Vagy száz esztendő előtt született Schumann Róbert. Apró pólyás-baba
volt bizonyára, mint a többi. És boldog mindennek az elején, de már
nagyszerü álmok csiráival a fejében és távol, jó távol mindentől, ami
rettenetes. Jó távol a Rajna hidjától… Azóta azon is, mindenen tulkerült
és már ötvennégy esztendeje pihen. De itthagyott egynémely hangjegyeket
és belenyult az életünkbe, a sorsunkba. Valamennyiünkébe, akik
megismertük, akik utána élünk.
Pedig teljesen talán senkise ismeri Schumannt.
A karmesterek se, a zenebolondok se, az irodalmárok se! Nagyon sokat
alkotott. Mindannyian hajlandók vagyunk inkább ama néhány munkája
alapján itélni meg őt, amelyek külön-külön a legmélyebb benyomást tették
reá. Egy énekesnővel beszéltem egyszer Schumannról. Imádta a
»Manfréd«-et, a »Rózsa zarándokutjá«-t, a »Paradicsom és a péri«-t, de
nem ismerte a hegedüzongora-szinutákat, a quintettet, a a
»Waldscenen«-t, amelyekért lelkesedtem. Mindaketten rajongtunk
Schumannért és istenitettük, a saját külön-külön okaink alapján.