A Wagnerek és Berliozok universal-zseniálitása hiányzott belőle, de mint
karmester – igy állitják – a legnagyobbak közé tartozott. Annak kellett
lennie, mert dirigensiskolában sohase tanult, tulnyomóan autodidakta
volt és mégis elsőrangut produkált.
A gyerekkor és kamaszkor esztendői után, – mely idő alatt mint
zongoramüvész keltett nagy feltünést szerte az országban a müpártoló
társaságokban, – hamarosan rátalált az igazi terrénumára, a karmesteri
dobogóra. A kolozsvári filharmóniai társaság választotta meg
karnagyának. Itt tanulta meg praktikusan a hangszerelés titkait és ezer
apró csinját-binját. Brassay Sámuel, a nagy polihisztor volt az egyetlen
müértő kritikusa és utmutatója.
1837-ben – kétévi karmesterkedés után a pesti német szinháznál – került
a Nemzeti Szinházhoz, későbbi nagy munkálkodásának szinhelyére. Itt lett
azé az Erkellé, aminek ismerjük. A közönség érdeklődése, szeretete
vitte, inspirálta. Egymásután irta meg librettistájával, Egressy Bénivel
a »Báthory Erzsébet«-et, a »Hunyadi László«-t és a »Bánk bán«-t,
amelyeknek előadása nemzeti esemény számba ment.
Amint mult az idő, változott a divat, uralkodott Verdi vagy később
Wagner, Erkel muzsikáján is változásokat látunk. Tanult tőlük. Mint
igazi szinpadi ember: a közönség kedvét kereste és a technikában nem
akart lemaradni. De azért az egyéniségét nem vesztette el. Fáradhatlan
és jóhiszemü experimentálásaiban mindig ugyanazt a zenei gondolkodást,
ugyanazt az invenciót, ugyanazt az erőt találjuk.
Mascagni egyik szabad előadásában Erkel Ferencet a XIX. század
legnagyobb operairójának nevezte. Az olasz mester enthuziasztikus
nyilatkozata általában nem fogadható el, de jelzi, hogy Erkel az első
külföldképes zeneszerzőnk volt. Bár a magyar faj lelkét őszintén és
teljességben korántsem tudta belevinni az operáiba, maguknak a
motivumoknak exotikus szépségeivel – amik az ő feldolgozásában jól
érvényesültek – fel tudja kelteni az érdeklődést. Az invenció bőségével
és a drámai hatások jól-rendezettségével tudta elragadni ez a zene
Mascagnit.