A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában
meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi
is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio
voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga,
a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember
fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.
Ez volt a varjú nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt:
Ifjú varjú keresztről
Csak ezt kiabálja:
«Ur vagyok, lábam nyomát
A kereszt csodálja!»
A vén varjú hallja,
A boglyáról ezt mondja:
«Telelj ki csak, csak, csak, csak, csak.
Telelj ki csak!»
Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy
maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a
boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.
Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt
csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:
«A ló is, míg paripa,
Angol nyereg alatt jár;
Ha megvénűl taliga-
Vonólesz, mint a szamár.
Igy már sok
Mágnások
Lettek taligások.
Akkor tudták csak, csak, csak, csak,
Mivé lettek?»
Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban
ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna
hozzá a mai civilisált sajtó?
Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a
piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a
Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti
által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól
bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól
esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.
Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága
«én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira
áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis
király.
Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cynismus.
«Hogy van tovább Belizár?» kurjongatott a varjú nóta közben.
Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi
biztos üdvözlésére gyártott verset.
«Pontyot küldtek a tóba
Komiszáriusnak,
Ott vár rád a sok csuka
Bizony megfogdosnak
Szegény komiszszáros
Leszel komisz, de sáros,
Akkor tudod csak, csak, csak, csak,
Mivé lettél?»
A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai
pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.
– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a
királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»
Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő
excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két
főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren
ült az asztalnál.
Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a
miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet
az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.
A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak
zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a
méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.
– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek
éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád
azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.
– Hadd kiabáljanak, majd megunják.
A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a
minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő
excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó
elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már
gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».
Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homloka sem vonult ránczba.
– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam
a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz
dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett
somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik
mikor a korcsmába mennek, azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd
lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú,
bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá
alatt, hogy a pora sem maradna.
Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak.
Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.
– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint
a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint
a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.
– Hát mi tetszik?
– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a
lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor
ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius!
A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni
excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a
közelemben.
Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra,
hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége
ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani
erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne
mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen
komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a
vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is
akkor valamire?)
Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek,
lehetetlen volt a visszavonulás.
A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot
verték oda lenn.
Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép
rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést
nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.
– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett
harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?
– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta
uraság felé közeledett.
Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét
annál jobban kifeszítve kiáltá:
– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt
a nyelvére.
– Hallod-e héj Belizár? ujjongott Decebál, itt van a rézorru bagó!
Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai
hegyére.
– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet
ennek a jelvénynek!
S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros
szalaggal.
– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó
egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde,
hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a
városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)
S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és
sérthetetlen férfiut.
Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa
csoda volt a kurta lábaitól s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a
kis kapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt,
úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért ő
excellentiájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint
egy kétkrajczáros zsemlye.
Decebálnak valami maradt a kezében.
– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E
bizony valami cholera-amuletum lehet. No majd a holnapi gyűlésben
visszaadom a jámbornak.
S azzal a nadrágszijjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a
Lipótrendet szalagostól.
Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utczáján a kurjongató
had.
Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva
a bortól és kábulástól. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe
nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva oda
akasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtató kalapácsához. Mikor a
királyi biztos parancsára a somogyi hajduk kirohantak az utczára, ezt az
egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték és biztos őrizet alá
tették.
A rakonczátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a
kapukon, a hol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van
beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon:
– Ki ne jőjj liszteszsák! (a svalizsér népies czíme), mert elkap a nagy
hörcsök!
Azoknak nem is volt nagy kedvök belekeveredni a mulatságba.
Hanem a cserepárok vártája előtt, a hol egy sor felállított puska jelzé,
hogy ott őrház van, állt egy fekete harisnyás, a ki kötelességének
tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges «halberdó»-val tartóztatni fel,
s a hosszú mangalétát a hegyes panganéttal előre szegezni.
Épen Decebál volt, a kinek legközelebb kezeügyébe esett a szurony.
– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! De már akkor az a
nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel
olyan görbére hajtotta Decebál vas marka, hogy szénavonyogónak lehetett
használni.
A közbátorság őre e merénylet után «Kveraus»-t akart kiáltani, de nem
készülhetett el vele. Akkorában olyan sótartó forma csákókat viseltek a
gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe,
hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul
szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás:
csak onnan kiabált mordiot.
Hanem arra aztán a nemes frequentia is kereket oldott, s mire a vártaház
őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú
utcza, kiki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó
ungorkodni.
Csak Decebál maga maradt meg az utczán. A katonák onnan a vártáról
fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcza
csatornából s azzal kinálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére
véget vetett a feleselésnek a megérkező négy lovas hintaja Decebálnak, a
mit a megszeppenésükben bölcscsé kijózanult Bakala Peti és Csúnyi Laczi
vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált
s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri
kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A rab odafenn a toronyban épen most ütötte a tizenharmadik órát. Az
levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor egygyel többet
üssön.
Ezt is így szokták Spanyolországban.