De se szekéren, se lovon járó hirmondó meg nem előzte Csajkost a
futásban. Ő volt a legelső, a ki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi
kastélyba, azon módon, hogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és
a saját melegétől, úgy, hogy nem nézett ki külömben, mint egy
krokodilus.
Ott egyszerre teleordított udvart, tornáczot a veszedelemmel, úgy, hogy
összeszaladt arra, a ki csak élő ember volt, mindenünnen.
Sára asszony épen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a
patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel
a kezében, s a mint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a
maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kaczagja magát.
– Utczu Csajkos! de szép lettél! Eddig is az voltál.
– Jáááh! bömbölt a kárvallott gyászvitéz. Beleestem a Czonczóba, majd
belefulladtam. Lenyeltem egy vizi borjut! Itt van a gyomromban.
– Hát hiszen ha a gyomrodba került a vizi borju, rögtön bori borju lett
abból. Tréfálózék az úrhölgy.
Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhirnök, hogy nem arról van
szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet – másodszor! oda az ország
nagyjai seregestül! Jön a tatár!
Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik
kirugó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját
szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat
az országúton visszafelé.
Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta
fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő
férfi ilyen Lázármódra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemes urak
elfussanak a paraszt elől! De végkép feldült a harag pohara nála, mikor
meglátta azt a két pony által czibált szekerkét, a miben egyedül ült a
tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.
Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe? (a bartwisch volt, a
hosszunyelű seprő) rohant keresztül a termeken, a tornáczon,
kétségbeesetten sikoltozva: «hol az egyetlen gyermekem? hol az én
Emmácskám? hol hagytátok? himpellérek!»
Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva: Oh azt
bizonyosan ott tartották a kuruczok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog,
hát őtet állítják az első sorba. (Itt van ni: a czigányasszony jóslata!)
Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun épen akkor
vágtatott be az egyik lovaspandur, a kit előre futtatott a perzekutor
hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se
táthatta ki, mert a szemberohanó urasszony rárivallt:
– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! s azzal egyidejüleg a bartwisch
sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott
nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből
kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lóról.
Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbetartva maga
előtt a seprünyelet.
– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, ill a berek, nádak,
erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én
kiseprüzöm innen!
S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem
akarták gázolni az utjokat álló házi asszonyt; ott torlódtak össze
valamennyien.
De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni.
«Ugyan édes hékám!»
Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról
leoldott kardja.
– Hol az én Emmám? hol hagytad? rivallt rá categorikus hangon az
asszony.
– Nem tudom! Nem láttam. Hebegé az apa.
– Nem tudod? toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az
anya, s egy percz alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot
is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét: «no hát nesze ez a
seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem
hagyom a csivasz paraszt martalékának!»
Szép volt az nagyon, mikor ez a délczeg asszony felcsapta a férfisüveget
a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot s egy
szökéssel felpattant a pandur lovára.
– No hát megyek magam! Majd megmutatom én, hogy el tudom hozni az
Emmámat.
És képes lett volna megtenni, a mivel fenyegetőzött, ha Decebál és
Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addig-addig
engesztelik, capacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.
Decebál maga ugrott fel aztán a helyébe.
– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis
csapatot, a kivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első
zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj galambom. Majd
megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.
Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a felnyergelt
paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra,
fegyvereikkel, a gyalog-pandurok is összeverődtek innen-onnan; a nemes
urak és hadnagyok lóra kaptak.
– Miért nem lőttetek a zendülők közé? dorgálta Decebál a hajdukat.
– Ugyan mivel lőttünk volna? menté magát a hajdukáplár, mikor csak
vaktöltéseket kaptunk, a minőkkel Urnapján lövünk parádét.
– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandur
hadnagy? a ki bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, a ki
csak mozdulhat a háznál.
A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság
átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, a miért érdemes az
életet koczkára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely
annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel,
mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma «pro aris et focis» kell
megharczolni a rettenetes ellenséggel.
Rézkuthy úr sietett három tanut keresni, a kik előtt lediktálja a
végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség
majd felvette a házat a nagy sírásával.
Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a
kiáltás hangzik fel:
– Itt a Jancsi! – Megjött a Jancsi!
Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs strategiája, hogy
a mint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet
kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, a
kire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan
a békesség, nehogy az urak valami hebehurgya dolgot találjanak
elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt s a Jancsi gyerek jóval a
parasztdeputatio felczihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a
kastélyig.
Az első szava természetesen Sára asszonyhoz lett elkiáltva:
– Nincs semmi baja az Emmácskának, tekintetes asszonyom!
Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével
kettőt, ez volt ő nála az öröm kifejezése.
Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt percz tartamára nem
volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (A kinek még
vezetéknevét sem tudjuk; talán soha sem is tudjuk meg?) Megtudták
hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.
Erre a hirre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo
regius.
Máig is eldöntetlen kérdés, hogy vajjon ő volt-e az ünnepélyes
alkalommal az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink
elintézetlenül hagyták.
Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a
vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy
a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilencz
szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden
alkotmányos actusnál, míg az alispán, a ki különben igen jeles jogtudós
és administráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös
gyomorcatarrhusban szenvedett, s e miatt a Morison-pilulás skatulyát
mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami criticus eset fordult
elő, soha sem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta
félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gastricus
hiányait.
Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen
és aláiratlan a testamentumot, a mit megkezdett, s jött felkötött
karddal a Jancsi rapportját átvenni.
A fiu elmondta, a mit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg
vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba s deputatiót küldenek az
urakhoz, a mely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja
magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.
– Nagyon jól van fiam, mondá kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint a
ki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos
tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből,
méltóságos munificentiával nyujtá a Jancsi felé.
A pórsuhancz pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyujtott ajándék
elől s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.
– Diák ám ez, nem cseléd! sugá oda Decebál a homo regiusnak.
– No, csak vedd el fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen
szegény legény, mint te.
Ez alatt becsörömpöltek a paraszt deputatio szekerei. Hangzott a nehéz
saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsurolás a tornáczban.
Soha még szűrös küldöttség nagyobb nyájassággal nem lett fogadva!
Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját
(rhetorikát végzett); a sok szóvirág és tropus közül végtére is az
lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az
intézkedése, a mely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő
elkülöníttetik s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzá
szabatik. Koppasztósi úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor
Mózes Áront), közbe duggatva az ide vonatkozó törvényczikkelyek
hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az urbéresek felettébb meg vannak
elégedve, a hogy a képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.
Azzal a tűzhalmi birónak adatott át a szó.
– Valljuk meg az igazat, kezdé a becsületes ember, mink mindétig is meg
voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a
Latyakosnak nincs több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a
legelőre, mint én, hanem hát a nótárius uram, meg a fiskárius uram
egészen másképen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.
– Jól van, jól! vágott közbe Pilinkó; éljen a tekintetes vármegye!
Kiáltsuk: Vivát! éljen a tekintetes deputatio! éljen a tekintetes
alispán úr! éljen a tekintetes földesúr! vivát! vivát! vivát!
S a nagy vivátozás megvonta a további szót a kellemetlen szónoktól.
Pilinkó uram maga sietett a kezét nyujtani a tekintetes deputatio
tagjainak, a mit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem
is fogadta el.
– De hát akkor mi a perpatvarnak kergették el kendtek a helyszinéről a
végrehajtó bizottságot? szólt oda mogorván a tűzhalmi biróhoz.
– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárius uram, meg fiskárius uram
azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.
Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent,
hirtelen kikapta a szájából a szót.
–… Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán az a
félreértés, a mi sajnos következéseket vont maga után. A pandurok az
asszonynépet puskaagygyal kezdték bántalmazni, a mi sokaknál rossz vért
szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden actio
reactiót szül. A fegyveres hatalom időszerütlen beavatkozása okozta a
támadt zűrzavart, a melyet aztán csak nekünk sikerült bölcs
rábeszéléssel elcsillapítani.
Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen
elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van a
csendbiztos? Hol van a Holofernes?
Előkerítették. Fejére olvasták a bűnét.
De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha
egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát.
– Én tekintetes alispán úr, épen azt parancsoltam a hajduknak, hogy
senkit ne bántsanak, minden emberrel urbanus módon bánjanak, még a
puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.
– Hol van hát a hajdukáplár?
Azt is behozták.
– Nem azt mondtam-e én kendnek, rivallt rá a pandurhadnagy, hogy a
parasztokkal urbánusan kell bánni?
– Igenis azt tetszett mondani.
Akkor az alispán vette keresztkérdés alá.
– S mit ért kend urbánus bánásmód alatt?
– Azt, hogy csak a puskaagygyal szabad őket megtaszigálni.
– Kimehet kend, ostoba ember! Kend okozta az egész zűrzavart.
A jámbor pandurkáplár most aztán törhette a fejét az urak
philosophiáján. Az imént azért hordták le, hogy miért nem lövetett a nép
közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos,
hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára
mászszék most Csak most? hozzon a nemezis valakit a mogyoró pálczája
hordtávolába!
Az urak általában véve mind bölcsen siettek arany hidat építeni a
visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákácziósuskodott:
mindenképen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:
– De, hát ha mind az urak, mind «kendtek» ilyen jó szándékkal voltak,
akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, a kik a falukon, a
korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?
– Oh, kérem alássan, szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. Hát kik
bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a
jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boros hordóba,
hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinczeablakon
keresztül.
Erre aztán rázúgott az egész coetus.
– Valljuk meg az igazat, hogy… dadogott közbe biró uram; de Pilinkó
hátrarántá a szüre gallérjánál fogva. «Ne valljon kend már semmit!
gyerünk vissza!»
Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a «Jordán» vizében,
s aztán sietett, kiki a hintaját, szekerét felkeresni.
– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! kiálta
Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.
Rézkuthy úr és Bakala ezúttal egy kocsiba kerültek.
– Spectabilis – mondá Peti – aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a
zsebében, a mi nekem dukál.
– Neked? Miért?
– A testamentomcsinálásért. Azt gondolja, ingyen körmöltem azt?
– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy
nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.
– Akkor inkább nem kell az arany.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szépen átestek a hivatalos dolgon; meg lett a nyílhuzás, a jobbágyok meg
voltak elégedve a rájuk esett osztályrészszel, nagy hirtelen felhányták
a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkoczkákkal, megdicsértek
minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a
végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőlánczot.
Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára
asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy
pillanatra sem bocsátá ki zsiros markából, mintha meg akarná őt áldozni,
a hogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.
Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek irva, ostyás pecséttel a
keresztül vont zsinórok lenyomatva, a határdomb lepázsitozva, Horkázi úr
előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.
Olyan nyelven beszélt, a mit senki sem értett meg. Az egyik kezében
szorította a barkóczabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az
egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban.
Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:
– Valamintségesen ükeink, a midőn egy határdombot felavatának, azt
szokták kérdezni, ki légyen a jelen való csivadék közül, a kinek legjobb
az emlékezete? azonképen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder,
a kinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly
belőle?