Most, a huszadik század elején általában őt tartják a legnagyobb
zeneszerzőnek minden zeneszerzők között. És ebben a véleményben – ugy
látszik – teljes igazság rejlik. Shakespearet, az irók legnagyobbikát,
aligha fogja valaha kiturni valaki ebből a rangjából, Beethoven is meg
fog maradni a legnagyobb zeneköltőnek. Az alkotásnak fenséges, nagy
egyszerüségében, a fantázia pompás erőszakosságában és könnyedségében, a
megcsinálás utánozhatatlan egyéni művésziességében, munkáiknak
kimerithetetlen gondolatbeli gazdagságában, érzésbeli változatosságában
ők ketten ugyszólván mindent magukban foglalnak, amit csak az irás és a
muzsika területein alapjában gondolni és érezni, merni csak lehet.
Amint Shakespeare történetének megnyilatkozási formája a dráma,
Beethovené a szonáta: vonósnégyesre, zenekarra vagy zongorára. A szonáta
tudniillik a legnagyobb, legfejletteb zenei forma. Három vagy négy
részből áll. Az első és utolsó részek: tételek rendesen gyorsmenetüek, a
két középső rész közül az egyik lassu, a másik játszi, csapongó fürge.
Minden tételnek a saját keretein belül sajátos szerkezete van, épen ugy,
mint a drámákban különböző az egyes fölvonások jellege. Az a szerkesztő
művészet, amellyel a drámairó a jeleneteket egymásból fejleszti,
magyarázza és azoknak egymásután való elhelyezésében hatásra,
érdekességre törekszik: nagyon rokon a zeneszerző formaalkotó
művészetével. Ahogy a zeneszerző az ő apróbb dallamait összeköti, a
zenekaron kifejleszti, egymással szembeállitja: ez a zenei
formaművészet.
Beethoven kétségtelenül a nagy zenei formának, a szonátának a legnagyobb
mestere. A formákon való föltétlen, öntudatos uralkodás – a germánok
kiválósága. Egészen jelentéktelen kis német zeneszerzők is jelesek e
tekintetben. De Beethovennél persze ehhez még a melódiák rendkivül
gazdagsága, szépsége és nemessége, sajátos, erőteljes ritmusok és
méltóságos harmóniák járulnak, amelyek mindig reávallanak a
zeneszerzőre. Beethoven munkáiból elég néhány hangot hallani, hogy
ráismerjünk: – Ezt Beethoven irta!
Szépség és művészet van ezekben a beethoveni dallamokban, végtelen
merész titáni vágyakozás, bátor szembeszállás az élet fájdalmaival. S
valóban ezek az érzések jellemezték Beethovennek az embernek az
egyéniségét. Ennek az egyéniségnek szilárd körvonalai bontakoznak ki
előttünk Beethoven zenéjének hangjaiból, akár a zenekaron, akár a
vonósnégyesen, (vonósnégyes: kis vonós zenekar, két hegedüből, brácsából
és kisbőgőből áll), vagy ha zongorán és hegedün beszél. Persze, idő kell
hozzá, mig az ember igy a hangok mögött meg tudja látni a zeneszerzőt.
De olyan hatalmas és perzselő szellem a Beethovené, hogy talán minden
zeneszerző közül a leghamarább ő mutatja meg magát, ha a zongorázó, a
hegedüs, vagy a karmester valóban hivatott szellemidéző.
Ez az embergyülölő, de egyszersmind demokrata és féktelen
szabadságszeretettől duzzadó lélek megjelenik ilyenkor s szinte látni
véljük őt széles arcával, mélytüzü sötét szemeivel, magas homlokával és
sörényszerü nagy hajával. S nem vehetjük észre, hogy majd egy század
távolságából néz reánk. Annyira nagy.
Az életét 1770 és 1827-es évszámok jelzik. A sorsa eleinte tipikus
XVIII. századbeli zeneművész-élet, muzsikus családból származik. Mint
csodagyerek tünik föl, körutakon mutogatják. Sokáig és keményen tanulja
a mesterségét, a zeneszerzés ezer fortélyát. Majdnem minden hangszeren
játszik s a zongorán a bevégzett művészetig viszi. Főhercegi és főpapi
udvarokban tartózkodik. Abban az időben az arisztokrácia és klérus
legalább a művészet pártolásával szokta volt igazolni és menteni a
létezését. Beethoven előtt meghódoltak Bécs főhercegei, grófjai és bárói
és a pénzükkel igyekeztek meghálálni azt, amit tőle kaptak s ami ma
mindannyiunké.
Ő mindannyiunknak szánta. 36 zongoraszonáta, 9 szimfónia, 16
vonósnégyes, 10 zongorára és hegedüre irt szonátája, operája: »Fidelio«,
körülbelül tizenöt nyitánynak nevezett zenekari költemény: – ezek a
legfontosabb munkái.
»Munkái mellett elhalványul az egész modern civilizáció, mint a napfény
mellett a lámpavilág« – mondja róluk Wagner Richard rajongó
elragadtatással. Akinek alkalma volt vagy lesz komolyan – bár teljes
átértés nélkül és – átérezni a beethoveni zene nagyszerüségét, azon át
fog borzongani ennek a mondásnak a viszonylagos igazsága.