A programm-muzsikus fejlődése más. Körülbelül a következő: Egyszer egy
kisfiu, aki zongorázni tanul ugyan, de épenséggel semmi szorgalmat nem
fejt ki és a skálajátéka határozottan igen rossz, egy napon a zongora
mellett üldögél, próbálgat rajta, üti, kinozza a hangszert. Amint igy
kevergeti a hangokat, mint ahogy a kaleidoszkopban a szines papirokat
vagy üvegeket szoktuk rázogatni, egyszerre csak megüti a fülét egy
akkord, egy melódia-töredék, egy ritmus. Nagyon megtetszik neki, ugy
érzi, hogy ez jelent valamit, valami vágyat vagy szenvedést, vagy
dicsőget, vagy az isten tudja mit. A motivumot ismétli, ujra és ujra
eljátsza, kipróbálja és mind jobban és jobban tetszik a fülének. A
családbeliek fel vannak bőszülve ellene, becsukják az ajtót, szidják,
kijelentik, hogy meg kell bolondulniok, ha még tovább is folytatja a
mulatságot. A kisfiu azonban nem hallgat el, mig az apa haza nem jön a
hivatalból és el nem kergeti őt a zongorától. Az ifju zeneszerző azonban
most már el nem felejti a motivumot. Ugy érzi, hogy valami nagyszerüt
sikerült találnia. Kottapapirost vásárol, nagy üggyel-bajjal zongora
mellett, mikor senki sincs otthon, leirja a hangokat, egész nap velök
foglalkozik, sőt még este az ágyban, elalvás előtt is, folyton hallja
őket. Harmadnap talál egy verset az ujságban, amelyről ugy érzi, hogy
ugyanazt fejezi ki, mint az ő kis motivuma. Negyednap dalt ir. A dal
rossz, formátlan és énekelhetetlen. Vannak benne közhelyszerü futamok,
tremolók, vastag, sokat mondani akaró telt akkordok… és mindez nem ér
semmit, de vissza-visszatér benne az alapmotivum, amelyben mégis érezni
lehet az invenciót, a tehetséget és ami esetleg mégis megfogja a
hallgatót, kit a kisfiu megtisztel azzal, hogy opuszát neki bemutassa.
Mondom, esetleg megérzi a szoros kapcsolatot és a megegyezést, a
rátalálást, amely a vers alaphangulata és a motivumocska között megvan.
Ez a mi komponistánk az élet folyamán sokszor neki fog készülődni, hogy
a zeneszerzés mesterségét tökéletesen megtanulja. De sohase fog
sikerülni neki. Elvégezheti a zeneakadémiát, kaphat kitünőt mindenből és
mégse juthat el soha oda, hogy a formát fontosabbnak lássa, mint az
érzést, a hangulatot, amely nála mindig szüzen, primaer-módon alakul
hangokba, akkordokba, melódiákba. De nem nagyobb formákba!…
Ezeknek a nagy formáknak a megkonstruálása a Wagner-tipus zeneszerzőinek
bizony sok gondot, fejtörést okoz. És ezen a téren ők hosszu ideig csak
experimentálni kénytelenek. Próbálnak ezt, próbálnak azt. Miután nem
türhetik el a mester beleszólását, aki a már meglevő formákba akarja az
ő ötleteiket beleszoritani – ismételve autodidaktákká válnak. Első
műveikben – miután többnyire hosszasan és hiába küzködtek, hogy eredeti
mondanivalójukat merőben eredeti formákba gyurják át – egyszerüen
utánzáshoz, másoláshoz folyamodnak. (Lásd Debussy »Tékozló fiu«-ját).
Lemásolnak – anélkül, hogy következményesen átéreznék – egy
szonáta-formát, egy rondó-formát, egy dalformát, amelybe azonban
törik-szakad, mégis becsempésznek valami ujitást és végre is – odajutnak
az operához, vagy a szabad szimfónikus költeményhez, mint amely számukra
a legalkalmasabb kifejezési lehetőségeket nyujtja (Wagner, Goldmark).
Vagy maradnak a kis zenei formáknál, ahol a szerkezet mindig ugyanaz;
tehát elintézett ügy. (Grieg.)