A míg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a
figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.
Mi az az ismeretlen világ? Mi volna más, mint a paraszt nép?
A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztül vitelében Tuhutum
vármegye meglehetően utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem
akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a
kisebbségnek kellett per utján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát
a paraszt mit szól hozzá? bizony nem kérdeztük.
Hanem azért, hogy nem volt, a ki kérdezze, annál inkább volt, a ki
feleljen rá.
Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik
Latyakos, a dubitátus nemes, a kit esetleg ki-kidobnak a
kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél
hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja,
hogy ő nemes ember. A másik egy elcsapott nótárius, a kinél a portió
czigányutra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy
tyúkprókátor, a kinek fő tudománya, ott csinálni pert, a hol nincsen.
Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes
helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyüjtik a falu
szájait és füleit; azoknak tovább adják a rémhirt, hogy jönnek az urak a
parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt
szántóföldeket, kaszálókat s cserébe a homokdombokat, meg a csincsést
adják a jobbágyoknak, a legelőt is felosztják; a parasztnak nem lesz
többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem
nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is
támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor
egy pásztás jég eső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy
határban van, ha egy dülőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak
fundálták – a parasztok veszedelmére – császár akarata ellen, – ezt meg
kell akasztani.
A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle.
Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez
spitzli-szolgálatokat még maga magának sem. Azt, hogy gyakoriak a
gyujtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen
az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelző póznákat
ellopják, nem igen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr
véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is
maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütne nagy
lármát. Tűzzön le Mántay Móricz másikat az ellopott helyébe.
A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve, abban a
rengeteg nagy birtokhalmazban, a mi Tanussy Decebál uradalmát képezte,
büszkén viselve a kis királyság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor
következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay
családok per alatt levő osztatlan birtokaira. A mai nap sikerétől függ
az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás,
novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van.
Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabiró,
csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo
capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az
assessorok juratusaik és patvaristáikkal, a jogigazgatók és
jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök, és almérnökök, a megyei
celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres
brachium: tizenkét szuronypuskás megyei hajdu személyében.
Sára asszonynak gyült meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész
fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három nap és három éjjel, saját
rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.
Már egy héttel elébb nagy volt a sürgés-forgás a kastélyban.
Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos
butorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a
kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és
ujjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgy hogy esténkint
alig birt a lábain állni. Ő rajta fordult most meg a Tanussy-család
sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a
kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját
befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni.
Csak a mikor asztalnál találkozott vele egy perczre (ő maga le sem ült
enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan neki
feküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok
urak, hát ő neki azok előtt le kell tenni az «egzámentet».
Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok
uraság jelenlétében tegye le az «egzámentet». Lássák meg azok, hogy az
Emmácska olyan tudományt tud, a mit ők nem tudnak. No bizony! Diákul
minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: «hóres, móres,
markó füles»[13] – aztán meg «itipiti koppensus!»[14] De scythául ki
tud? Sára asszony azt tartotta, hogy «tudomány» az, a mit nehéz
megtanulni. Külömben egy «kutya» mindenik. Haszonra meg egyik se való.
Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az
Emmácska le fog valamit irni a nagy fekete táblára: no tessék elolvasni
azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak épen Decebál, meg tisztelendő
Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a
kisasszonyaik francziául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!) Tessék
nekik az Emmácskával scythául beszélni.
Az igaz, hogy neki is nehezen megy!
Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyosan fog sikerülni az
examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a
tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem
akarnak kijönni maguk jó szántából, szarvánál, kötőfékénél fogva
előhuzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rugást hátulról, s
azzal rámondja: «nagyon jól van; fölségesen volt!» Meglesznek azzal az
urak szörnyen elégedve.
Emmácska ezen napok alatt azt tehette, a mi neki tetszett. Ha Sára
asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána,
a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma
a leczkéjét a tisztelendővel.
A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghivott és
hivatalos uraságok.
A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik
hintó a másiknak a sárhányóját törte.
Volt egy kis izetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a
kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta czihába huzták,
hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett a miatt nagy
patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A
szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell hivni! – Sára asszony mit
csinál az egész törvénynyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a
korcsmába. Úgy is ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti
a nyakát luggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgy sem fog
eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg
az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy élő szóval, hogy nem jöhet
a tekintetes úr, mert az napra eligérkezett násznagynak egy
parasztlakodalomba. – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai
perpatvarra: – Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni?
Valami nyavalyát?
Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fuladni a családi
ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemenczék felemészték az asszonyi
haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette
észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a
mérnökkel, a kinek a Jancsival együtt a lánczot huzni segített. Hiszen
holnap úgy is új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska
természetesen a legutolsó párisi divat szerintit, a minek az ujjai olyan
dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük és tollal
vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar
dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.
Emma alig birt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új
eszmétől, a mivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kisérgetve.
Mint a kinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még
nem tudja, mi az, a mit lát, nem tudja megkülömböztetni a szineket, a
közelséget és a távolságot; a ki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha
a láthatárig eljuthat.
Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát
belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros piros
merinoruhába, nyakába kötötte a sali kendőt s a hosszú haját
gyaluforgácsforma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal!
Csókolni való.
Ennek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már
látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?
De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is ki
menjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az
pedig legutolsó, a ki felkerekedik az asztal mellől.
A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek öltözve) rég előre
kocsiztak már, a helyszinére, a hol a hitelesítésnek meg kellett
történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett.
Emmácska irigykedve látta a hintókat egymásután kigördülni az udvarról,
az ő csézája a két tatár lóval legutoljára maradt.
Mire aztán ők is kiértek a mezőre, a hol a fellobogózott sátor fel volt
állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész
frequentia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója
a birálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő
befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papirlapra rajzolt
adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi
vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánczczal valósággal megméretnek. Ez
az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya?
Mántay Móricznak az arczán azonban meg sem látszott, hogy most az ő,
éveken keresztül készített, nagy munkáját birálják, más megyékből hozott
mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával, meg a
czirkalommal s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska
oda kuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte,
mit czirkalmaz ez most?
– Mit mókherol ott most földmérő gazda?
– A tangenst számítom.
– A tangenst?
– Igen. A tangenst. Akar benne segíteni, szent atya?
– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkóczafa czelőke a markomban.
A kit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!
Hej, de jót is nevetett a saját tréfájának!
– Nem ér az ilyen földosztás semmit, mondá a táltosok utódja, méltó
megvetéssel. Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak
a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvas
gimet, s aztán a merre az szaladt, annak a nyomába vágtatva, addig
futottak, a míg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak a vége. Ha
pedig két közönség közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős
dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s a meddig ez
a templom tornyától el birta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha
pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő,
ki milyen messzire el birta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az
ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós
ákombákom. Világcsalás ez mind.
Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné
lett, mikor a pinczetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin
jó szilvoriumok, meggypálinkák és őszi baraczk-szeszek, a miktől még a
néma is megszólal.
Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig
lelkesedett.
– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot
is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az
országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a
királylyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga
királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két
fejedelem az országban, a ki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ
volt.
Ez édes visszaborongását egy elbusult léleknek a multak drága emlékeibe,
megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek
gyümölcsös fái a falut eltakarták.
– Ott jár a küldöttség most, magyarázá Horkázi úr. A parasztok
dicsőhödnek.
De biz az a lárma nem igen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem
dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputatiót.
Rövid pillanatok mulva aztán látott valamit az Emmácska, a miről még nem
volt fogalma. Igen szép szaladást.
Legelől futottak, a kiknek legjobb volt a lábuk.
Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban
felállítva, a mik ide szállíták a társaságot.
Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül
nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból,
hogy az uri társaság gyorsan közeledik.
– Ugyancsak mérik a földet, mondá a mérnöknek.
– Nagyon mérik, felelt ez, csendes flegmával.
De Emmát annál jobban meglepetve ez a látvány.
– Mit csinálnak ottan? kérdezé Mántaytól.
– Szaladnak.
– Miért szaladnak?
– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez
a legelőelkülönítés végrehajtásánál.
– Micsoda? kiálta oda fitymálva Horkázi úr. A marahánok ivadéka elől
megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam s ezzel a barkóczafa bottal
széjjel verem őket.
De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba s a ponyvahasadékon
keresztül nézte, hogy mi történik? a mi annál érthetőbb lett, mennél
közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.
Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelől. Könnyű tánczos legény
volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér huzódott végig, Bakala
Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a
csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:
– Fellázadt a parasztság! Mind agyon vernek bennünket.
Az elválhatatlan kortesvezér, a ki mindjárt utána következett a
visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az acrobatai ugrást, de
nem vált egészségére a kisérlet, mert belehasalt a mocsárba, majd
odaveszett szegény; mikor kikepiczkelődött a szárazra, szeme-szája tele
volt iszappal, a haja meg békalencsével: olyan volt mint a valóságos
zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól
habuczkolva.
– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a «Fekete
Karácson» (háromszáz éve már, hogy lenyakazták). Tízezer paraszt!
Nyuzzák a nemes urakat! Karóba huzzák a viczispánt! (Ezt ő mind látta.)
Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kisértette meg a
csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús
csizmákat s úgy gázolt át a sömlyéken, meg az éren s aztán szerencsésen
átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három
szál lovas pandurnak, a ki a kocsiknál volt hátrahagyva, az egyik
kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen
lába ikráiról három-négy piócza lógott alá: úgy komandirozott
előre-hátra, ütögetve a pióczákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.
– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel
kell huzni a csapó-hidat. Nem kell felhuzni. Ki kell állítani a
taraczkokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz!
Ne a királyi biztoshoz, a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan
csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a
lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok, lármát ne üssetek. Fegyvert ne
használjatok.
Azok aztán hárman harminczhárom felé futottak, s még sem tudták, hogy
mit ne tegyenek hát?
A fényes uraságok ellenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes
taktikával, a réti patakon átvezető hidnak kerülének s így bár
időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a czélhoz.
Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a
nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, a kik tele trombitálnák
hadizenettel a félvilágot; a parancsoláshoz szokott méltóságok,
kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé
tekintgetve, lihegő tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt
szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a
futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.
Még az apja is fut!
Az a dalia, az a hős, a ki ő előtte a vitézek ős eszményképe volt: az a
Tanussy Decebál, a ki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott,
még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutól jön, s meg-megáll, öklével
fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán
megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.
Ennél nem lehet kinosabb látvány, az apát futásban látni a fiunak!
Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik melyik a
sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.
– Hát maga Emmácska, nem igyekszik el innen? kérdé a mérnök a bámuló
gyermektől.
– Nem. Hisz Móricz bácsi sem fut.
– Nekem nem szabad, mert engem itt maraszt a hivatalos kötelességem.
– Engem pedig gátol a futásban a leányruhám.
De azonban úgy égett az arcza a nemes haragtól, a férfi büszkeséget
hirdető szégyentől, hogy a ki másból is tud olvasni mint az irott
könyvből, meg tudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába
bujtatott gyermeknek a szivében.
Mántay megszorítá a kezét.
– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta
földön. Mától fogva tegezzük egymást, hivj pajtásodnak. – Tehát csak
maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a
szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket;
hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura?
Azzal Mántay Móricz nyugodtan leült a keresztlábú asztala elé, melyen a
mappái voltak kiterítve, a kis mezei székére s várta a zivatar
közeledtét.
A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az
Emmácskát bizony itt feledték.
Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta
volna a meggyszin piros merinoszoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is
ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor ő rá volt bizva a
felügyelet.
A nagy hajczéczuban az elbusult utódja egy dicső őskornak nyalábra
kapott valamit s azzal a reverendája szélét feltűzve az öve mellé,
vágtatott a két ponys szekerkéhez, lelkesen ordítva:
– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára!
Ütni fog a boszuállás napja!
A kiabálástól, meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár
paripa, s elragadta a szekeret.
Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utólérte a szekeret,
s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a
saroglyába, buzdítón lihegve: «Mentsük meg a szabadságot, – lábaink
erejével!» – Csak a midőn végre meg lehetett állítani a két megijedt
lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta
el az ölében, hanem a pinczetokot. Akkor meg már késő volt érte
visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.
Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki lánczot a
vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, a ki a sátor felé
tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.
Legelől rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, még pedig a
fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mangorlólapát
forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelőbb nagy zsivajjal a sátort.
Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska, meg a
hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harczi riadó dévaj
vihánczolássá, hisz ezeket ugyan ki bántaná.
– No, menyecskék! kiáltott rájuk a mérnök. Hát ma volt a piszkafavásár,
hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát
néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.
A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az
pedig olyan távcső volt, a mi a tárgyakat felfordítva mutogatta.
– Juj! pokolravaló masinája! sivalkodott a Dudásné. Oszoljanak kendtek a
messzelátó elől, mert ez minden embert fölfordít a lábával az ég felé.
El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy
megessék rajtuk ez a gyalázat.
– Huzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat
ilyen zsivajt csapni, mintha czigányasszonyok volnátok? így lármázni a
földesuratok leánya előtt!
– Dejszen nem leány az, hanem legény! feleselt Dudásné, felismerem én a
szemejárásáról, akárhogy maskaráznak vele.
Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül s elkezdték a kezeikkel
a szép selyemhaját czirógatni s csakúgy a háta mögül igyekeztek a
szemébe kacsingatni.
Hanem ezalatt aztán megérkezett a derék had. Egész regement szűrös ember
volt biz ottan, ha nem is épen tízezer, a minek Csúnyi szemei nézték, s
a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a
tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, a mi
elgázolja, elsepri, a mit útban talál. A hátulról jövők tolták az
előljövőket s azoknak soraiból már kaszák is villogtak elő.
A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a
kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló.
Csak úgy rengett a föld a sok fontos talpak alatt.
S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem állt más, mint egy
férfi, meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a
másikon leánykantus.
De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szivében, hanem minden érző
idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi,
nyugodtan a felzúdult emberi oczeán közepett.
A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor s a
kinyújtott karjai, mintha ölnyire érnének.
– No, hát kit egyem meg közületek? kiálta a felé rohanókra s olyan
kannibáli képet csinált, mint a ki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen
volt nem nevetni rajta.
De eléje lépett hetykén Latyakos, kezében a fokossal.
– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórencz! A kiben kitörik
a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!
S ezt mondván, odaütött a fokossal a kiterített térképes asztalra.
– Hát aztán, olyan kemény fejed van neked Latyakos? Hát aztán olyan erős
gyomrod van neked Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes
araszoló kezét a köpczös tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vas
markával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inquisitio
vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos
egyszerre tengeri betegséget kapott s a helyett, hogy mint igazi
népszónok a szivét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, a mivel
nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará,
minden ember eltaszigálván őt magától, a min az asszonynép rettentően
kaczagott.
Emmának a szive ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett,
a ki úgy tesz a két markával, mintha hivogatná az emberiséget, hogy no
hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?
Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett
az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb.
Mántay Móricz a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a
sokasághoz.
– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos
szót.
S aztán elkezdett beszélni a felháborodott tengernek.
Emma hallgatta nagy áhitattal.
Hogy tud beszélni ez az ember, a ki soha víg asztaltársaságnál
toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi
ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El
tudja találni a hangot, a mit a nép szive meghallgat, és az irányt, a
mit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember
volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen,
okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem
a nagy urak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított
földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, a ki
az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez
az első lépés a föld felszabadítására.
És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja
ragadni a hallgatóit. Az ezer fejű csoda odalapul a lábaihoz, először
helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák,
vasvillák lassankint eltünnek, a botokat a suba alá rejtik; közbe
kiabálnak: «ha így van, szentül van!»
Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt
az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga
bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, a ki tudsz hozzá: a nép kemény
szivét! – És bizony betörte. – Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a
felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rá
vezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét s elkezdett
mennydörögni azon visszavonást szitó bujtogatók ellen, a kik a szegény
föld népét veszedelembe csábítják, s a kik nem méltók egyébre, mint hogy
a derék, értelmes, hazaszerető nép maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa
lánczra verve a törvényszék elé.
– No ez csáléra megy! mondá magában Pilinkó, az exnotárius. Itt most
mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő
belekiáltásban.
– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a
bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. A milyen ez a tyúkprókátor itt
ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.
Kivetette a hurkot a saját nyakából a pervesztőébe.
De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót
megduplázni.
– Micsoda? Micsoda? – Te magad! te magad. Akasztó, akasztófa virága,
favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról-falura; malomban,
korcsmában, malomban.
– De te sugtad, hogy mit mondjak!
Most azután, hogy e veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay
Móricz elővette a bölcs politikus taktikáját s lecsillapító, levezető
zsilipet nyitott az áradatnak.
– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás? Új a
törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki
az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr
bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kivánatait
tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilencz tagú
deputatio élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a
kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az
egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb birák uraimék. Hiszen nem akartak
kegyelmetek fellázadni. – Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe be
lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandurok erőszakoskodtak
ügyetlenül.
(– Igen is úgy volt, kérem alásan.)
… – megtaszigálták az asszonynépet.
(– Úgy volt! Igazság! sivalkodott a hátulsó hallgatóság.)
… erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandurok nyakát;
ebből támadt az egész vak lárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen
minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.
Erre a szóra aztán a népség rengeteg vivátot zengett a derék férfiunak,
s kiküldött egy kilencz tagú deputatiót a két főfőkorifeussal az élén,
hogy hívja vissza az elkergetett urakat.