Schumann tudott merni és a fantáziája nem ismert határokat.
Érezte a jövő harmóniáit és a hangkeverésben kereste, mint ahogy keresni
is kell, az ujságot. De szelid és elégedettségre hajlamos kedélye
megóvta a kisérletezés gyötrelmeitől. Van néhány akkordja, amelyben
évtizedekkel megelőzte a korának harmonizálási észjárását.
Gyönyörü a Heine versére irt dala: »Ich hab im Traum geweinet«.
Természeti csodaszámba megy a kongenialitásnak az a tökéletessége, amely
ebben a dalban megnyilatkozik. Elragad, megörvendeztet és elképpeszt ez
a rátalálás, ez a kisérteties erő. Carwer száz méterről lelőtt egy
szunyogot, Schumann a végtelenből elfogja és hangokba kényszeriti a
legfinomabb, leggyengédebb, legmegfoghatlanabb érzéseket és
hangulatokat.
Ő meglesi az erdőben késő nyári alkonyatokon a rigót, amikor a madár
bánattól reszketve dalol az öszről, megjósolja az eljövendő őszt. (Vogel
als Prophet. Waldscenen.) Fölkeresi a bozótokon tul a kövek közt a mohos
félhomályban az elátkozott helyet. (Verrufene Stelle. Waldscenen.)
Vadvirágok tenyésznek itt. Sápadt valamennyi, mint a halál. Csak egy
virit pompázó vörös szinekben. Csak egyetlen egy. Ez a virág embervérből
táplálkozik, egy embernek a véréből, akit ott megöltek. Szilveszter
éjszakáján ő egymagában bolyong valami kicsi német város utcáin és a
szélben hallgatja a mult távoli édes dalait és a jövő félelmes
muzsikáját. (Silvesterlied.)
Idegen országokról és emberekről mond mesét a gyerekeknek és az elalvó
pólyásbabát hosszan elnézegeti, mialatt a szivében, mint a forró viz,
muzsikál a szeretet. (Kind in einschlummern.)
Schumann nagyon szerette a gyermekeket, humorista volt, jó ember volt,
drága arany kedély.