WAGNER

A német muzsika fénykorát három nagy oszlopember jelzi. Az elsőnek Bach,

a másodiknak Beethoven, a harmadiknak Wagner a neve. Azt a kétszáz

esztendőt, melynek távolságát életük időtartama jelöli, az ő alkotásaik

a német muzsika fénykorává avatják. A modern zenei törekvéseknek minden

rugója és szála Wagner Richard személyéhez vezet. Ő volt az, aki

hirdette, hogy a muzsikának és poézisnek a zenedráma formájában egy uj

művészetté kell testvériesülni. Wagner nagy művészegyéniségének

kifejtésére, megnyilatkozására legalkalmasabb forma valóban a zenedráma

volt.

Ha ezt elismerjük, akkor megengedhetjük, hogy ez a kifejezésmód tisztán

zeneileg nem is fejlődésképes és elismerhetjük, hogy az ő különc

egyénisége azzal, hogy hadseregekre menő utánzókat termelt: talán még

ártott is a zeneművészetnek. Ezek a vádak fölhangzottak Wagner ellen,

sőt kezdenek már a köztudatba is átmenni, de Wagner igazi nagyságát nem

döntik meg, mert csak tárgyilagos értékeléséhez vezetnek. A »jövő

zenéje« pedig – amint müvészetét ő maga nevezte – kiállja ezt a

mérlegelést. A jövő zenéje azóta a jelené lett; az egész kulturvilág

beszél róla, hallgatja, akarja és szereti.

A XIX. század négy utolsó és a XX. századnak első évtizedét egyetemesen

jellemzi a művészeti itélkezésnek egy sajátszerü szempontja, melyet az

»individualizmus« jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a müvésztől

nemcsak azt kivánjuk, hogy eredeti szellemü, érdekes lelki világu ember

legyen, hanem ehhez képest eredeti és érdekes müvészi kifejezésmódokat

is keressen magának. Az irókban szeretjük és megbámuljuk az egyéni

stilust, a festőben a szinnel és vonalakkal való előadás sajátos

természetét, amely éppen a festőre magára jellemző, stb. A zeneszerzőnél

az eredeti kifejezésmódoknak még sokkalta több utja-módja, eszköze van,

mint bármilyen más müvésznek. Az egyéni (individuális) kifejezésmódnak

elragadó példáit látjuk és halljuk Wagner zenedrámáiban.

Wagner egyik első példánya annak a modern müvésznek, aki komolyan

foglalkozik a müvészet esztetikai kérdéseivel. Kiszámitja előre azokat a

folyamatokat, amelyeket a müvészetének a hallgatók lelkeiben kelteni

kell. Szóval, öntudatos a végletekig.

Végignéz a francia, német és olasz operákon és alig talál egyet is,

amelyben egy drámai formákat épitő zenei elme nyilatkoznék meg. Az opera

tudniillik Wagnerig kevert, fejletlen müfaj volt. Egymás mellé rakott

áriákból, együttes karénekekből és ugynevezett recitativokból állott. A

recitativo részleteknél a szinészek énekhangon beszélgetnek, a zenekar

pedig sablonos akkordokkal kiséri a párbeszédet. Az egész csak arra

szolgál, hogy a párbeszéd valamennyire előre vigye a cselekményt s

azután a szövegirót ismét egy hosszu, unalmas, értelmetlen, de a

zeneszerző számára igen alkalmas dalszerü részletnek a megirásához

segitse. Világos, hogy a recitativo az valóban drámai valami, de nem

muzsika. Ezek a közbeszurt dalok pedig tényleg zenét képviselnek, de a

drámaiság teljesen hiányzik belőlük. Az egész operában vagy csak egy-egy

fölvonásban is persze semmilyen szerkezeti vagy értelmi egységet találni

nem lehet. Wagner most igy gondolkozott: Lehet, hogy mindez jó muzsika,

de bizonyosan rossz dráma és ha ez a muzsika szerves összefüggésben

nincs a drámával, akkor minek a dráma? És megtalálta a kérdésnek a

megoldását. A táncmuzsikának a formái megfelelnek a tánc formáinak –

mondta Wagner; a zenedráma irójának olyan zenei formát kell kitalálni,

amely megfelel az adott drámai cselekménynek.

És azután Wagner csinált ilyen zenei formákat. Az ő fölvonásai többé nem

dalocskákból és recitativokból vannak összerakva, hanem egy egészben

szőtt zenei szövetet alkotnak. A dráma fordulópontjain a vezérmotivumok

jelennek meg a zenekarban vagy az énekben, amelyek megfelelnek a

cselekmény főmotivumainak. Igy változtatta át Wagner az operát, ezt a

korcsmüfajt, ezt az öszvért nemes, jóvérü, formás és szaporodásra

(továbbfejlődésre) képes paripává. Nála a zenekar nem egy monstruózus

gitár többé, mint az olasz operairóknál, amely az énekes dallamát

sablonosan kiséri, hanem egy uj, nagyszabásu hangszer, amelyben az

énekesek csak annyira fontosak, mint pl. a hegedük vagy a trombiták. Ugy

szokták ezt másképpen mondani, hogy a zenekar szimfónikusan aláfesti a

drámát; de nem igaz, nem festi alá, hanem résztvesz benne. Wagner

száztagu hatalmas zenekara elénk varázsolja az erdő zengését, a lombok

susogását, a tüz pattogását, a nagy emberi érzéseket hatalmas, magukkal

ragadó mivoltukban.

Wagner maga irta a zenedrámáinak a szövegét is. Leginkább a népmondából,

a német őstörténetből meriti a tárgyait. Főmunkái: Lohengrin,

Tannhäuser, Tristan és Isolde. A nürnbergi mesterdalnokok, Rajna kincse,

A walkür, Sziegfrid, Istenek alkonya. Az utóbbi négy dráma önálló

sorozatot képez, egymást kiegésziti és a Niebelungok gyürüje cimet

viseli.

Wagner ezekkel a munkáival a legnagyobb müvészek közé küzdötte föl

magát. Eltörülhetlenül és világszerte reányomta bélyegét a XIX. század

második felének zenei fejlődésére. Manapság a földkerekség minden

operaszinházban leginkább a Wagner-zenedrámákat szeretik és legtöbbet

ezeket adják.

Hetven esztendőt élt (1813–1883). Azok után, hogy müvészi szélhámosnak,

bolondnak, tehetségtelennek, unalmasnak tartották, érezhette és

láthatta, hogy a müvészete meg fogja hóditani a világot.