A tudálékosan zseniális és zseniálisan tudálékos Emerson Shakespearéről
és Goethéről irt tanulmányaiban Shakespearet a költő-nek és Goethét az
iró-nak nevezi. A zeneszerzők között mi Beethovent szeretnénk illetni a
»költő« nevezettel, – Bachot pedig »muzsikusnak« tisztelnénk.
Igen, Bach a muzsikus. A legnagyobb muzsikus az összes zeneszerzők
között.
Egyedülálló, csodálatos jelenség a zeneirodalomban. Demokrata-géniusz ő,
aki mindenkinek tele marokkal kinálja a kincseit s ezek a kincsek
olyanok, – hiszen épen ezen fordul meg a művészek demokrata volta –
amelyek mindenki számára mindenkor kincsek maradnak. Tolsztoj »Mi a
művészet?« cimü könyvében alaposan nekiront a zeneszerzők dicsőségének.
Azt irja, hogy Beethoven, Mozart, Chopin, Wagner és különösen a modernek
arisztokrata-zenét irnak, amely nem mindenkihez szól, hanem csupán a
(szellemi) felsőbb tizezerhez, amely nem az általános nagy emberi eszmék
kifejezésével foglalkozik, hanem bünös testi ösztönöket, beteg,
raffinált idegrendszerek titkon tenyésző indulatait és érzéseit örökiti
meg. Tolsztoj, aki nagy emberi intelligenciája mellett minden
valószinüség szerint a közepesnél is jóval kevesebb zenei érzékkel volt
megáldva – hibásan itéli meg és itéli el a fölsorolt zeneszerzőket, de
igaza van abban, hogy Bachot leginkább kiveszi közülök.
Bach zenéje nem egy rendellenes érzésvilágu, szokatlan lélekből fakad,
hanem egy nemes, jó embert mutat meg nekünk, aki csak annyiban géniusz,
hogy a normális emberi tulajdonságok benne fokozott mértékben vannak
meg… Ilyen ember volt Bach. Szerelme egészséges szerelem volt,
megházasodott. Nagyon szerethette a feleségét és zavartalan boldogságban
élhetett, mert zenéjében a szerelem hangjait hiába keressük; viszont két
házasságából husz gyermeke született. A XVII. század utolsó évtizedeiben
Németországban virágzott a zenei kultura.
Minden kis városban jó városi zenekarok, zeneiskolák, nagy műértő
közönség volt. Különösen az egyházi zene virágzott, az a muzsika, amely
a nép legszélesebb rétegeinek könnyen volt hozzáférhető és mégis
szórakozást nyujtott. De nemcsak szórakozást, hanem művészi táplálékot
is. Általában nincsen egyházi és világi muzsika. A jó muzsika érdekel,
mert a benne lévő szellemi erők hatnak rám. A rossz muzsika nem érdekel,
mert nincsenek benne szellemi erők, csak hangok. Bach muzsikája jó és a
legnagyobb mértékben érdeklő. Hiányzik belőle a dallamoknak közönséges
értelemben vett érdekessége. A Bach-melódiák nem másznak a fülünkbe. Ez
a művészet fölül áll azon, hogy egyik vagy másik tekintetben tulsulyt
engedjen a művészi elemek egyikének vagy másikának. Melódia, ritmus,
harmónia – ezek az elemek. Bachnál egyenlően fontos mindenik.
A melódiai ötlet miatt ő el nem hanyagolja a ritmust. Sajátságos és
páratlanul okos zene ez, amelyben az észnek hideg kombináló és épitő
munkája mellett a kedély szeretetreméltó őszinteségét, nagyságát
egyaránt csodálhatjuk. Nézzük végig egy zongoradarabjának a kótáját. Két
sorban ott látjuk, amit a jobb és balkéznek játszani kell. A balkéz
szólama itt nem hasonlitható a gitár vagy citera szerepéhez, amely a
jobbkéz énekét mintegy kiséri, hanem a szólamok egészen egyenrangu
tényezők, amelyeknek sajátságos, matematikaian logikus mozgása, egymásba
fonódása, eltávozása, egy ritka, egy művészi elme játéka. Az egyik zenei
alakulat (dallam) az egyik pillanatban fölszinre kerül, a másik
pillanatban a mélybe sülyed és csak sejtjük, amint ott dörmög a mély
basszushangokon, mialatt a fölszinre egy uj alakulat került. A két
szólam igy egyensulyozódik; közibük furakodik azután egy harmadik, amely
az elsőnek az elváltoztatásából, vagy a kettőnek összekombinálásából
keletkezett.
A dolog azonban meglehetősen száraz mulatság volna, ha ez a hangokba
alakult épitészet nem volna egyszersmind szép muzsika is. Mert az, szép
muzsika. Nem épen valami csillogó, fület izgató zene ez; érzéki
szépségei nem sokfélék. A hang, mint matéria, Bachnál egy anyagu. Ahhoz
a szobrászhoz lehet őt hasonlitani e tekintetben, aki például mindig
csak márványt használ. A modern muzsikusok ugy viszonylanak hozzá, mint
ehhez a fönnebbi szobrászhoz azok a szobrászok, akik fémmel, kővel,
festékkel, márvánnyal egyaránt dolgoznak, esetleg fölhasználják
ugyanazon szobornál valamennyit.
Bachnak egy anyag is elég; ezzel dolgozik, kisérletezik fáradhatatlanul.
Könyvtárra menő munkái közül különösen emlitendők zongoramunkái. »A jól
hangolt zongora« (48 zongoradarab) a zongorairodalom legnagyobb kincse.
Hat hegedüszonátája épen ilyen jelentőségü a hegedüirodalomban. Rengeteg
a száma az egyházi szerzeményeinek. Fuvolára, zenekarra, vonószenekarra,
zongorára és zenekarra, énekkarra egész sereg munkát irt; koncerteket,
szonátákat, suitteket, vagyis apróbb dalszerü részekből álló, értelmileg
és hangulatilag összefüggő sorozatokat. Orgonára irott preludiumait és
fugáit sajátkezüleg véste ércbe. Csodálatos alkotások ezek, amelyeknek
mély tartalmát évekig bányászhatjuk anélkül, hogy hogy mindig ujat és
ujat ne találnánk bennök. Hetvenöt éves korában hagyta itt a világot
Bach János Sebestyén és immár majd százhatvan esztendeje, hogy meghalt.
Nemzedékek tüntek és pusztultak azóta. A világ megidegesedett,
elrontotta a gyomrát, kigyógyult, megöregedett és ujjá készül születni,
de Bach muzsikája ifju, mintha ma irta volna. Ez az örökkévaló Muzsika.
A Muzsika!