A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló
hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi
Kajafás úr jelenté, hogy készen van.
Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott
szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp
bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi
ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi
ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van;
ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!
Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az
orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország
czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná
a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely
előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A
szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre
álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat
csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot
mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy
áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban
hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz,
sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két
válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök
ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.
Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén
királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.
Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja
le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a
táltos papok között.
A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a
vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart
Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési
tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.
Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a
helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és
Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán
lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó
jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd
megfelel rá az idő.
Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De
sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az
ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a
másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek
a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.
Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok
nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét,
szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt
egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S
neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire
való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is
vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind
a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!
Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten
feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált
fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes
vonalokból építi fel az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a
székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári
munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű
képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a
megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a
Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán.
Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást
megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy
oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal
fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban
megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya
botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt
az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a
hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó
tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.
S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a
«Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De
hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni
a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!
Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát,
a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők
óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő
magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a
makót!»
És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő
tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul
meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie
eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki:
«Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai
történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriachák mind
magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik
«örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy
a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy
dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született
ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az
áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely
áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás
és kukoricza pattogatás mivoltában.
Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna
Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné,
hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász
meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti
szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr
predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes
egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.
Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a
diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt
meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap,
épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.
Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki.
Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek
egymással.
Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol
a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába,
mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni:
Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»
Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót
bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra
ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet
nézni. Azokról aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa,
hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion
ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem
szerzőségére vallani.
Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy
a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban
fidibusnak felapríttatódnak.
Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.
Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól
lakott már fekete kenyérrel.
A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történnie.
A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a
hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást.
Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.
Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon
kezdi az Emmácskával.
Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit
tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a
tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le
tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja
olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.
Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a
gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé
fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van
keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a
másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a
komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva
arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha
le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes
betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton
Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. –
Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé
oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket,
a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a
krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat
jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után
petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.
– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van.
Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.
Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örült.
Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát
leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki
Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi
szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis
természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos
lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.
Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból
papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára
odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál
fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.
– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?
Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas
equinas».
Emmácska nem győz vakarózni.
– Ugyan Emma! kiált rá az anyja. Ne huzd fel úgy a ruhádat, az nem
illik.
– Hát ha csípnek!
Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a
lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgy hogy annak majd a
táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a
studiumból.
– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a
szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.
Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő
szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt
még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a
két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú
mentorához:
– Hallja maga Horkázi bácsi.
– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer valamit látni.
– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen
lehet az?
Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy
feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában,
aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb
vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva,
ekként szólt:
– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.