Az Emmácska Jancsiját tuszkolták előre.
A fiú csak a vállát vonogatta, az arcza elsápadt.
Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb
tanulónak.
De még szebb lett a következése.
– No hát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a
mai ünnepélyes határjárás, hajdukáplár huzzon rá tizenkettőt azzal a
mogyoróhájjal.
A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép
megjutalmaztatás!
Emmácska haragba jött s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr
visszatartóztatta.
– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi
spártaiaknál a legderekabb fiunak azt tarták, a ki legtöbb botot ki
tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát
kapott, azt is fel kell szentelni.
Két hajdu meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket
maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.
Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt
kiáltá oda pajtásának:
– Aztán, Jancsi, ne sirj!
– Úgy sem teszem.
A pandurkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors
valakit, a kin a rossz kedvét lehűtse. Megtette, a mit tud.
Csakhogy az a megátalkodott suhancz nem akart megfelelni annak a
kivánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába,
vérig harapta s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb boszantó a
botkezelőre nézve.
A tizenkettedik ütés is elhangzott, csak úgy magában.
– No, hogy még jobban ráemlékezzél! kiálta a hajdukáplár, s egy nagyot
suhintva a pálczával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat
az események élő tanujára, a mitől az végre fájdalmasan felordított, s
lefordult a határdombról.
Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt, nem
sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából s odarohanva a
pandurkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálczát, s ezzel a
szóval: «no, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!» olyat vágott neki a
fején keresztül, hogy a bot ketté tört, s a hajdu meg is fogja azt
emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.
Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska s az egész népség és uri
társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté
meg annak a könytől és portól piszkos ábrázatját.
Biz ettől a jelenettől nem igen épült a néző sereg! Furcsa kisasszony az
a Tanussyék Emmája! «Legény biz az! akárki mit mond!» bizonyoztak a
menyecskék. «Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal,
vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig
rézsut vág és górig!»
– No ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám!
Incselkedék Bakala Peti Horkázi urral. (A mi annál nagyobb rosszalkodás
volt tőle, mivel hogy ő neki már Sára asszony elmondá a titkolt
igazságot.)
Ilyenkor aztán a táltosok czikoriája, mikor nem tudott valamire
megfelni, rendesen valami archæologico-philologiai dissertatio morotvái
közé huzta be magát, mint a köcsmei sárkány, a hová senki sem mert utána
menni.
– Lobog benne a hajdani őrpaták vére, ezek voltak a mi ősanyáink,
amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: «a–mazon».
(Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldus hölgyek voltak, hanem e magyar
szótól: «ám asszony!» Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, «Pata»
annyit tesz, mint «mama». «Tata», «Pata» = apa, anya. Most is virágzó
városok. Az «őr» pedig annyit jelent, hogy «erő» – «eur». Hét szó van a
magyarban (szent hetes szám!) a hol a magánhangzó az «r» betüvel
párosulva valami rejtett hatalmat jelent: «ár, – ér, – ir, – ór, – ur, –
őr, – ür». Az «őr»-től származik az «ördög».
Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem
figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már
felkapott a kocsis-ülésbe, a Jancsit maga mellé ültette s mindjárt itt
hagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas
syllabára s azon nyargalhat haza.
Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a
kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés.
Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes
asszony, a mikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül
felszivárog a hir hozzá. Nagy dérdur fog következni ebből, a mi különben
is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos
háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (a miket a vendég
urak összetörtek; ez hozzá tartozik a jó kedvhez), a míg az ezüstöt
számbaveszi s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitiót tart.
Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal több már számba se
jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a
gyerek a csikófogait.
Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végig enni is
nagy sor azt, hát még leirni! Ha csak valaki a Horkázi úr toastjaira nem
kiváncsi?
Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak
délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára
és tánczvigalomra, hoznak magukkal tánczos fiatalságot is. Nehányan (a
legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek,
betegek, a mi Sára asszonynak sehogy sem ment a fejébe, hogy lehet
valakinek levelet irni, a ki beteg s a ki képes levelet irni, hogy nem
képes az kocsira ülni és ide jönni? hisz a kocsit négy ló huzza, a
tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.
Az ebédnél már a legujabb franczia divat szerint volt öltözve Sára
asszony, a Moniteur de Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy
milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyüs ruhaujjak; minden kés,
villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles
találmány!
Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok
dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a
karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne
tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két
hátulsó lábán tánczoltatva hátradöntse magát. És a mellett agyonkinálták
mindenféle édességgel.
A gyermek pedig durczás volt és senkinek semmiféle hozzá intézett
szavára nem ügyelt.
Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd
után le kell tenni a vendég urak előtt az examentet, hát azért olyan
peczkes.
Sára asszony feltette a fejében, hogy ma minden áron megexamentezteti az
Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze.
Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már exament, hát annak
legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz
legbeszédesebb, s akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a
legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, a mikor még nem egészséges dolog a
kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen
éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a fekete kávé
között.
Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A
vendégség utáni rózsaszinű hangulatban elvész a kritikai savanyuság a
hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.
A mint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a czigányokat
elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság
áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.
Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának, meg Horkázi urnak két
könyökénél fogva behurczolni a nagy előadásra.
Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete
tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé
nagy kényszeredetten oda állt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét
lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a
kezei tíz újjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyan azt
a fogai közé dugva.
– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám. Bíztatá őt a tudós
oktató. Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első
ősapja?
– A Herkó páter, mormogá a fogai közül az Emma.
– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van.
Úgy Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila?
A gyerek felhuzta a vállait és csalfán mosolygott.
– No mondja bátran. Az Attila.
– «Az Attila.»
– Volt az ősmagyaroknak.
– «Volt az ősmagyaroknak.»
– No! Micsodája. Ne szégyelje! Mondja ki bátran.
– Zsinóros dolmánya! süté ki az Emma.
Erre ugyan nagy tetszészaj támadt az auditoriumban.
– Jaj, maga kis hamis, évelődék a tudós oktató úr, hol jár az
eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, a mit a papa visel; az is
attila ugyan; no, mi az, a mi nagyot pattan, a mivel a kocsis a lovakat
hajtja? no?
– «Ostor»; nyögé ki a gyermek nagy nehezen.
– Igen jól van! Kitünően van! Attila volt az «Isten ostora!» S mit
hagyott mi ránk az Attila ősapánk?
– Az ostort.
– No azt is. De még azon kivül? Hadur…
–… Hadur…
–…nak.
–…nak.
–… győzhetlen pallosát. («losát.») Nagyon jól van! Igen helyesen van.
Most lássunk valamit a szyttya irásból. Az Emmácska tökéletesen érti
őseink irását, a hogy az a csiki rovatosban megőriztetett. No Emmácskám,
fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd «krétát»), irja le arra a
táblára az én nevemet. No! ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal
fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.
Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne
lássák, mit ir; a tudós mester dictálta betünként.
– No! H, O, R, Hor… K, Á, Z, I, Horkázi. Megvan?
– Meg. Dörmögé az Emma s letakarta a kendőt a tábláról.
Oda volt pedig irva, de se nem hunnus, se szyttya betükkel, hanem szép
római irásjegyekkel ez a név:
«ASINUS.»
De már erre olyan freneticus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a
vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva s elkezdtek tapsolni. A mint
aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett s
megpillantá ezt a nevet a táblán, a mely ugyan egy igen tiszteletre
méltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de a melyhez mégis senki sem
akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája
elszörnyedésében.
– Árulás! ordítá comicus dühvel. Árulás van ebben!
– Micsoda árulás? szólt oda Bakala Peti, hisz minden ember tudja ezt már
régen!
S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kaczagni és tapsolni, a
felgerjedt táltos utód «vérbulcsut» esküdve az áruló fejére, rohant ki a
pipázóból.
Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa? Ő
csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal oda kanyarított a táblára
valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését
nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel s kaczagókkal. Sőt
azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához s összecsókolgatva, agyon
ölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy irja oda már
most a saját nevét is.
Emmácska rábólintott. Megteszi.
Hanem elébb le akarta törülni azt a másikat.
– «Ez» alá nem irom a magam nevét.
– Azt nem hagyom letörülni.
– No hát akkor megfordítom a táblát.
Bakala Peti akart segíteni, nem engedte. Elbirja ő maga is azt a nehéz
táblát.
Aztán fogta a krétát s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá
gyorskezüen:
«Emmanuel.»
Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név körül, s aztán
széttekintett büszkén, daczosan az egész társaságon, s azzal földhöz
vágva a krétát, ott hagyta a tisztelt gyülekezetet.