Schumann munkái közül a c-dur zongora-fantáziáját szeretem legjobban. A
tavasznak, az ifjuságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez.
Invenció-lavina, konstrukció-tökély. Erő, bátorság, ellágyulás,
szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra
ez a Fantázia képviseli leginkább Schumannt.
Ez az életöröm, ez a tombolás; és a másik véglet – a pusztulás komor
sejtelmei: az a két kis zongoradarab, amelyeknek »Winterszeit« a közös
cime. Ezek az öregségről beszélnek, a hóról, ami a sirdombokat födi,
arról az időről, amikor már nem leszünk. Ez a két apróság, a maga
különleges egyszerüségében megrázóbb, tragikusabb, mint akár az Eroica
gyászindulója, akár a Siegfried halotti marsa. Egy hangulatember, egy
zseni filozófiája az elmulásról; könnyed, könnytelen és a mélyről jövő.
Ezekben a kompoziciókban érzem legközelebb hozzám Schumannt és persze –
épen ezért – ezekben tudom leginkább vizsgálni, megcsodálni az ő
művészetének természetét.
Sajátságos ember volt, álmodó és energikus, szelid és vad, kedélyes és
szellemes tudott lenni egyben. Stilusa őszinte és rokonszenves. A német
eszesség, számitás, tehnikai spekuláció eredménye ez a stilus az
egyszerüségeiben és bonyolultságaiban egyaránt. Szédületesen öntudatos
minden pontján, annyira, hogy néhol szinte fárasztó. Schumann
kamarastilusa, hangszerelése, zenekari kifejezésmódja, zongorájának
hangszinei, dalformái mind eredetiek, senkiével össze nem téveszthetők,
a zseni bélyegét viselik magukon. A zongoraszonátáinak vastag, dus
hangzása, mintha nem volna rokonszenves. Ez az a pont, ahol Schumann
kissé idegen. Ez a modor – mert az – bátoritotta föl Brahmsot arra a
gazdaságosság nélküli, tudományos izü, zongorastilusra, amelyet például
a zongoraversenyeiben találunk.
Schumann sokat és könnyen irt, érthető, hogy örömét találta az irásban,
a konstruálásban. Ebből magyarázható, a néha tulkonzekvens, éles
ritmikája, amely sokszor inkább csak értelmileg szép. Melódikájának
melegsége, egyéni zamatja, illatossága és füszeressége azonban mindenkor
megveszteget. Az a-moll zongora-hegedü szonáta első témája milyen
rendkivül széles nagy iv! Milyen mozgalmas, merész, szenvedélyes és
egész!