A zeneszerzőket, müvészetük fejlődésének természete szerint, két
csoportra osztanám.
Az elsőbe tartoznak azok, akiket született zeneszerzőknek neveznék, az
abszolut muzsikusok. Ők már szinte gyermekkorukban eljutnak a formák
tökéletes megértéséhez. A második csoportba azokat sorolnám, akik inkább
müvészek, költők és egyetemes törekvésüknek: hogy kifejezzék magukat,
csak egyik megnyilvánulása a zene. Ők a dolog mesterségbeli részét
nehezen tanulják, aránylag lassan haladnak és nagy fáradsággal jutnak el
oda, hogy urakká lesznek az anyag felett. Az első csoport legjellemzőbb
képviselője Mozart, a másodiké Wagner.
A Mozart-tipus könnyen, fáradtság nélkül tanul. Rendesen virtuóz is
valamilyen hangszeren. Mindazt, amit az elődök produkáltak, közvetlenül,
mint valami egyenes örökséget, át tudja venni. Ott kezdi, ahol azok
elhagyták. Nem skrupulizál, nem töri a fejét esztétikai kérdéseken, nem
töprenkedik azon, hogy meg fogják-e érteni, ir. Mozart az első
szonátáját hegedüre és zongorára hatéves korában komponálta, az első
szimfóniát (zenekarra) nyolcéves korában. De nemcsak megkomponálta,
hanem le is irta. Ezek a kompoziciók hangzás tekintetében
megtámadhatatlanok, tisztán, érthetően szólnak és bár proporcióikban,
melódiaszövésükben természetesen hiányzik az egyéni jelleg, szuverén
alkotóerőről adnak hirt, amelyet megnyilvánulásaiban, mozgásaiban nem
gátolnak a hangképzetekhez kapcsolódó gondolatok és érzések. Mozart,
éppen mert nem akart semmit kifejezni a hangokkal, szabadon dolgozott
velük, hasonlóan ahhoz a rajzolóhoz, aki egy darab papiroson ábrákat és
cifraságokat fest és semmi szándéka nincs, hogy mulatságában zavartassa
magát olyan cél által, hogy valaminek a lemásolásához, utánzásához
ragaszkodjék. Semmi köze azzal, ami künn történik.
Minél kevesebbet akar a zeneszerző kifejezni, annál több ereje marad a
formák kicsiszolására. Hasonlóan a rajzolóhoz, aki sokkal szebb és
formásabb dekorációkat, figurákat szerkeszthet össze, ha nem köti meg a
kezét semmi cél vagy szándék a valóság utánzása iránt. Ez nem azt akarja
jelenteni, hogy könnyebb dolog abszolut zenét irni, mint programm-zenét.
(Mert ugyebár erről van szó?) Sőt tudnivaló, hogy vannak müvészek, akik
csak programm-zenét tudnak irni és vannak, akik csak abszolut muzsikát.
De kérdezhetné valaki: »Kitől-mitől függ az, hogy a zene abszolut
zene-e, vagy programm-zene? A zeneszerzőtől, a közönségtől, vagy magától
az opusztól?«