Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát
kihúzza a csávából s azzal odébb áll a lőcs árával, a két magával hozott
czimborát meg ott hagyja a veszedelemben.
Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketreczébe
kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonynyal, mikor az hitvesi haragja
kitörésének épen a tetőpontján áll.
Eblábolt volna örömest Csunyi Laczi a szobából, de Sára asszony megkapta
a mentéjén a vitézkötést s a falhoz szorítá s úgy kezdé őt saját magával
megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, a mit nem a
vármegyétől kapott, s e közben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási
mozdulatokra igazgatva.
– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka,
kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden
istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalólivók,
csárdaczégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurczoltátok meg az
uramat megint?
Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet apostrophált, a miből
megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait
illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája
szárát, ellenben a kortesczimbora annál jobban meg volt ijedve s a
végsőre elszántan esküdött.
– Én? Tekintetes asszony! Úgy segélyjen, nem voltam én semmiféle
korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a
czimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két
szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt
sülyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a
torkomon.
Dorkó nénő, onnan a benyiló ajtóból nagyot fohászkodott, kezeit
összecsapva.
– Oh a pokolra való! Hogy nem fél, hogy mindjárt elnyeli a föld.
– Hagyd el, czimbora! szólt közbelépve Bakala Peti. Nem megyünk itt a
hazugsággal semmire. Sohse esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt
állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! mille
pardon! Kisztihand.
A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára
helyett a finomhangzású idegen «Szárah»-nak ejtették ki, ha hozzátették
a «nagysám» affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, s ha
kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira
csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.
– Én elmondok mindent úgy igazán, a hogy történt. Szólt Bakala Peti,
egész biztossággal.
Most már a kiváncsiság is fel volt ébresztve.
– Halljuk, szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem
kinált, hogy «tessék helyet foglalni».
– Igen is, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az
Régi Napnál.
– Gyere ide Dorkó! mondá az úrhölgy. Ide gyere a hátam mögé!
(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! sohajta fel
keservesen Csunyi Laczi.)
– Hát hogyan mulattak az urak? vallatá szigorú tekintettel az előtte
álló delinquenst az úrnő.
– Hát hiszen azt már valószinüleg mind elreferálta Dorothea asszonyság
Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt
biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még
az is igaz, hogy Belizár a legtiszteletlenebbül viselte magát Szárah
nagysám irányában.
– Tudok mindent! Minden szót tudok!
– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, a mi ezután következett, mert
akkor már a bakterek elhajtottak a piaczról minden embert.
– No hát mi történt?
– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még
az édes apjának a fia is dehonestálja, de torkon ragadta s úgy a földhöz
sujtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül mint a béka.
Csunyi Laczi sietett tódítani.
– De úgy összetörte, lelkem! hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe
takarva. Soha se lesz abból többet ember.
– No czimbora, csak ne hazudj hozzá semmit!
– Hát megnémuljak? mi?
– Nos ne hazudj.
Sára asszonynak egy perczre felderült az arcza, de aztán megint csak
ránczbaszedte a homlokát.
– Szép volna, ha úgy volna, de mesebeszéd! Hiszi a bolond!
(«No hát érdemes az embernek igazat mondani? mikor azt sem hiszik el!»
förmed fel a vén kortes.)
Bakala Peti a csurapéja zsebébe nyult, s előhúzott valamit.
– Hát ezt elhiszi-e Szárah nagysám, hogy igaz?
Az a valami volt a Decebál bőrerszénye, a miben az aranyai voltak.
– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott
tulkoknak, azon módon, a hogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor
dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt
mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét
Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán
elszármazzék. Ime átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.
Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ
pénzzel, a mit Decebál az öcscsétől elnyert a kártyán? Hát az, az ilyen
dulakodásban a «cassa nemonis» (a senki pénztára).
Ez már csakugyan nagyon enyhítő körülmény volt.
– Tessék leülni Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen
szókat használni a hol szerét tehette, s neki «hotel» vagy «fauteuil» a
peu près mindegy volt).
Ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.
– Eredj Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot.
Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.
(Oh a pokolra szülött, hisz most kelt fel a vacsorától.)
Ezzel aztán csak ketten maradtak.
Bakala Peti ura kezdett lenni a positiónak.
– Mert lássa Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven
követem a Decebált, hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti
hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét,
tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára, a sok tolvaj mind kirabolná, ha
én ott nem volnék. No hát nem igaz-e, a mit mondok? «Geld spricht», azt
mondja a német.
Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett
lenni.
– Lássa Bakala barátom, és én nem bánom akármit mond a német, de én jobb
szeretném, ha e helyett az erszény helyet az én uramnak a szivét nyertem
volna vissza.
– A szivét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökön
örökké.
Sára asszony baziliszk szemekkel tekinte a kedves barátomra.
– De hát kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani,
elhallgatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?
– Oh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder
tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan már csak nem hiszi
Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak
rá is nézzen!
– Hát ez micsoda itten! kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép
fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot
odatartva Bakala orra alá. Hát ez micsoda, he?
– Hüh, drága nagysám! szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva, most
már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár
az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította
volna le, mert a még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát,
édes nagysám, hogy senki meg ne lássa, mert a szegény Decebálnak az
egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!
– Hát micsoda?
– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az
ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjuk nótáját egész harmóniával. Aztán
a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta
meg? hisz különben olyan gyáva, mint egy egér, lejött közénk
bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát
majd akkor megijednek tőle. Vesztére épen a Decebál keze ügyébe került.
Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketoriázott vele,
hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor
maradt aztán a kezében az a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója
ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.
Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homoregius, meg az a
Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.
– Hát igazán nem volt Decebálnak semmiféle históriája asszonyfélével?
– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha én nekem
nem hisz Szárah nagysád, higyjen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s
aztán itélje meg, lehet-e valakinek, a ki olyan boldog, hogy egy ilyen
istenasszonyt birhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért.
– Menjen! Ne csúfolódjék.
– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem
nagysád felé volt-e fordulva? nem minden férfi, ifja, véne, törte-e
magát nagysád után, s boldog volt, a ki egy tekintetében részesülhetett?
– Az igaz, hogy nem volt nyugtom miattuk.
– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után
sebzett szivekből.
– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem.
– Igen bizony. Mert nagysád húzza magát félre szándékosan.
– Hát hogyan?
– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja
nyitni salonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy tánczmulatságot, a
mire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt,
elkezdve a főispántól, mindenki, a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja
venni.
– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, a
mik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a
főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.
– Hát hozasson nagysád meg Párisból.
– Nem tudnám mi a szöszön! Hisz nekem Decebál soha sem ád pénzt a
kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy
jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem,
akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a
kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.
– Hát itt van most nagysádnak a kezében valami ötezer arany.
– Hát aztán?
– Ne kérdjen se jobbra, se balra, vásárolja el.
– Hát aztán ha Decebál keresi?
– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az
a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A
törvény olyan büntetést szab arra, a ki a «királyi emberre» ráteszi a
kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a
veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. Ezért
gondoltuk azt ki, hogy a mint a verekedésnek vége volt, (még a
katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe
csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifelé belőle)…
Sára nevetett jóizün.
–… hát akkor letértünk a város alatt a «Békafogó csárdába», a hol a
juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha
inquisitióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanunk, a ki megesküszik
rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a «Békafogóban». Azt,
hogy a «Régi Napnál» is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És
ilyenformán Decebál nem csak hogy nem fogja keresni a «Régi Nap»
vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálczán hozná
eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a «Régi Nap»-nál,
eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra
és toillettere.
– De majd Decebál kérdezni fogja, hogy honnan vettem erre a pénzt.
– Tudja is ő, hogy minek mi az ára? Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy
a tejpénzből került.
Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen
hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, a milyennek a világ hiszi.
Hisz ettől tanulni lehet.
Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni
úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll, csakhogy azoknak az
izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén,
hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és
olyat, a miről a lelkem uram nem mer kérdezősködni és hozzá egy
szaktúdóst, a ki ezt a sok czifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.
Körülhordozta minden termein és szobáin a kastélynak a hű tanácsadót.
Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban
annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban
részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál
csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer
forintot fizetett egy budai kesztyüsnek. De hiányzott a divatos
fényüzésnek minden követelménye, szőnyegek, porczellánok, festmények.
Ezekhez pedig Bakala Peti mind nagyon jól értett.
A míg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbujva, diák
szavakat tanult, az alatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős
franczia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele.
«Balzac, causeuse, kredencz, chiffoniere, gobelin, sévres, consol,
étagère, statuette, majolica, gros de naples, moire antique» stb. mind
hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni, egy-két
betü külömbséggel fogja majd reproducálni, de az nem tesz semmi kárt.
– Ide pedig, ebbe a szalonba kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah
nagysám.
– Hát aztán ki játszanék rajta?
– Gondolom, a bájos szép kis Emmácska.
– Menjen! ugyan kitől tanulná meg? Ehhez nem ért a tiszteletes.
– Bizony nem is biznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra,
hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernanteot.
– Micsodát?
– Egy tanult kisasszonyt, a ki a nevelést alaposan érti, a ki francziául
tud és zongorázik s a ki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez
szoktatja, a mely a nagyvilágban való megjelenéséhez mulhatatlanul
szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, a mikor a kiképeztetése
okvetetlen női kezekre bizandó.
– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám
nevelését valami kisasszonyra?
– Nem értem.
– Nem érti? Hát nem tudja, hogy az én Emmám nem leány, hanem fiu?
– Ne tréfáljon nagysád.
– Dehogy tréfálok. Hát nem mondta azt el magának a Decebál soha?
– Nem szokta ő mások előtt a családi dolgait profanálni.
– No hát én proponálom. Biz ezt Emmanuelnek keresztelte a pap.
– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka
lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescoját
leányruhában, leányfővel járatni?
– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a familiában a majorocska. De hát én
nekem erre igen erős okaim vannak.
– Szabad volna ezen nézeteket mikroskop alá venni?
– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, a mit mondok, de ha
megigéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább…
– Becsületem szentségére fogadom.
– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja
azt a guzsalyt ott az ablakban?
– Remélem, hogy az helyet fog adni egy diszes aquariumnak.
– Verték már meg magát guzsalyszárral?
– Azzal még nem.
– No én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, a
mit én most mondok.
– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom
mondani mindenkinek. Erre garantiát adok.
– Nem kell nekem a garaboncziája, hanem hát üljön ide mellém és
hallgasson rám.
Sára asszonyság odaültette a kanapéra maga mellé a hű barátot.
Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemes ember volt
Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát
egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető czigány asszonynyal.
Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez megyek
egy parasztsorsú emberhez s annál sok ütlegben és sok koplalásban
részesülök, de majd nem sokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon
gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jóllétben fogok élni. Lesz
egy gyermekem, a ki fiu lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres,
nevezetes ember válik belőle, a kit nagyon emlegetni fognak, mikor
embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz
el, a ki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz
belőle. És végezetre elviszik katonának, háboruba megy és ottan megölik.
– Ejnye de furcsa kis horoscopot csinált az a czigány asszony.
– Az ám, magam is nevettem én azon, csakhogy ez a borospók apródonkint
mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat
nénémet egymásután mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemes
emberek, kit a Szilágyságba, kit a Bárczaságba, kit a Mezőségre, kit meg
a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édes
anyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre
való ételt hogyan kell megfőzni. A mi verseket én tőle tanultam, azok
mind ilyenek: «Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be.
Vajjal jó a lencse». Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a
halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában
felfeküdt a hiuban a szénába, felgyujtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor
aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is
magával vive. Juczi néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia
volt, a kinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott
s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek,
hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a
lakásunk, a hová gyakran eljártak jókedvű vadász urak, a kik éjszakára
ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg először Decebált. Akkor
még fiatal, nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam
az Emmához, csakhogy annak soha sem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem
volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó
szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy
kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hitták. De
nem bántam én akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, a
hol testem lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki,
megesküdtünk. Csak mikor haza vitt, akkor láttam, hogy hová kerültem.
Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, a kinél egész nap
birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett
volna egy nap az együttlétünk alatt, a melyikben háromszor össze ne
verekedtünk volna: reggel, délbe, este. Szerencsére én voltam az
erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én
dögönyöztem el Király Samut végül. E mellett aztán a koplalásban is volt
módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A
birkahúst nem vette be a természetem, a miből az uram tokányt főzött,
mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a czélra
felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. Ez
alatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál, az övé volt az egész
rengeteg birtok, a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam,
hogy mi szándéka van a lelkemnek? Hordott ő nekem végszámra selymet,
kamukát, aztán arany függőt, kösöntyüt, vaddisznót, őzet, drága
csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt
megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hizelkedni, hiába küldte
el az öregemet hazulról, nem ért vele semmi czélt. Nekem mind csak a
czigány asszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki
világosan, hogy «lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a
fáról szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját». S miután
kapott tőlem egy párszor olyan egészséges pofoncsapásokat, sőt egyszer
az öt körmöm helyét is haza vitte a pofáján, hát csak rájött, hogy a ki
halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak
előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép voltam
ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.
– Oh nagysám! Szebb nem lehetett, mint most.
– Hagyjuk azt el. Meglett, a mit kivánt. A konszilvorium (talán
consistorium) elválasztott a Király Samutól, a kinek valósággal soha
felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába.
Ime tehát már a második jóslata is beteljesült a czigány asszonynak. S
még azt mondják, hogy ne higyjen az ember jövendőmondóknak.
– Ez valóban különös, jegyzé meg Bakala Peti. Az ember nem hinné.
– No lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a
harmadik mondás is: fiam született.
– No ez már nem annyira rendkívüli dolog.
– De hát én nekem már most ez nem megy ki a fejemből. Ha három
beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném
megakadályozni. Mesélt én nekem egyszer az apám, a ki járt az enyedi
kollegiumba is, valami régi görög herczegről, a nevét is meg tudom
mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, a kit így hivtak.)
No hát, ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de
ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes
embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt
rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú
életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van
abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem birják. Én azt akarom, hogy
a gyermekem kisérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az
még csak gondolatnak is. Hát még ha hozzáveszem, hogy a csatában kell
neki elesni! Édes Jézusom! még csak koporsóba sem teszik, hanem
szétmarczangolják a farkasok, meg a hollók…
Tovább nem birta mondani a keserves zokogástól.
Az is hamar elmult. Úgy jött nála a sirás, mint a tavaszi permeteg, az
arczán meg üdébb lett a könyektől a visszatért mosolygás.
– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, a mit az Achillessel tettek; olyan
nevet adtam neki, a miből ha farkát elhagyják, leány név is lehet.
Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó «anyás»
gyermek legyen belőle, félénk természetű, a kit még a pávakakas is
megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, a mit
bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami
gonosz tudománynyal, a mi a hiresség útjára vezethetné, rábíztam a
nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.
Bakala Peti nevetett folyvást ez alatt.
– Már az igaz Szárah nagysád, hogy ha «ez» volt a czélja, akkor jobban
ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát Chitont, a ki
őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?
– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leczkét.
Úgy tetszik, hogy a szyttya nyelvet tanítja neki.
– Micsodát? Instálom alásan.
– Jól mondom én. A szyttya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen
nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.
– Annyira idegen, hogy én nem is tudom, hogy volna a világon.
– De bizony van. Betüi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára irja,
s az Emmával olvastatja.
– Miféle betük?
– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betü csak
olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár
szyttya.
– Aztán, hogy vetik sorba ezeket a szyttya betüket, nagysám? jobbról
balra, vagy balról jobbra?
– Oh nem. Felülről lefelé megy a sor.
– Nem tudok róla semmit.
– Hja, az a maga hibája. Az Emma fog tudni olyant, a mit más nem tud.
– De mi hasznát fogja venni?
– Azt majd megtudja a világ, de csak később.
– És megtanulja ezt az Emma?
– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. A mit tegnap nagy nehezen
a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem,
hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra?
Nem lesz ő belőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa.
Marad rá akkora birtok, hogy nyolcz napig utazhat rajta s mindig a maga
kastélyában hálhat meg.
– De utoljára is – ne haragudjék Szárah nagysám – ez nem tarthat így
hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős
már) leány ruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni, de majd
egyszer tizenhét, tizennyolcz esztendős is lesz, akkor csak szint kell
vallani, hogy fiu-e vagy leány?
– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. A
hol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában soha se
kereszteltek fiu névre senkit. Az mind Anicza volt. A fiukat mind
leányruhában járatták, egész addig a míg megházasodtak. Így aztán nem
vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona,
mert az egész fiatalság mind katrinczában járt, s csak akkor kapott
nadrágot, a mikor feleséget.
– És nagysád is így szádékozik tenni az Emmával.
– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. «Híres nevezetes tudós ember
lesz!» Annak már útját álltam. «A más világról hoz feleséget magának.»
Lesz gondom rá, hogy kiválaszszak a számára egy derék, szép, okos,
hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a
«legény»! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem
kivánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy
megvénüljön. Hát mit szól hozzá!
– Azt, hogy biz ez erős phantasia; de meg kell vallani, hogy systema van
benne.
Sára asszonyság büszke volt erre a dicséretre.
– Lássa! Így védelmezi meg egy magyar asszony a maga gyermekét!
Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy
neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó
lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük
ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek
adta a gazdagságot, másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a
világ?
– Hanem erről még álmában se szóljon ám senkinek.
– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom el. De még arról sem, hogy
hogyan, miképen kerülnek ide majd azok a pompás butorok.
– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyuljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki
annyit, a mennyi kell, hogy Bécsbe utazzék s aztán rendeljen meg
egyetmást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.
– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék.
Mindenről nyugtatványt hozok!
(Szép szin alatt mégis csak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető
pénz.)