Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából,
összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz
darabra tört.
Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon
repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt
azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó
csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése
szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer
ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de
az megint csak összeröffent.
Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt
bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit
utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível.
Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik,
legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén
dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen
patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét.
No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a
«gyémántos uramról!»
Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még
csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér
egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr
egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék
dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a
komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák
el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy
fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el,
letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!
No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett,
vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.
– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a
hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal
közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?
Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat s letette a kis asztalra.
– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai
dáridó költségét.
– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.
– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram
nyakából.
– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.
– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni
megy?
Volt erre nagy hahota a sasok részéről.
– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét
vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.
Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének volt az
oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.
Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.
(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony
orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)
– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól
degez iszákját.
Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a
kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.
– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk
a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb
legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam
kártyázni.
Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát
keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet
paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s
minden új játszmához új kártya kell.
Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.
– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem
játszom!
S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.
Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak
a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a
hátuk mögé, úgy nézte.
Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó
kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő
már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy
Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok,
ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)
A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az
illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben
levőt még szavakkal is insultálja.
– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.
– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal
lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.
Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a
felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok
minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón
lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna
szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A
biz úgy van.
Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a
marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár
öcscse szeme közé.
Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról,
bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:
– Éljen a haza!
Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt
keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a
nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka
volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét
czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy
indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy
varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem
részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben
emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd,
lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik
egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni
készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié
legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az
aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar
vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott
hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.
De szép volna, ha igy maradna a kép!
Hanem hát csak nehány accordig tart e csalódás.
«Ácsi!» kiáltják a czigánynak.
«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki
elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».
A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a
megbántásra.
– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert
bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni,
hogy megy a térdepelés?
Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen.
Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben
fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben,
mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai
szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz
Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő
népszerűségének sokat ártott.
Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.
– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér
keveredett az ereibe? Decebál bátya!
Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.
Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem
sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává
tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet?
Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?
De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden
arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.
– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?
– Te hurczoltad fel az én anyámat elébb!
– Ezt nem viszed el szárazon.
– No hát ide vele.
Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már
nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe
menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga
ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással,
egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket
egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik;
a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve
törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a
dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.
A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda
menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait.
Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat
csendes contemplátióval.
– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? Mond a rácz disznókereskedő.
–…nyibe?
– Száz forintba.
–…taszáz fo…
– Én az öcscsre teszek.
–…nabáty…
– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt
esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül
elterült.
A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett
százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté a mellényzsebébe. Hanem a
disznókereskedő nagyon kiabált.
– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék
újra!
Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a
kiabálása.
Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert
Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová
fektették, mint egy halott.
– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a
nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig.
Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.
– Bizony Isten! Meg van halva! ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.
– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a
katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok
frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a
«circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.
A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép
katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi
demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas
sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a
püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt
élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és
főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval!
Derék zsolozsma!)
Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál
oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.
– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.
– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is
«polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.
– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy
micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.
– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon
parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig
csak a kutyának.
– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen
az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat
kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa
tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját,
hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm
is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök,
pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a
kutya bánja meg.
Decebál éktelen haragba jött, az arcza egészen elsápadt.
– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki
az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak.
No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.
Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll
fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki
tetszését meg nem nyerni vele.
– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.
A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s
úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne
veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta
a maga nyakába.
Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piaczra.
Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.
–…gegygyel abuamirge…
– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.
–…glátjuk azt a sötét…