Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában, egész
odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, a míg a küzdőtársát a
vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak
habuczkolását meghallotta a tóban s aztán látta, hogy uszik az egész
kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől
minden irányban a csendes philosophálásukból felriasztott békákat.
Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vizbe ölte
volna? Gyilkosság! No ez szép kezdet volna egy uj életpályához! Akkor
aztán mindjárt mehetne nem Debreczenbe diáknak, hanem az erdőbe
zsiványnak.
Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit.
Hanem azután a parton támadt nagy kaczagás egy kissé helyrevigasztalta.
A min kaczagnak, az még sem lehet valami siralmas dolog.
Azonban még sem tudott belőle semmit megérteni, a mi itt történt.
Honnan cseppent ide ez a hosszú ficzkó? Mi keresete volt itt? Mi a
bolond ütött hozzá, hogy ő róla a legédesdedebb álmában lerántsa a
pokróczot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?
A megingatott vizen himbálódásnak eredt sandolin láncza az első kérdésre
nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. Talán
rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!
Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy
szemet látta az üvegen keresztül villogni.
– Hát te ébren vagy még? kérdezé a kis leánytól.
– Épen most oltottam el a mécset, mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán
kidült rajra, könyökére támaszkodva.
– Láttad ezt a hecczet itten? kérdé a fiu.
– Hogy ne láttam volna?
– Rossz volt, a mit tettem?
– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.
– Ismered ezt a fiut?
– A grófnak a fia.
– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.
– Nem téged, hanem engem.
– Tégedet-e?
– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szunyogháló alatt.
– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!
– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked
valamit.
Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hidjára
rákönyökölhessen.
– Hát honnan ismered te ezt? mikor beszéltél vele? sürgeté
türelmetlenül.
– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az urfit, de csak
a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel ni.
Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szivecskével.
– S te mivel feleltél neki rá?
– Egy czitromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. A milyent ott
látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová
lett az egyik czitromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van? Én azt
hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.
– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?
– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoksz hazudni?
– Nem én!
– Oh te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy
hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor
télen kimegyünk valahová, felveszszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk,
hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz
attól! Hiszen ha valaha uri társaságba kerülsz, s ott minden embernek
igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Oh te bagó! Látod, engem a mama
kis gyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek
mit hazudjak? Hej, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat
találok mondani, hogy megmosdat érte!
Manót nagyon elizetleníté ez a beszéd.
– Látod, ha te én nekem «hugám» volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem
mindig igazat mondj.
– Igazán szeretnéd? No hát mondok valami igazat. Tudod, hogy miért
hajítottam orron azzal a czitromtökkel az urfit? Azért, mert az a
vadgesztenye, a mivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s
abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém és feleségül akar venni.
– Igazán azt írta! kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki
akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!
– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor
aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy miért vagyunk itt az
ablakban?
– Meg van az a levél?
– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom.
Azzal előkeresett egy sokrétt összehajtogatott levelet a czipője
talpából s azt kiterítette az ablakhidjára a fényes holdvilág elé. Az
urfi nagy betüket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A
leány maga olvasta fel.
De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság!
Rettenetes vakmerőség!
– No, ugy-e, hogy igaz, a mit mondtam? szólt a leány.
– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.
A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jól esett neki
rajta. «Hihihi! De bolond fiu vagy te, hallod-e?»
Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha
sajnálná, hogy nincs most itt valaki, a kit meggyomrozzon.
– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten?
– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No eredj vissza aludni, feküdjél le.
– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludj te. Én addig
beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha
valaki be akar törni, fejbe ütöm.
– Hahaha! De vitéz vagy! No hát ha nem akarsz lefeküdni, maradj itten,
én sem fekszem. Oh én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a
holdvilág süt.
– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni
tőle.
– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? kérdé a leány.
– Hát mindenféle, a mit nagyon kivánok, a mit szeretnék elérni valaha.
– Ugyan mi az?
– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember
lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a világ hire
emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé emelkedik s a
ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!
– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány. Nem
beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én bizalmasom. Nekem
is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan hires
csillaggá lenni, a mit mindenki imád, valami olyan bálványnyá, a ki az
okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat
és hajtani ostorral és aztán nevetni rajtok!
A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, a
mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a képzelődése a másiknak
a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik aludni, mikor szebb álmokat
láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az
egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan
fognak ott összetalálkozni ismét?
Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az
ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.
Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág
beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők reggel
mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár
elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt
meg, az idei népdalt czifrázgatva.
– No, most eredj innen, mondá a leány, bujj el a lugas alá, a Böske jön,
a tejet hozza, nem szükség hogy téged itt lásson.
(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)
– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.
– A nélkül, hogy elbucsuznál az anyámtól? te paraszt!
– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?
– Majd a mikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.
– Ugy-e? kezdett valami mondáshoz Manó, de kapiczányon kapta a nyelvét
hirtelen s nem mondta tovább.
– Micsoda «ugy-e?» szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel
belenézett a fiu szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott
kérdést. Leskelődtél ugy-e firhangon keresztül? mikor megtiltottam!
Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképen egész éjjel le nem
hunyja a szemét szegény.
– De hát hogy teszed azt?
– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert, ha végig
huzom a tíz ujjam hegyét az arczodon, hát elalszol, mint a macska.
Manó igazán visszahőkölt.
– No, most sunyj el, bujósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész
lesz a kávé.
– Felmegyek a padlásra.
– Az lesz a legjobb.
Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, a minek a nyitott eresze alól
le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.
A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton
megláthatá Manó a tejhordó leányt, a ki kora hajnalban, a mikor még a
kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való
tejet a Styx szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak,
ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a
tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban
hozza ide, ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.
Lizandra leeresztette a csapóhidat s bebocsátá a Böskét.
– Tjühühüj! kisasszony! ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva,
hogy letegye a köcsögöt a kezéből. No maga ugyan szép dolgot csinált az
éjjel.
– Mit? kérdezé nevetve Lizandra.
– Beledobta a tóba a méltóságos gróf urfit.
– Hát nem jól tettem?
– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a
méltóságos gróf, meg a kegyelmes grófné megtudja.
– Hát te honnan tudtad meg olyan hamar?
– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, ujra öltöztetni, kimosdatni
a gróf urfit.
– Ivott sok tóvizet?
– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punchchal, a mit hirtelen
csinált a tiszttartóné.
– Szép zöld volt a képe?
– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem
lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?
Lizandra még jobban nevetett.
– Magam is azt hiszem. Hát aztán nagy az a folt?
– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a
filigranmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős urfival.
– Ugy-e? Hát te nem tudod, hogy én tündér vagyok. Ha előveszem a
hatalmamat, még a medvét is legázolom.
– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy urfi a tiszttartó szobájában
ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért boszuból. Nem
értettem a beszédüket, mert francziául beszéltek, csak a sok «szeker
ment» ütögette a fülemet. Azok most magának, meg a mamájának nyugtot nem
fognak hagyni, annyi bizonyos.
– No, majd megválik, hány zsákkal telik?
– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú
gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat, az öreg
méltóságos ur is csengetett már a komornyikjának, azok fenn vannak már.
– Hát Isten veled, Böske.
– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony,
de még ma!
A pesztonka szaladt vissza a hidon keresztül a bozótba. Lizandra megint
felhuzta a hidat.
Manó lesietett a hiuból s kereste a Lizandrát.
A leány már akkor tüzet rakott forgácsokból, s a tejet forralta.
A fiunak az arcza halvány volt, hanem a szemei égtek.
– No, hát téged mi lelt? kérdé tőle a leány.
– Hallottam mindent.
– A mit az a leány beszélt? ugy-e beh derék, azt hiszik, hogy én voltam
az a hatalmas, hahaha! Hát te miért nem nevetsz?
– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt te reád
fogják.
– Hahaha! Látod, milyen derék dolog az a hazudás. Te azt hazudtad, hogy
nekem vagy, hát ha neked volnék most nevetnék rajta, hogy elhitték a
hazugságomat.
– De én nem akarom, hogy azért, a mit én tettem, valakit mást
üldözzenek.
– Hát aztán mit csinálsz, hogy ne tegyék?
– Odamegyek és megmondom az igazat.
– Hova mégy?
– Oda az öreg grófhoz.
– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, a ki a te
családodnak legnagyobb ellensége? a ki elvesztené a te egész ivadékodat
egy kanál vizben. A kivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor
egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?
– Egyenesen hozzá.
– Minek?
– Hogy megmondjam neki az igazat, a hogy megtörtént.
– Az igazat megmondani? Magadra vallani? Hát futó bolond vagy te?
– Hát talán tégedet hagyjalak magam helyett bántatni?
– Mit bánthatnak én rajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit,
párbajra sem hivhat. Ha védelmezem magam az ellen, a ki meg akar
csókolni, az övé a mit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott
helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.
– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam
férfinak, férfi akarok lenni!
A leány most már igazán megijedt. Elállta az utját a távozni akarónak,
úgy kérlelte.
– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. Édes jó Manócskám!
Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, míg felköltöm a mamát. Hallgass
a szóra! összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No mit adjak? Adok egy
csókot, ha itt maradsz!
– Az sem kell! dörmögé durczásan a fiu s félre tolta az utját álló
leányt s kiment a folysóra.
– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonó hid láncza lakattal volt
megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)
– Kérdem is én azt! hetvenkedék Manó s nekiszaladva, egy ugrással
könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva:
«czoki tenger!» Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még
leánykorában.
Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utána bámult, hogy még a tejet is
ki hagyta futni azalatt.
Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, a merre a pávákat hallotta
kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.
Ott hagyta a kunyhóban még a batyuját is.
Tele volt dölyffel.
Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy
pázsit-göröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztül vágott a
gyepen, pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott
rá a kertész, a hogy tetszett, rá sem ügyelt.
A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy férfi alakot, két
zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kivánt,
csak úgy szólítá meg:
– Beszélhetek-e Ponthay Adalbert gróffal?
A megszólított pedig a délczeg Don Juan volt.
Csakugyan szavának állt, hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő
nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját. A lovag látta, hogy
kivel van dolga. Mendikás diák, a kalvinista fajtából. Tetszett neki az
egész fellépés.
– Ő nagyméltóságával?
– Nem bánom én, akármi a titulája. Beszédem van vele.
Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek
nézi.
– Bejelentsem nála uraságodat?
– Sohse fáraszsza vele magát, csak mutassa meg, merre az ajtaja.
– A mennykőbe! De ha itt az a szokás.
– Hát nem bánom.
– Szabad a becses neve után kérdezősködnöm?
– Azt majd megmondom a grófnak magának.
– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! szólt
nevetve Don Juan, s azzal ironiás tiszteletadással komplimentezve
vezette a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának
az ajtajáig, a mi a földszinten volt.
Még az ajtót is szives volt előtte kinyitni.
A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta, az
előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó
a hálószobájába hagyott látni, abban sem volt más luxus, mint
vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trophæumai szent
Hubertusnak, egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egy pár
könyv, a mikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni.
Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű
kertészzubbonyban.
– No, fiam, mit akarsz?
(Akármelyik kertészlegénynek szabad bejárata volt hozzá, annak nézte.)
Manó pedig oda toppant eléje s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme
közé nézett a hatalmas urnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból
valami «Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant».
– Gróf ur. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia.
Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek s én férfi akarok
lenni. Debreczenbe megyek – a collegiumba – tanulni. Ez éjjel egy
szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó
közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt
beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? de ha tudtam volna is,
azt tettem volna, a mit tettem. Most hallom, hogy ez ifju a gróf ur fia
volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek, nem akarom, hogy
miattam szállásadóimon álljanak boszut. Itt vagyok, helyt állok,
elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem,
fegyver elé.
– Hahaha! kaczagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé.
Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ily leányképű suhancz, a ki
Mucius Scævolát declamálja. – Hahaha. «Hostis hostem occidere volui! Nec
ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!»
Hanem aztán a mint megtörülte a szemeit a nevetés könyeitől, odalépett a
fiuhoz, cordiálisan.
– Ne félj semmit, édes fiacskám, se nem vívunk, se nem perlekedünk
veled. A mit tettél, jól tetted. És már most szorítsunk kezet. Bizony
mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, a ki ha valamit feldöntött,
a mi forró volt, előáll nyiltan kimondani: «én tettem, én felelek érte!»
és nem keni másra!
Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert
kezében. Szavaira arczába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál
apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan?
A czélzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyülöletes komédiát Ponthay
Adalbert gróf is keresztül ismerte már.
– Nem én! kedves Emmánuel, folytatá a gróf. Nemcsak, hogy nem neheztelek
rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, a mit tettél,
másodszor azért, a mit mondtál. A fiamnak jól esett az a leczke, de én
nekem még jobban esik az, hogy a kudarczot nem leánykéz ejtette rajta.
Ezzel holta napjáig csufolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi
kalandján egy leány. Az scandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak
echéc. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos
következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy
mindenki meg legyen elégedve s az egész cselszövénynek vége
szakíttassék. Tégedet választalak ki benne épen közbenjárónak. Itt van
egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.
Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf s annak egy titkos
rúgóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.
– Tudod a nevét a szállásadó asszonyodnak?
– Azt nem kérdezhettem meg.
– Helyes. Sáromberkynének híják. «Ihro Hochwohlgeboren.» Itt van ez a
levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd
visszajösz ide.
– Azt nem tudom.
– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad
jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg
fényes napvilágnál is.
Manó átvette Adalbert gróftól a levelet s megfordult a sarkán, kisietett
az ajtón. A gróf egész odáig kisérte. Don Juan ott ólálkodott a
folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa
fiuval.
– Ki volt ez a garabonczás? kérdé az ifjabb Ponthay.
– Ez volt az a leány, a ki tegnap a fiamat a vízbe dobta.
– A «vadmacska!»
– Nem. Hanem Tanussy Emma kisasszony, a ki az anyjától megszökött.
– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony! Mindjárt gondoltam. Ilyen
szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.
– Költesd fel a fiut.
– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utána jött a leány, a kit az
éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha compromittálta, hát már most
vegye feleségül.
Ezt nagyon jó ötletnek találta Don Juan, mert maga is nevetett rajta.
Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztül törve a
Styx-szigeti házhoz.
A mint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta, Lizandra ott
állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.
Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatatlan fellobbanásában hirtelen
eléje szaladt, úgy, hogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd
beleestek mind a ketten a vízbe.
– Visszajöttél?
– Hogy ne? Hisz itt maradt a motyóm.
– Csak nem jártad meg azóta a kastélyt?
– De bizony megjártam. Nézd, hoztam is valamit.
Lizandra megnézte a levél czimzetét.
– Ez az anyámnak szól.
– A gróftól kaptam.
– Hát nem haragudott meg rád?
– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem,
hogy a kinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt
már édes anyád?
– Már el is végezte a toilettejét.
– Elmondtad neki, hogy mi történt itt az éjjel?
– Már, hogy mondtam volna? csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet
ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az
ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is
azt mondd.
– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn
maradok. Itt a leveletek, add ki a batyumat.
– Hát mi bajod most?
– Semmi. De nekem a szemem ég akkor, mikor azt hallom, hogy valaki nem
mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent?
– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön
szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi
vagyunk. Te még nem láttad őtet haragudni. Oh az valami kinzó látvány.
Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! és aztán összeroskad. Az olyan, mint
mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!
Manó meggondolta magát.
– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot
nem lehet elhazudni a tó szinéről. Honnan került az ide? Az égből
pottyant talán?
– Furjuk ki a fenekét és sülyeszszük el. Tanácsolá a leány.
– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük meg fordítva, a hátulján az
előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta,
hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor
azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat,
hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit
kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És
így egymásután visszafelé, a legutolsó szóig.
– Jaj te! De nehéz az az igazmondás!
– Na csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy
kedvet kapsz hozzá.
– Alig hiszem.
Lizandra átvette a levelet s bement vele a házba, Manó leült a kis padra
az ajtó előtt.
De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a
nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.
Lizandra ijedten szaladt ki.
– Gyere be! A mama megbolondult. Tánczolni kezd.
Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az
asszonyság nem tánczolt, csak danolt. Valami régi melodiára énekelte le
a kezében tartott levél szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket
megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt
hitték, hogy megbolondult. Úgy kaczagott.
Hanem azután, hogy a fiut kibocsátá a körme közül s a lányra került a
sor, a zokogás vette elő, mikor aztán jól kisirta magát, akkor egészen
visszatért a rendes lelki állapota. Megtörlé az arczát vizes kendővel,
azután egy szárazzal! egy kicsit betömpölygette hajporral,
helyreigazította a schnecklijeit s leült az asztal mellé nyugodtan,
tenyerét a kiterjesztett levélre téve.
– No lásd, kedves Lizám, megjött, a miért annyit imádkoztunk,
böjtöltünk, megszünt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba,
Bécsbe!
(Az volt ő rá nézve a paradicsom.)
Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgy
hogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe
menni! Nem értette, de hinni kellett ebből a nagy örömkitörésből.
– Már most aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? szólt
Manóhoz Sáromberkyné.
– Mondja el Lizandra kisasszony.
És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul
kezdve, elől végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd
félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arczába megint helyrezökkenté
az igazmondás kerékvágásába.
Sáromberkyné itélő birói komolysággal vette tudomásul az adatok,
helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt
mindenre: «correct! egészen correct».
A corpus deliktik is előadattak: a szíves vadgesztenyék, a szerelmes
levél.
– Legfőbb ideje, hogy innen eltávozzunk. Ez volt a határozat.
Lizandra tapsolt maga magának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész
hosszú sora az igazmondásnak. Még ha sokáig együtt lennének Manóval,
egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)
– Én is már most köszönöm a szives vendéglátást, mondá a fiu, s megyek
az utamra.
Az asszony megfogta a kezét.
– No te, mondhatom derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te
hálából feldulod, lerontod azt a házat, a mi neked menedéket adott.
Manónak csak tátva maradt a szája a bámulattól.
Az asszony ravaszul mosolygott.
– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem Tanussy Emánuel, hogy
ha egy hét mulva visszajösz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a
házat, sem a négy füzfát, sem a zöld tavat, hanem találsz e helyen egy
feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk
innen! s holnap már elmennek a gólyák a kéményről. Nem siratjuk ám meg!
E rongyos házikóért nekem a ponthaligeti úr egy kis vagyont kinált,
csakhogy elmenjek innen, Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a a levélre
most már elfogadom. Megyek, ha Bécsbe mehetek! Itt van a szerződés, a
mit hozzám küldtek! Most már aláirom. Hej, de pompás reggelivel fog
megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj,
még aláirom.
Az asszonyság átment a benyilóba. Lizandra azalatt felterített a
reggelihez, behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.
Sáromberkyné visszatért az aláirt szerződéssel.
– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a
kastélyba.
– Hadd várjanak, mormogá Manó. Három csésze volt az asztalon, három szék
az asztal mellett. Lizandra három felé osztotta a kávét, tejet, meg a
kuglóf-darabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik
székre le kell telepedni.
– Hát mi velünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öreg asszony nevetett
valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy soha
se láss bennünket többet.
Manónak végig borsódzott a teste erre az ormótlan kivánságra.
– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, a mink van, holnapra ne maradjon
semmi! Mondá ki a jelszót a házi asszony, s azzal előhozta az asztalra a
tegnap összegyüjtött körömfaladékot mind s biztatta a két gyermeket,
hogy lakjanak jól kedvük szerint. A mi meg is történt. Drága gyermekkor,
a midőn még a jóllakás boldogság.
– Ma laktam jól először életemben! dicsekedék Lizandra.
– Hogyhogy? tudakozá Manó.
– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az
ételt, «hagyma lesz holnap!» Érted! «Hagyj ma: lesz holnap!»
– No, hát én is ma laktam jól először igazán, vallá meg Manó.
– Neked csak adtak eleget.
– De nem voltam éhes soha. De jó az az éhesség.
– No, majd lesz módod debreczeni diákkorodban, biztatá őt az öreg
asszony.
– Előre örülök neki.
– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba.
De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már.
Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a
kiigazított ingeid. Azalatt, a míg odajársz, ennek is gallért készít a
Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is, hadd suviczkolja ki.
De, már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi.
Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy
soha sem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a
kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.
– Eredj frissen tisztát venni magadra!
Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy a tegnap óta
levágott hajüstök maradványa makacsul előre hajlott a homlokára, a
megnyálozott tenyerével simította azt neki féloldalra.
– Igy ni! Balról jobbra szoktasd, te skalapcza!
Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve,
hogy a kifényesített csizmával ne czafatoljon bele a harmatos fübe,
hanem a kavicsos úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsut, mert hiszen
vissza kell még jönni a gróf válaszával.
A mint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemü
átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öreg asszony ez
alatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kaczatjával.
Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából s azt
a varrótübe fűzve, elvarrta annak a gyolcs gunyának a majczába. Sok
babonát hisznek a lányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál
visszahozza még valaha a viselőjét.
Manó ezuttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember
nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy
meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt
előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észre veszik az
ilyesmit s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű
gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a
megtisztelő.
Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiu is a
kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.
– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? szólt a gróf, messziről megszólítva a
közeledőt.
– Gróf úr, mondá a fiu, én még nem vagyok «úr», mert még nem vettek fel
a «humaniorákba», akkor leszek «humanissime», addig «te»-nek szólít
minden ember, a ki nem gúnyolódik.
– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek feltalálni a maga
helyét a világban, sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.
– Sáromberkyné itt küldi az adásvevési szerződést aláirva.
Adalbert gróf átvette az okiratot s végig futott rajta.
– Nagyon jól van.
– Valami irásbeli választ fogok erre kapni?
A gróf figyelmesen tekintett az fiu arczába.
– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az
eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt
bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.
– Az asszonyság szeretne mentül előbb eltávozni innen.
– Azt én is óhajtom. Tehát hajlandó vagy ezt is visszavinni hozzá?
Még gondolt valamit, de azt nem mondta el.
– Még az uti batyum is ott van, azért is vissza kell mennem.
– Jól van. – Hát édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, –
egész nyiltan, őszintén. Megvallom, hogy én nekem te egy egész sorát a
jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek
az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelüvé tetted,
az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy
aztán feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy
kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, a mi legfőbb, hogy ezt az egész
troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányüző,
kiköltözésre birtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye,
azzal én nekem olyan jó szolgálatott tettél, a mit soha sem fogok
elfelejteni. A mit én mondok, az nem «szólásmód».
Azzal kezét nyujtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak. Eddig
ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással.
– És már most hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben
jársz? mi czélod van? hová igyekezel? Hátha tehetnék érted én is
valamit?
– Nincs rajta semmi titkolni valóm. Leányt akartak belőlem csinálni s én
férfi akarok lenni. A fejemet megakarták tölteni ostobasággal, a
gyomromat édességgel s a szivemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt,
a száraz kenyeret és a szabad akaratot.
Adalbert gróf elbámult ennyi rhetorikán, de hisz ez természeti adomány
némely embereknél.
– S hová akarsz menni?
– Debreczenbe, diáknak.
– Választottál valami életpályát?
– Hát eleinte menni fogok azon az uton, a melyen valamennyien mennek.
Megtanulom, a mi könyvből tanulható. Leszek kis civis gyerekeknél
præceptor, leszek kántista, szép hangom van, eljárok temetésre
«peták»-ért, leszek «masinista», «kis botos», tűzoltó, aztán eljárok
ünnepeken légatiókba és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én
barátom Mántay Móricz is tudós emberré.
Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás philosophia. Gyönge
nevetésre is birta.
– Tehát, te előtted a Mántay Móricz, a derék indzsellér a legfőbb
eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az izlésedre, akkor
még azon jó becsületes megyei mérnökön tul is találhatsz magasabb elérni
való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tudományokkal,
a mik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek
kántálni, præceptorkodni, predikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és
nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt
tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsujhelyi hadmérnöki
intézetbe. Nekem egy sor irásomba kerül s ingyen felvesznek, s onnan
aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid
lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, a ki ott
nevelkedett, most táborszernagy.
– Bár én is oda mentem volna, most volnék valami.
Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ejh, milyen dicső fogás volna, a
hatalmas Tanussy család egyetlen fiuörökösét az osztrák ármádia tagjává
tenni.
Manó csak pár szót válaszolt rá.
– Nem tudok németül.
Ez elég akadály.
– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve
nyitja meg előttünk a világot, a nélkül itt maradunk a szurdikban.
– Tanulni fogom.
– Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le
róla, az igen jó iskola, bár egy kissé «vaskalapos». Gyalog indultál
neki?
– «Apostolok lovain».
– Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a
sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék,
joviális úr.
Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiu arczát,
mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha
dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kinálja
őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját
hintaján elviteti a végczélig. Mit mond erre?
Manó nem engedett a szivébe látni.
– Igen köszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom
az okát. Van egy jó pajtásom, a ki eddig tanított arra a kevésre, a mit
felszedtem, ő vele beszéltünk össze, hogy a collegiumba megyünk. Két
külömböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne
üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi
csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat
ott bevárja s így megyünk együtt a collegiumba. Már most, ha én kocsin
mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül
abban a pusztában, meg a csárdájában, a mig a pajtásom gyalog odáig jut?
Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor
megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén.
Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.
A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, volt benne ész is, meg
szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a
goromba elutasítás.
Adalbert gróf azonban még is gondolt ki valamit. Az ő kezei messze
elérnek. Ezt a szökevény fiut nem fogja a hálójából kiereszteni többé.
Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.
E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a
reggelihez: halmozva minden inycsiklandó falánkság.
A gróf a tiszttartójáért küldött.
Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófné még nem kelt
föl.)
A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál
fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.
– Hagyjatok neki békét! mondá a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit
szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a kivel az este megbirkóztál,
hanem fiu, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk
után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.
Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulata. «Egy a mi
társaságunkból! Hisz akkor «csau!» Egy álczázott gentleman! a ki tourt
csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni
valamennyinek!» Albino jajgatott is egy kicsit: «héj! héj! ne olyan
nagyon! én nem akarok veled birkózni».
Most aztán egészen helyre van állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék
nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy
athletai assautnak a tanujele. Manót odaültették maguk közé az
asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy
kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten
szerzett élményeit, a mik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen
hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a hol a vadmacskát
leirta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy
szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat
is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.
– (Abból pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben
megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a
szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)
Látta, hogy a vendéget nem szükség kinálni. Hozzálát, a mit kedve
szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?
Csak egygyel kinálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig
ugyancsak hozzálátott a sherryhez.
– Hát te mért nem iszol bort?
– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen
más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni,
a ki vagyok.
Hanem hát málnavízzel is lehet Bruderschaftot inni!
Ez alatt a tiszttartó elkészült az utalványnyal.
Adalbert gróf felkölté az asztaltól Manót s behitta a szobájába.
– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára.
Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg
van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen
nyugodalmas kvártélyért elég jól meg van jutalmazva. Vidd el neki. A
kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják
meg eltávozásodat. A mint te ezt az irást átadod a vénasszonynak, az
rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát
s úgy elrepül innen, hopp hirével, hogy senki se hallja ebben az
országban többet a hirüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja
csak hadd készítsenek új furfangos revancheterveket a jövő éjjelre.
Mehetnek már a hidon keresztül s ott találják az eresz alatt a nagyszemű
baglyot, meg a vedlett anyját.
A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé
nyiló ajtóig s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a
posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.
Azok vigan csördíték össze a kupiczáikat a gránát villogású curacaóval.
«Éljen a kis vadmacska! For ewer!»