Haydn muzsikáját gyerekkoromban nem értettem és nem szerettem.
Beethovenért, Chopinért, Griegért rajongani tudtam, de boszankodtam
Haydn egyszerüségén, igénytelenségén. Nem találtam meg benne azt a
narkótikus hatást, amelyet akkor mindenütt kerestem és kivántam a
zenében. Azt a szuggesztiv erőt, amellyel például Beethoven el tudott
ragadni a Sonata appasionatá-jában.
Meglehetősen soká tart, mig az ember eljut odáig, hogy a muzsikában az
erőt nem a hang erejében, a fortékban, az apparátus nagyságában keresi,
hanem valahol egész másutt.
Apám nyilván jól tudta ezt, mert nem is igyekezett megmagyarázni nekem
Haydnt, akinek szonátáit gyakorta játszotta. Ilyenkor – ha a fekete
kötésü, aranynyomásu Haydn-kötetet nyitotta föl – kisomfordáltam a
szobából. Valósággal ellenszenveztem Haydnnal. Épen igy haragudtam
Bodrogi bácsira, zongora-tanitómra, aki szemüveges, dülledt, rövidlátó
szemeivel mint holmi imakönyveket nézegette a kottás polcunkról
leszedett Haydn-köteteket.
– Nagyképüség! – mondtam magamban.
S ez igy is volt rendjén. Egy kis fiunak, aki a XIX. század utolsó
évtizedeiben született, gyermekkorában semmi köze se lehet Haydnhoz,
Mozarthoz, Bachhoz. Ellenben rajongtam a Lohengrin előjátékáért, a
Chopin G-moll balladájáért, a Grieg Peer-Gynt suitejéért. A diatónikus
skála, amelyből Haydnnak, Mozartnak melódikája táplálkozik, tulságosan
iskolásnak, közönségesnek, zongoragyakorlatszerünek tetszett. És azt
gondoltam, hogy ezek a szonáták mind egyformák, nincs közöttük
különbség.
Már rég hosszu nadrágot hordtam, amikor kezembe került Tóth Béla
Anekdóta-gyüjteménye; azok között néhány Haydn-anekdota. Ugyanekkor
láttam először Haydnnek egy arcképét, amelyről nem valami közömbös,
hideg, parókás német bácsi tekintett felém, (jaj! – minden muzsikus
hasonlit Bodrogi bácsihoz!), hanem egy ember. Egy idegen világból való
ember, – hiszen száz évvel előttem élt – de pompás és nagyszerü arc.
Finom, vékony orr, nagy, rajzos szemek, finoman ivelt szemöldök és
kicsiny, nőies, affektáltan mosolygó száj, – bársonyruha és csipkék.
Most már érdekelt Haydn, az ember. És néhány nap mulva megértettem a
művészetét is.
A városban valami jótékonycélu hangversenyt csináltak és erre az
alkalomra hoztak valahonnan egy karmestert, aki rendbeszedte a kicsiny,
szétzüllött templomi zenekart – csupa részeges, rongyos, öreg cseh – és
betanitotta Haydn egyik szimfóniáját.
A próbára elvitt az apám. A vén züllött trombitások csillogó szemekkel
vártak a jelre, a hegedüsök buzgón gyantáztak, a nagybőgős gőgösen
hangolt, – mintegy dicsekedve, hogy a nagybőgőt hangolni is lehet – az
oboás buzgón, erőszakosan fujta az »á«-t, mintha azt mondta volna: no de
most az egyszer megmutatjuk, mit tudunk.
És amikor ez a harminc szegény, piszkos muzsikus rázenditett az első
akkordokra, megjelent számomra a templom kórusán Haydn, a művész.
Megértettem, mit jelent ez a művészet ezeknek a szegény cseheknek és
ugyanabban a pillanatban már nekem is azt jelentette. Nagyszerünek és
elragadónak találtam a melódiákat, mert rájöttem, hogy naivságuk és
egyszerüségük egy elfinomult, a hangok világába végkép elmélyedt
embernek csiszoló munkáját jelenti és az átmeneti skálaszerü dallamok
egyhangu domináns és tonica-harmóniái nem valami sablónt jelentenek,
hanem egy felsőbb megalkuvást az eszközökkel, a divattal, a
hallgatósággal, a korral, a lehetőségekkel.
Abban a korban voltam, amikor az ember kezdi a művészetet kevesebbre
becsülni, mint ahogy eddig szent borzalommal bámulta és Haydnnal néhány
nap alatt a legjobb barátok lettünk. Bámultam őt és szerettem a
melódiáit ép ugy, mint az előkelőségét, a szép arcát és a
bársonyruháját.
Nem tudom, hol olvastam, hogy Haydn a muzsika Dickense. Ez a mondás
pontosan rámutat Haydnra. De rámutat még egy körülményre. A humor nem
gyereknek való csemege. Haydn muzsikájában egy régi korszak külsőségei
és egy minden korra nézve azonos férfikedély szeretetreméltó
tulajdonságai jelennek meg. Egy gyengéd, mély, fölényes kedély, ez a
poézisének bázisa. Mig erre rá nem akadunk, addig a hangok nagyon is
keveset jelentenek számunkra!
Ezért sohase csodálkozom, ha valaki nem szereti a klasszikus zenét. Egy
olyan kiváló férfiu személyes ismeretsége, mint pl. Haydné, nem adatik
ingyen.