Végre mégis csak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett
az uraság. A négy paripa, a mi egész éjjel hámban állt, szilajon
vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor
pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.
A két czimbora sietett lesegíteni a kocsiülésből Decebált.
Olyan ittas külömben soha sem volt ő, hogy még csak a dülöngése is
elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte
garázda volt, ha ivott, hanem hova tovább, annál kedvesebb lett, a vége
felé, a mikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem
tudja, melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni;
akkor kapja ki a czigány kezéből a hegedűt, s huz rajta virtuoz kézzel
andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörü bariton hangon s olyan
érzéssel, hogy a ki hallja, utána bolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az
asszonyokra nézve.
Már a lépcsőn felhaladva rákezdi a beköszöntő nótát:
«Nekem olyan asszony kell,
Ha beteg is keljen fel;
Főzze meg a vacsorát:
Úgy várja párját, úgy várja párját,
Úgy várja haza a babáját.»
De biz őt nem úgy várták. A mint belépett az előterembe, ott találta a
szép asszonyát; de a mint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s
eltaszította magától.
Arra is tudott egy nótát:
«Magasan repül a daru szépen szól,
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
Ne haragudj kedves rózsám sokáig.
Tied vagyok, tied leszek koporsóm lezártáig.»
S erős karjával mégis csak magához ölelte és megcsókolta erőszakkal a
szép száját.
Erre aztán meg kellett nyilni annak a hét pecséttel lezárt szájnak.
– Köszönöm az ilyen csókot, a mi a csapszékről maradt rám.
Decebál összeütötte bokáját, s a fejéhez csapott a tenyerével:
«Ez a csárda olyan közel ne lenne,
Olyan jó bort csak ne mérnének benne
Arany icze, ezüst messző’.
Azért járok ilyen késő’,
Angyalom, kicsikém, te hozzád.»
– Nem bánnám! kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart, ha
három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak
azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a
szemtelennel, a ki engem minden ember előtt ócsáról, becsmérel, s te azt
elhallgatod, még tódítod is.
Dehogy nem énekelték közbe ezt a nótát:
Haragszom én azon szóra,
Mely a szép asszonyt megszólja.
Mert az asszony arany csillag
Arany garádicson ballag
Hejje hujja hopp.
Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sirni és tragicus szókra
fakadt.
– Én nem bánom! Ha én neked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen
messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind
a kettőnket. Meglátod.
Erre tudtak ám még csak egy szép nótát:
«Ne essél galambom a Tisza vizibe!
Inkább essél rózsám vélem szerelembe.»
S ezt a szép andalgó nótát oly behizelgő hangon, olyan érzéssel tudta
énekelni a hamis, hogy a könyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s
most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni.
– Tudja a czudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! panaszkodik
féldurczásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak
a parazsa maradt.
Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S
ez is megkerült.
A mint Decebál haragos élete párját dallal, csókkal, öleléssel
szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inquisitori szemei azt a
bizonyos tárgyat, a mi Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros
selyemszalagot, azzal az arany kereszttel, a mit ő kelme, hogy el ne
veszítse, az övé mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan,
másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arczát meduza képpé
torzítani s a bűntanujelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a
legválogatottabb czimekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.
– Hát ez micsoda? heh! Szalag ugy-e? Selyem pántlika arany kereszttel!
Ezt valami czifrának a nyakáról tépted le! ugy-e gyalázatos? Tudom én
jól, hogy ilyen czifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a
nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény «bikál»-nak a
nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.
Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy
kaczagástól, a mit különösen Decebál elkövetett; de a két czimbora sem
tarthatta vissza magát.
– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!
– De nem lehet erre találni cadentiát!
Dehogy nem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt;
Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:
«Kincsem, komámasszony!
Lelkem, szomszédasszony!
Nem látta kend az uramat?
Láttam biz én a kocsmában,
Kocsmárosnéval volt tánczban,
Ketten ölelgették,
Hárman szeretgették.
Azok a fain menyecskék,
Majd minden pénzét elvették.
Bárcsak az ördög elvinné
Pokol fenekére tenné!
Kincsem, lelkem komámasszony.
Kitty, kotty, hopp!»
Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két czimbora röhögött, gyönyörű
egy hangverseny lett belőle.
E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak
settenkedik be a társaságba. Azaz, hogy csak ráviteles értelemben «új»,
mert nincs azon semmi alkatrész, a mi nagyon, igen nagyon ócska ne
volna.
Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, ing, gallér piszkos, a
mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van
gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen
ferdére van gázolva. Görbe fogantyus bot van a kezében, s az oldalára
akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép épen
belevaló. Ha ezt a pofát Darvin látta volna, czímképnek vásárolhatta
volna fel a munkái elé.
Az a ránczos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az
alattomos, ravasz agyarkodás, a mi a majompofának a diszét képezi,
egyesülve az emberi tudálékosság homlokránczoló, orrfintorgató,
szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmoniába
hozatnak az által a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön
remekmű emelkedik ki ragyogva a ránczfedte, cserfakó arczulat közepéből.
Az egész alak terjeszti maga körül, a hol megáll, a penész, doha és
gomba illatot.
Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, a mit maga előtt
lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a
nagy danolás közben megrántja a dolmányát.
Decebál hátranéz, s a mint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmulik
az arczáról minden fintorgatása a jó kedvnek, elkomolyul, a szemei
kerekre felnyilnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:
– Nos, mit hoz Vakandi úr?
Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.
A rendkívüli férfiu fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hivatlan
fülekig el ne jusson, ezt sugta Decebálnak.
– «Feltaláltam Thonuzóba sírját!»
Erre a szóra Decebál arcza egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel.
Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb
lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos
embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról
is, balról is összecsókolgatja!
Feltalálva Thonuzóba sírja!
– Asszony! menj a szobádba. Czimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon
háborgatni bennünket! Jövel te messiásom!
S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon
keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az
ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében. Egészen józan lett ettől a
pár szótól.