Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye
gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli
barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda,
ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy
valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.
Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres rezoluczio.
(Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy
betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)
A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e
nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés».
Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a
világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész
terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.
Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni –
akkor.
Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük
azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a
kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből,
a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval
cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent
a békesség.
Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem
engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha
most is így lenne! (Quod Deus avertat.)
E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában
elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott
Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait
hintő Tuhutum vármegye ellen.
A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek;
de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk,
a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»[5] akarták
alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében,
mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az
üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el
magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú
conferentián.
Ez volt a sorrend.
A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már
korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel
hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)
A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két
oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.
A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a
fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót
utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a
megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés
színe előtt.
Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen
generális nem parancsol.
Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban
időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb
táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó,
hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.
Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.
Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van
kezdve a tekintélye.
Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással
fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s
szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.
Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos
elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot
felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a
mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes
határozat.)
Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.
Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a
jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a
termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.
A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint
a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom
ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő
szónoklata is lészen.
A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén
jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos
érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.
És így tovább!
Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga
taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.
A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel
és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a
megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a
történendőket.
Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a
központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról
leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.
És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész
taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a
gyűlésteremben. Ezt nem várták.
A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a
gyűlésterembe.
Ebbe bele lehetett kötni.
Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.
– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus
etiam nos.[6]
E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a
fejekbe nyomva.
A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót
fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.
Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:
– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.[7]
Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul
szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:
– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös viczispán úrnak?
Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és
megfordítva.
Ez köztetszést aratott.
– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a
kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.
Az alezredes udvariasan válaszolt:
– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól,
hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt
röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a
kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön
felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.
Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az
ajtóban téve föl a sisakját.
Az a sehogy sem várt «engödelmesség» nagyon megconfundálta a gyülést.
Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által
kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű
felszólítására vonul vissza.
Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a
kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.
Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz,
hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt
exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.
Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy
egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben
körül fogja vétetni a testét.
Hát ez is meg lett hazudtolva.
Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó
feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás
és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak
volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a
dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt
vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is
elhomályosítá.
Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a
kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente
a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a
fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány,
beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő,
csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy
dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja
is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája
mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.
Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik
neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a
hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.
Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.
A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok
a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra
becsülték.
És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan
teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind
ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a
legkegyetlenebbek.
Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt
otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.
Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet
máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a
martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé
lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében
tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:
«Nos, Franciscus primus, divina favente elementia… stb. stb.!»
Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még
Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak
Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba
dédunokája!
Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak
gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra
Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések
gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel
a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.
Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar
magjait hordja méhében.
A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot,
melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad
fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt
kiáltásokkal: diárium! diárium!
(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az
iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon
népszerű egy név volt.)
Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.
Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a
villámló szónoklat.
Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz
hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén
hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy
a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából,
nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a
szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.
Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak
kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni
óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.
Ő excellentiája pedig egy irótollat vőn a kezébe és azzal játszogatott.
Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy
jellemzé, megszólalt az excellentia.
– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire
ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az
ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába
vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és
pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az
urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi
vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész.
Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.
Ez valami váratlan fordulat volt!
Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy
még csak kisérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes
volt azért azt a sok katonát idefárasztani? azt a szép díszruhát
felvenni?
Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele
elégedve a szive fenekén, hogy harczháború helyett könnyű diadal lett a
veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a
hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.
Azonban ki tudja, hátha még jön a számára valami?
Erre a nemcsak államférfiui tekintetben bölcs, de a korszellem
értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak
egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szivek; alispánok és assessorok
siettek tiszteletteljes hódolatukat élő szóval nyilvánítani, s a
főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyülés
határozatát, hogy a multkori határozat a megyékkel körlevél alakban
közöltetni fog.
Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge
éljenzést is vívott ki a maga számára.
Hisz ez a királyi biztos megenni való ember, czukorból van!
Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor ő excellentiája
így szólt a tekintetes karok és rendekhez:
– Minekelőtte ez ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a
tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, a mely
tegnap éjjel a köztünk időző homo regiussal történt. Tudni fogják a
tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik
tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás
táblabiró úr, mint a királyt személyesítő homo regius; ki is a mult
éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által
vakmerően megtámadtatott, insultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a
kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.
– Ah! ah! hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. Ez
hallatlan dolog! Egy-egy hang «actiót» is kiáltott.
– Ez valóban fiscális-actiót von maga után, folytatá Ponthay gróf. A
tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénczikkely 5-ik és 7-ik
§-aiban: «a ki a királyi embert megveri, vagy megsebesíti, megélesített
fejvesztésben marasztaltassék el».
– Helyes! Jól van! kiáltának többen a jogtudósok közül.
– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot
megindítani kötelességemnek tartom.
Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos.
Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.
Ponthay gróf vette észre a megzavarodást s kegyetlenül felhasználta azt.
– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni,
mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius
segélyére elősiető hajduk in flagranti elfogták és zár alá helyezték. És
az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.
Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá
az arczát.
Egyetlen egy fehértollas darú sem volt jelen, a ki felkiálthatott volna,
hogy hiszen nem Belizár volt az, a ki e sérelmet elkövette; mert azt
eszméletlen állapotban hurczolták oda a verekedés szinhelyére.
Ponthay Adalbert még azt a malitiát is elkövette, hogy a szemüvegét az
orrára csiptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete
vasvilláját Decebálba.
Decebál felállt a székéről. Sápadt volt, mint a viaszk.
Ugyan micsoda szóra fogja megnyitni a száját?
– Tekintetes karok és rendek. Kezdé, fujtató dölyf páthosa alá
rejtegetve a megrőkönyödését. Én kénytelen vagyok ünnepélyesen
tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a «primæ
nonus»[8] értelmében. És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul
elfogott testvéremért.
Ponthay Adalbert megvető mosolylyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez
a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a
helyéről, azt mondaná: «bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt,
hanem én! Magam állok a veszedelemnek!»
Ez meg azzal akar tündökölni, hogy kezességet vállal.
Nem ilyen kőből faragják a hősöket.