azt magában Tanussy Decebál.
S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem
állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség
között idő jártával mégis csak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.
Egyszer ilyenformát talált Deczebál a felesége előtt kiejteni:
– No de aztán már most, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el
a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog
végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott
voltam a «Régi Napnál», akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt
czimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöcziekkel
telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad
benne a tolvajságban.
Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit
kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára
asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez
szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.
Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést
csinált.
– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem
szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással
szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy
Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanuba a legjobb czimboráit, a kik
még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé
tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni.
Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz oda jött
veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem!
Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod,
se le nem irod soha. Az ránk nézve meghalt!
Erre a nagyon meleg hangon adott replicára aztán megint Decebál keblében
ütötte fel a fejét a féltékenység hydrája.
– De nagyon érdeklődik az ifjasszony azért a drága madárért!
Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, a minek az lett a
vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz s egész nap harisnyát
kötött, Decebál pedig végig nyujtózott a kanapén s elpipált két font
dohányt. Este aztán mégis csak neki kellett kibékíteni az asszonyát.
Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy
elment, hogy három napig sem került haza, de most azt parancsolja a
törvény, hogy itthon kell maradni.
Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénynyel, hol
zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a
mesemondás zárszava: «tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem
haltak» s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot
gondoltak ki maguknak.
A nyolczadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel
Vakandi Anonymus urat s küldje ide hozzá.
– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban s eszi a penészes
papirost egész nap.
Mindjárt elő is keríttetett.
Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony egyszerre
zsebkendőjével takarja el orrát, száját, a mint a régiségbúvár belép s
röviden végezte el vele a dolgát.
– Elhatároztam magamat. Eredj le rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg
neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.
Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a
görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel
adott választ s igyekezett kifelé az ajtón.
Az az «egy szó» pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás
szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt: «kiegyezek!»
Értve az osztályigazgatási pert alatta.
Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiscustól, a ki
holmi hivatalos irásokat hozott magával.
Azok nem érdekelték Sára asszonyt.
Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes
kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését
rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel?
Hisz nem ő rá néz a csákányság! Decebál aláirta az egyezséget.
Mikor aztán a főfiscus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott
egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.
Az volt a királyi amnestia-levél. – A dátumon még nedves volt a porzó;
azt most irták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az
excellentia fiókjában.
Decebál elolvasta, s ott hagyta az asztalon.
– Mondhatom, hogy két heti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett
Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.
Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi
erdőért.
Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a czélját. Hiszen igazsága volt, azt
nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes
perlefolyás szerint, a míg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit
előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik «magasabb politikának»
– az üzletvilágban.
– No asszony! Pakolhatod a ládádat! megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a
kapitulatziónk!
– De kár! szólt nagyot sóhajtva Sára asszony.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: «Bongyora» az olyan haj, mely hosszú és sűrű göndör
hullámzású. Székely szó.