Emlékezzünk csak, milyen nagyszerü és nyomasztó a Hunyadi
László-ouverture kezdete. Minden benne rejlik ezekben a frázisokban. A
kürt panaszos hangja, az ismert rövid, érdekes és tragikus motivummal.
Utána a vonósok sejtelmes, csendes piciccatói, amelyek mintegy felelnek
a kérdésre és tudtunkra adják, hogy gyász, halál és vérpad lesz a
»cselszövény« vége és semmi jó. A mai tüzünkkel és a mai fantáziánkkal
azt kivánnók, hogy ebből az egyetlen gondolatból fejlesszen ki a
zeneszerző egy hosszu drámai előjátékot és mindazt, ami ezek után
következik, hagyja el. Erkel azonban nem mert merni, bár volt
fantáziája, tehát: joga is a meréshez. Kikeritette szépen hát az
ouverturet szinesen, melléktémával, zárótémával, közben elhelyezte a
»meghalt a cselszövő« kezdetü dalt ékesen hangszerelve, hogy a sok
sötét, komor melódia közé a változatosság okáért egy világos, örömteli
hangulatot iktasson. Maga az ouverture, mondom, igy is szép. Sok nagy és
szilárd hangcsoport, biztos kézzel felrakva, hangzásban kitünő és
erőteljes. (Az akkori hangszerelési tudomány szerint: nagyon szines és
ötletes volt ez az instrumentáció.) A zene intellectueljei azonban az
orrukat fintorgatják erre a muzsikára. Van valami igazság abban az
állitásban, amit egy ur hangoztatott, hogy katonakarmesterek és zenekari
őrmesterek hangszerelnek igy. Igen, de ennek nem Erkel az oka, mert
hiszen azt meg nem tilthatta, hogy utánozzák müfogásait.
Erkel a szinpad számára dolgozott. Nem volt tulságosan skrupulózus, de
rendkivüli potenciájával mindenkor imponál. Volt ötlete, amennyi csak
kellett és ha nem is voltak mind tul előkelőek, a kivitelben éreznünk
kell az alkotó szemének szuverén tisztánlátását. Tudta mindig, hogy mit
csinál és hogy mit akar csinálni.
A negyvenes évek művészi viszonyaihoz képest, munkái európai szinvonalon
állottak. Ott állanak ma is. De mig nagyapáink Erkelben a magyar zene
Messiását üdvözölték, addig mi bátran bevallhatjuk, hogy nem volt az.
Magyar motivumokat, magyar melódia-instrukciókat és ritmus-mintákat
használt, de az észjárásban, a zenei szerkesztésben nem tudta
hangsulyozni a magyarságot. Épp azért, mert hangsulyozni akarta. Operái
visszatükrözik a negyvenes évek Budapestjét és Magyarországját, amikor
az emberek magyar ruhában jártak és beszédjük hemzsegett a
germanizmusoktól és a német szóktól.
A mi nagy sikságaink hangulatait, visszhangos óriási vonalait a »Bánk
bán« tiszaparti jelenetében nem érzem.