Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat,
hozzá se nyuljon ehhez a fejezethez, mert ebben nem lesz egyéb mint
rozsdás vasak, bronzok, nyolczszáz esztendős koponyák, kődarabok,
cserepek és minden, a mi azoknak a kiséretét képezi, fakó pergamen,
szuette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betük (értve alatta minden
olyan irást, a mit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).
Ilyenekből van Tanussy Decebálnak egy egész muzeuma.
S ha valaki egy milliót kinálna neki – pengő pénzben, ezért a
kincshalmazért, ezt a nótát dalolná válaszul:
«Ha ez a pénz volna csak foglaló
S ezer annyi még a borravaló,
S a világot adnád ráadásnak,
Muzeumom még sem adnám másnak.»
Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott soha sem sepernek, nem
törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen
a tudós Vakandi Anonymus.
(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla
király névtelen jegyzője után.)
Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmult
századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak
szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született
királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy
kiásott patkóról megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? s hanyadik
fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?
A földfelett valókkal ő nem is társalkodik. Ránézve csak az létezik, a
mi már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, a mit senki sem
ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem
törődik a nagy urak czímezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle
megszólítást tart: «barátja az erénynek!» S ez csakugyan igen szép czím:
el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól, azokat egyszerűen
ignorálja.
A míg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, a mik a museumát
elzárták a világtól, az alatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő
táskát, s kihuzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de
ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, a míg kitalálta, hogy
honnan kell megnézni.
– Barátja az erénynek! suttogá a hozzásiető Decebálnak. Látja ön ezt a
kincset?
– Látom.
– Felismeri, hogy mi ez?
– Mondja hamar.
Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhitatosan, azután a két
ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.
– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált «jász-kép» az ős
magyarok bálványsymboluma; a mit Theophilactes a hunnuturgok «idolum
electreum»-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje.
Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, a mit
az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük,
emlékeztet a «Tápió» istenre. Ez a két szeme. Páriz-Pápai szerint ezeket
a szemeket korallok képezték. Még azokra is ráfogok találni, akkor
kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a «Damasek» isten.
– Hol találta ön ezt?
Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét
fenyegetnék vele. Elébb széjjel nézett. Azután az asztal alá nézett.
Azután a kezét a szája elé tartá, úgy sugta meg a titkot:
– «Ott!»
– «Ott?» hörgé meglepetve Decebál.
– Ugyanott!
– Fatális állapot! mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. Hát
csakugyan a «Bajhalom».
– Csitt!
– Hiszen magunk vagyunk.
– A kövek is beszélnek s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön,
(barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel.
Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végczélja. Ennek áldoztam
fiatalságomat. Csontok és rozsdás érczdarabok voltak az egyedüli
társalkodóim. Nyomról-nyomra közelítettem felé. Mint Columbus az
újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros
éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek.
Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem
hivok segítő társat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet
bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább
ások. A jelek, a tanuk vezetnek, egy négyszögletű szyttyapénz, egy
napimádási agyagjelvény, egy mithras-kultuszi cserépcsillag, egy
bronzcsatt, egy rézfibula, egy kutyalapoczkacsont. Végre megkoppan a
csákányom. Dönt a fal. Mit látok? Czölöpöket. Ez az! A veresfenyő, a
mivel a hunok sírja van kifalazva. A miről irnak a chinai történészek. A
mit emlegetett Jornandes és Calamus, Attila temetésénél; a miről szól
Dœfi és Imhoffer, Leventa pogánymódra történt eltakarításánál; a mit
emleget Bod Péter és Bél Mátyás; a minek a mintáira ráakadt Pallas és
Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom.
Barátja az erénynek!
A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is
azokba a titokteljes regiókba csapongott a lelke, a mikbe azé, csak
azzal a külömbséggel, hogy a míg azt a tudomány bacillusai lepték meg, ő
a nagyravágyás sporáitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy
az ő őse vetélytársa volt az Árpádházi királyoknak!
– De hát valóban Thonuzoba sírja-e ez? (Ez volt előtte a főkérdés.)
A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen scepticus
észrevételt.
– Barátja az erénynek! A mit én mondok, az mind axioma. Mi okból akarnám
én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt
a «jászbálványt» el akarnám adni egy külföldi museumnak, tízezer tallért
kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolcz lat derczekenyérért, a mit én
naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből
vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék
megnézni ezt a leletemet.
Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt s előhuzott belőle egy csákányfejet s azt
Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a sulyáról, láthatta a
szinéről, hogy az aranyból van, nehéz és sárga.
– Ezt is ott találta?
– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az arany csákányoknak, a miket a
székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári
kincstár dicsekedik.
– Ezt én nekem meg kell öntől vennem.
– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany sulyában. Mintha a pesti
Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi
becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, a mit most mutatok meg.
Nézze, barátja az erénynek.
Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, a minek a végéhez oda
volt rozsdásodva a nyílhegy.
– Ez a kincsek kincse! Ott volt a czölöpzetbe furódva.
Decebálnak egy okos észrevétele támadt.
– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolczszáz esztendő alatt
a földben?
Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.
– Így van az, mikor az ostobaság a bölcseség álarczát teszi fel! Hogy
nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is
ugyanazon scythiai tamariskus fából van, a miből a székelyek
áldozatpohara készült. Az Anonymus «vas unicuma»,[2] a mit Thuróczy
emleget, a csiki krónika leir, a miből a szövetséget itták; ez is
scythiai tamariskus fából készült, a mi a föld alatt keményebb lesz,
mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek
nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.
Decebál ezer bocsánatot kért s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy
férfiut előadásában megzavarni.
– No hát! pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy épen
önre nézve bir nagyobb becscsel, mind azon kincseknél, a miket Aladin
lámpája (állítólag) felfedezett. Hogy hivták Thonuzobának az ősapját?
Emlékezik még rá?
– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az
ükapja.
– Ugyanazon Kusidkun, a kiről Thuróczy irja, hogy mint a Szvatopluknál
járt követ, elhozta Árpádnak a kivánt vizet, földet és perjét.
– Valóban így volt.
(Valóban! Kusidkun is épen ilyen délczeg dalia lehetett, mint Tanussy
Decebál! Vajjon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal,
hogy annak a száznyolcz családfőnek az arczvonásait viselik, a ki első
elfoglalója volt e szép hazának.)
– Otthon van ön jól a hunnus irásban? kérdezé Vakandi úr.
– Ha mindent úgy tudnék.
– Hát olvassa le erről a nyílvesszőről, mi van ráirva.
A régi magyar pogány irást hányan ismerik még?
Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem irták náddal, de
késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák,
tanubizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel
látták az élő nemzedék régiségbuvárai. Tizenhat betüből állt az
ábéczéjük, csupa egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő
rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.
│ a, ├ b (egyuttal p is,) ┤ (k, c, cs és h egy személyben), └ d, — e, ┘
f, ┘ g (egyszersmind gy), ┐ i (és j), ┴ l, / m, / n, ┬ o, X r, > s (és
z), ┼ v, ∆ u, ‡ th.
[Illustration: KUSIDKUN]
[Illustration: THONUZOBA]
– Már most tessék kibetüzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragva.
Természetesen szyttyamódra felülről lefelé olvasván a sort.
Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az
endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. «Kusidkun!» rebegé
ihletetten.
– Most tessék a tulsó oldalon levő betüket leszemelni. Mit mond a
nyílvessző.
A nyílvessző így szólt: «Thonuzoba».
Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték
volna, odaadta volna érte cserébe.
– Most menjünk tovább kutatásainkban, folytatá a földalattiak nagy
mestere. Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más, mint a Cloudius által
megnevezett «magia sagitarum.»[3] Valamennyi őskori történetiró, és
saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsiroltakat
bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbucsúztatni végüdvözlet gyanánt. Ime
erre a nyílvesszőre fel van irva az ősapának és az unokának a neve.
Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő czölöpzeten belől maga Thonuzoba és
a vele élve elsirolt felesége alszik.
– Nem alszik! Vár a feltámadásra! kiálta fel lelkesülten Decebál.
– Csak csendesen! barátja az erénynek. Csillapítá őt a csontok
kincstárnoka. A tovább kutatás nem megy olyan könnyen. A míg csak a
földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és
rabszorgalmam. Úgy vájtam a tárnát, mint a börtönéből kikivánkozó rab a
tömlöczfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő czölöpzet állja el
az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom
vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamarán belül olyan
kincsekre akadok, a miknek a világi emberek előtt is nagy értéke van.
Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt
(ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni
kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel
a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.
– Oh én sem akarom, hogy az titokban maradjon.
– No hát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, a
hol mind azt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.
– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, a mi felett már húsz esztendő óta
perlekedünk Ponthay gróffal.
– Itt a nehézség. Itt kell már most önnek előállni jó tanácscsal,
barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.
Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veriték. Tudott volna ő valami módot
ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az
éjjel nagyon sokat ivott, de annyi még mindig maradt meg a fejében, hogy
számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajjon a mit Kusidkun dédapja
olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az
árban Szvatopluk unokáinak? olyanformáról volt szó.
Ebből aztán nagy tanakodás lett; a mi közben Decebál még azt is
elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még
megfelelnie? Ma van a vármegyegyűlés napja, a melyen a bécsi udvari
kanczellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatni a
legharapósabb municipium fogait. A párt épen őt bízta meg azzal, hogy
legyen a királyi biztosnak erős mallausa.[4] Neki kell ma a 10 órakor
megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a
vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben
foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fentartani.
És már kilencz óra elmult.
Bakala Peti és Csunyi Laczi már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni
Decebál az ülésről, kudarczot vallanak a sasok, ha vezér nélkül
becsődülnek a gyűlésterembe és senki sem dirigálja őket. Decebál
előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg
nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhely leves mind
elromlik! végtére Csunyi Laczi azt a stratagémát találta ki, hogy
előkerített egy lajtorját, azt neki támasztotta annak az ablaknak, mely
a museumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be
az ablakon keresztül.
– Hej Decebál! Gyere már elő a kriptádból. Várnak rád a tens karok és
rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.
Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból.
Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tenni való.
– No majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést, mondá Vakandinak.
Addig tessék vendégemül maradni. Parancsolja, hogy ide küldjem a
reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?
– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom, szólt büszkén a kőbe esett
féreg. Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér eledelem.
Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kuthoz.
Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.
Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a
távozni készülő házi urat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a
bizonyos arany csákányt.
– Ha tetszik? Úgy, a hogy mondtam. De én egy cseppet sem erőltetem.
S már büszkén vissza akarta tenni a tarsolyába.
– Oh igen! Dehogy nem! mondá Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét.
Nem eresztem idegen kézre.
A tudós kegyesen bólintott a fejével.
– Majd megméretem, dörmögé Decebál.
– Önre bizom, barátja az erénynek. Az ilyenekben nem vagyok scrupulosus.
Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony; de a
pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is
keresheti. No sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit még is ki
kell elégíteni minden áron. Meglássuk!
Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt
találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva s hogy a felesége
egészen normális kedélyállapotban volt.
Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkem uramhoz. Szót sem
tett se az őrmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról,
se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt,
előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való
nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyóka mentét, a miket
evidentiában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos házi asszonynak
a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi
gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb
akkurátussággal meg is felelt.
A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki
már végezte a szent misét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról el nem
maradt.
Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis
hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.
– Hol van az én kis Emmám?
– Az ma nem kap frustukot, válaszolt Sára asszony, mert nem tanulta meg
a leczkéjét, a mit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja,
megkapja.
Ebben az itéletben meg kellett nyugodni.
Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villás reggelihez, s
egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi
vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.
Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra ¾-et mutatott tizre.
No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a
gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.
Tanussy Deczebál ezalatt, a míg Sára asszony a magyar nyakravalóját
csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:
– Ugyan édes galambom tubiczám, én a mi pénzt tegnap bevettem a
gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.
– Tudom már: a jószágvételre; nálad a kontrektus.
– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága
ereklyét, a mit más kézre nem bocsájthatok; egy arany rhabonbán
csákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? majd megadom a gyapjuból.
– Szivesen szolgálok, édes lelkem uram. Mennyi kell?
– Valami száz arany.
– Mindjárt hozom, édes angyalom.
Biz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany sulyértékben kétszáz
körmöczinél is több.
A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta, hanem
azért csak elsülyeszté a zsebébe. S azt mondta rá: «jól van, barátja az
erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.»