A kérdést nem olyan könnyü eldönteni, mint első pillanatra látszik.
Képzeljük el azt az esetet, hogy a zeneszerző minden nem-zenei
gondolattól és érzéstől mentesen ir egy zongora-darabot. Egy urban
azonban, aki végighallgatta, ez a kompozició sok minden nem-zenei
képzetet is mozgásba hozott. Egy hölgyben viszont, aki szintén
végighallgatta, csupán zenei élvezeteket keltett, amennyiben az ő
figyelme tisztán a zenemüben rejlő melódiai, ritmikai, harmóniai,
szólamvezetési, formaalkotási gondolatokra irányult és ezek teljesen
lefoglalták. Lehet, hogy egy más alkalommal, amikor talán ennek a
zeneileg müveltebb hölgynek figyelme fáradtabb lett volna, ugyanaz a
zongoradarab nála is épen olyan hangulatokat és érzéseket keltett volna,
mint annál a másik urnál. Ilyenformán világos, hogy a közönség
szempontjából ugyanaz a zenemű egyik hallgatónak abszolut, a másiknak
programm-zene lehet, sőt – ugyanabban a hallgatóban is különböző időben
egyszer tisztán zenei, más alkalommal pedig programmszerü impressziókat
kelthet.
Még jobban komplikálja a kérdést a zeneszerző szempontja.
Megtörténhetik, hogy a zeneszerző programm-zenét akar irni. Például egy
ouvertürben megénekli Coriolanust vagy Hunyadit. És bár a hallgatók
ismerik ezt a szándékát, mégsem tud felkelteni más impressziókat, mint
tisztán zeneieket. Vagy forditva: a komponista egy praeludiumot és fugát
ir, minden programm és érzés nélkül és a közönség mégis programmot,
elbeszélést, eseményeket, történetet hall a zenéjében. Ily módon tehát a
kérdés el nem dönthető. És mégis van egy biztos mérték, ami utbaigazit.
A munka maga. Tiz zeneértő ember kilencvenkilenc esetben egymástól
teljesen függetlenül ugyanarról a műről ugyanazt fogja mondani.
Már most térjünk vissza, ahonnan elindultunk.