Az abszolut zenésznek és a programm-muzsikusnak fejlődése, pályája más
és más. Az abszolut muzsikus már gyermekkorában a régi mesterek kottáin
kotlik. Azokat tanulmányozza naphosszat. Egy kiváló fiatal zeneszerzőnk,
aki művészete révén föltétlenül a Mozart-tipushoz tartozik, azzal
kezdte, hogy Schumann, Schubert egyes munkáit két kézről négykézre irta
át. És csak sokkal később, évek mulva, irt eredetit. Ennek az esetnek a
pendantja egy költőnk, aki műforditásokkal indult el pályáján és
kötetekre menő német, francia, latin és görög vers átültetése után
szólalt meg csak a maga hangján. A zeneszerző is és a költő is bőven
megkapták fáradozásuk és türelmük jutalmát, mert ugyszólván már első
opuszaiknál a kifejezés eszközeinek teljesen birtokában voltak. Ez a
principális érdeklődés az alkotás technikája iránt az, amiből a
forma-művészet fakad, s amely az abszolut muzsikust épp ugy, mint az
abszolut költőt (ha szabad ezt a kifejezést használni) egyaránt
jellemzi. (Arany, Sully Proudhomme, Schiller).
Az abszolut muzsikus fejlődése tehát a következő: Először: szigoru és
szorgos, de emellett ösztönszerü és lelkes technikai tanulmányok.
Másodszor: a megszerzett tudás folytonos, de lassu tökéletesitése. Az
abszolut muzsikus pályáján nincsenek ugrások. Mozart munkái a
Jupiter-szimfónia döbbenetes Fináléjáig, a forma-művészet eme
fölülmulhatlan remekéig, folytonos emelkedést mutatnak.