Holnap lesz a századik évfordulója Erkel Ferenc születése napjának. Ez a
távolság, amelyet az időben való előreutaztunkban most elérünk, alkalmat
és ürügyet ad, hogy visszanézzünk érdekes alakjára.
Apáink esküdtek reá és vallották, hogy megcsinálta a magyar müzenét. Ma
már tudjuk, még inkább: – világosan és biztosan érezzük, hogy: nem. Neki
ép oly kevéssé sikerült, mint Mosonyinak, Dopplernek, – kortársainak –
akik szintén tanult komponisták voltak és szintén ezután a cél után
törtettek. De Erkel komolyabb és sulyosabb talentum volt. Munkáinak
abszolut becse sokkal nagyobb.
Hunyadi Lászlójá-nak nyitányát mindenki ismeri. Talán ép annyira benn
van a köztudatban, mint a Cavalleria rusticana intermezzója. És valóban
ez a nyitány invenciózus, eredeti zene. Kitünően illusztrálja Erkel
egész egyéniségét, komponálási módját, zenei gondolkodását.
Tagadhatatlan, hogy történelmi levegő van benne. Erkel olyanféleképp
érezte a mi multunkat, mint Katona József. Valami szent borzalommal
tekintett vissza az ősökre, akiknek harcai és irigykedései, cselei és
szerelmei gigászi méretekben jelentek meg előtte. Meglátásából azonban
hiányzik az a nyers, félelmes és grandiózus zamat, amelyet Wagner talált
meg először, amikor a német mithológia mesevilágát illusztrálta. Erkel
történelme parádés, cifra, aranytól ragyogó, de a szenvedély
kontrasztjai a régi olasz operastilus apró dalformáiban, – amelyeket
használ – lecsiszolódnak, lehülnek.