Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert
most már csőstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak
közöttük, a kik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek
a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete
tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.
De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni,
mire a daruk kiváltak s az ajtóhoz siettek, nagy «vivát»-tal fogadva az
érkező vezért.
Tanussy Belizár igazi élőmintája volt annak, a mit tősgyökeres magyar
férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a
termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedestálon kezdjük a
leirását, a csizmái debreczeni mintára készültek, ránczos torokkal, elül
kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú aczélsarkantyuval,
czombjain megfeszül a sötétkék nadrág, a minek a szija karcsúra szorítja
a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó czifra
sallangjai, a tűzütő aczéllal. Öblös széles mellét öt sor ólompitykés
mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő
csak lazán fogja össze két felé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb
hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a
selyem és ezüst czikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt czifra
szűr lóg alá, a minek a hímzett czifrázatát remekbe csinálták
Miskolczon, kezében réz fokos, derékon markolva.
(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos
népviselettel, mivelhogy anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele
leköszörülni.)
Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami
leirhatatlan szép fej. Csak idealis festők teremtenek néha ilyent.
Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök,
tiszta, kidomborult homlok, egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló
száj, a mi fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a
többi arcz simára borotválva, s aztán az egész bezománczozva azzal az
aranypirossággal, a mit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a
férfiarczra. Hollófekete, aczéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a
vállára, mikor a darutollas, pörge kalapot leemeli róla.
Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, a kivel az asszonya elevenen
temetteté el magát.
A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező
köré, a ki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán,
rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: «a mi
jó és drága».
– A ki jó czimbora, velem tart.
A legelső mindjárt Bakala Peti, a ki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi
ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.
Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a
primása az a híres Tapló Gyuri, a kinek nincs mása az egész hazában. Ő
tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad czifrán öltözni, úgy szép
a czigány, ha rongyos.
Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lóczára, maga mellé
ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az
asztalról. S azzal int a czigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel,
meg a czimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.
(Andante)
Szép állat a hatytyú,
Magát megmossa,
Orrával tollait
Felborzongatja.
(Allegro)
Kis kertedben,
Ligetedben
Hogyha lehetnék,
Kedves édes rózsám
(Andante maestuoso)
Beh boldog volnék!
Ez volt ám a szép nóta! Ki emlékezik még rá?
De még alig hogy belemelegedtek Belizár czimborái a sírvavigadóba, a
midőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, a kik kedvetlenül
kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják
az ajtót a sarkából.
«Itt jön a Decebál!»
Ez a bátya. Az elsőszülött ivadék.
Tiszta vér! A mi közzé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a «prima
occupatio» százhuszonnyolcz családjáéból.
Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz.
(S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt
próbálja meg, hogy téveszsze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak,
vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)
Hanem mikor így színről-színre egymással összekerülnek, akkor veszi
észre az ember, hogy nagyon sok külömbség van a két testvér között; a
mit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.
Decebál sima ráncztalan kordován csizmát visel, ezüst sarkantyuval, a
szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri
szabás, a mi középutat tart a mágnási parádéjelmez, meg a paraszt
népviselet között. Ez csipőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord,
három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyóka mente
lóg félvállról, antik ezüst lánczon; derekán széles gombkötőmunka,
selyemöv, a miről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem
nyakravalójának a két vége arany rojtjaival a mellét veri, míg a nyakát
egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az
pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord
hatalmas sastollal; a kezében pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded
arany buzogánynyal, a bot végig kiverve czifrán rézsodronynyal, a mi
rabmunka.
S ha már a viseletük ennyire elüt egymástól, még arczban és fejben is
igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva
hordja, hogy ráncz legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle
mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli,
magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja
kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arczszine is sokkal barnább,
mint a testvéreé.
Hanem azért mégis van valami közös az arczukban, a mit nem birnak
elmulasztatni, úgy hogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.
Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő
czigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A
primásnak meg a Tapló Gyuri nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg
Pontyó, a ki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni,
annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.
És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: «két dudás nem
fér meg egy csárdában.» Tudják már a morest. A ki előbb jött, annak az
ablaknál a helye, a ki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán
mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. Ez a wartburgi verseny!
– Adjon Isten, öcsémuram, kiált oda a belépő Decebál az öcscsének.
– Fogadj Isten, bátyámuram! viszonzá az, s izmos karján feltűrve a
patyolat ingujját, odanyujtja eléje a fölfelé fordított öklét.
Decebál aztán a saját öklével olyat sujt arra, hogy csak úgy csattan.
Akkor viszont ő nyujtja az öcscse elé az öklét, s az csap rá teljes
erővel.
– No még egyszer!
Aztán harmadszor is.
Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen
kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták
gyermekkoruk óta. Néha harminczszor is ismétlik a szives ökölcsapást.
Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja süvegét, meg a
panyókáját, a mit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.
Van már két benefactor, a ki a vacsorát fizeti.
Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami
súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a
vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s
nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.
Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.
– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a koczákra?
(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a
legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy
«kocza».)
– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.
(A hízott göbölyt sem hizelkedés tinónak nevezni.)
– Hiszi a pisze!
– Hát fogadjunk.
– Hát mibe fogadjunk?
– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a
vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet
hozta, az fizeti a dinomdánom árát.
– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!
Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még
ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.
Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.
– Nem ilyen sáfránymérő fontot mondtam én, hanem a min a lisztet mérik.
– No hát mázsát?
Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat
kampójára.
– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.
– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra szűrét, kihúz annak
a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve
szijmadzaggal.
– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám
én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a
sasok!
(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)
– De rajta fekszik a kend kutyája.
– No hát lássuk, hogy melyik nehezebb?
Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész
sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy
melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?
Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.
– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.
Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s
kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi.
Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».
– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak
egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?
– Dabajkó! Egy gönczi hordóval abból a harmincznegyediki diószegiből.
– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből.
Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.
Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.
– No már most minekünk dézsát ehhez a borhoz! uraskodék Decebál.
Ezen nagyot kaczagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.
Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor
előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival
telt palaczkok voltak.
Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó
kevélységgel harsogtatva:
– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak
hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.
Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna
belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak
között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink»
nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.
A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve,
egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást
körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.