házba. A vádlót úgy vitte be félkézen fogva, mert az nem akart mozdúlni,
míg elégtételt nem szolgáltatnak neki.
A négy gyerek elkezdett a szobában bőgni, mindegyik ártatlannak vallotta
magát a dologban, hogy a többi a bűnös. A tüskés szemöldökű bátyura
aztán még jobban biztatta őket. Lesz most ne mulass.
Ilona a kályha-suthoz fordúlt, a hol szokott állani a rokkafa, meg a
nyírfa-seprű. Onnét elővett a vakablakból egy nagy köcsög aludttejet,
azt kitöltötte egy zöldmázas cseréptálba, vádlottaknak úgy, mint
tanúknak kezükbe adott egy-egy darab kukoricza-kenyeret – olyan sárga
mint a viasz – meg egy festett fakanalat.
– Egyetek, fiaim. Máskor vigyázzatok a kisebbre.
Pistika is megkapta a maga fakanalát és kukoricza-kenyerét. De ő
elhajította mindkettőt, ellenkezvén önérzetével, hogy a sértővel
érintkezzék, míg az ügy a lovagiasság szabályai szerént el nem
intéztetett. Szöpögött és kökényszemmel (értvén a kökénynek nem színét,
hanem ízét) bandzsalított a négy gyerekre, a kik imé gonoszságaik díjába
még aludttejet kapnak, holott megérdemelnék, hogy czérnaszállal
asztallábhoz kötöztessenek. De ilyen ez a földi igazságszolgáltatás.
A gyermekek az aludttej végén egymásután kiszökdöstek. Lehetetlen az,
hogy valaki meg ne adja az árát az ilyen bűnténynek. A ki legutoljára
maradt, majd azt fogják kihúzni a bőréből. Jobb lesz menekülni szép
szerrel. De a negyedik is vidám arczczal siklott ki a kisajtón. Ott
összeülének tanakodni s törték a fejüket a közelmúlt eseményeinek
összefüggésén. Nem foghatták fel az erkölcsi világrendnek ezt a
szokatlan abnormitását, melyben a bűnt aludttej követi.
Másnap reggel aztán a hány Jánoskája és Sárikája volt a falunak, az mind
előállott a szeredásával meg a kosarával. Példának okáért beletették a
Hübnert meg a zsoltárt, hogy kitünjék, miszerint a sült töknek meg a
pattogatott kukoriczának még marad elég hely! Hiába bizonyozták nekik,
hogy nincs iskola. De igenis, hogy van. Patak ángyi a mester. Már tegnap
is egész nap ott játszottak a gyerekek.
A Patakék udvara megelevenült. Ilona sorba ültette őket a talpgerendára.
Énekeltetett velük, imádkoztatott, azután megleczkézte őket. A
zsoltárosokkal két verset, az ábéczésekkel két sort. Mikor ebből is
kifogyott, diktáltatta a tizparancsolatot, meg a kétszerkettőt.
Megállapította az osztályrendet, azután hagyott nekik könyvnélkül valót.
Azt jól meg kell tanúlni, mert a ki egy szóba megakad, azt levetteti.
Most imádkozzatok tanulás után valót.
Hő szüléink, hő tanítónk
Minket hőn szeressenek…
Hohó! még akkor nem mívelődött így ki a világi nép. Csak szegény paraszt
gyerekeknek való imádságot tudtak.
«Én édes Jézusom! cselekedjed, hogy a te tudományodat mind holtig
szerethessem, követhessem…»
A gyermek vette kalapját, könyvét, a leány kosarát és az udvaron sorba
állott szépen párosával. Külön sorban a felszegiek, külön sorban az
alszegiek. Az első gyerek kezdeményezésére megindult a kis sereg és
harsány köszönéssel hagyta el a Patakék udvarát.
A falu asszonyai csak várták, hogy meddig tart ez a komédia s mikor
kergeti szét Ilona végképpen a gyerekeket? De ő nem látszott megunni a
dolgot. Napról-napra többen jelentek meg s ő lelkiismeretes hűséggel
tanította őket, a hogy tudta.
Fenyítéket nem tartott (ehhez éppen úgy nem tartotta jogát, mint az
írásmagyarázáshoz), tehát minden gyermek vonzódott, sietett hozzá. Az
árnyékos udvarban tetszett mindegyiknek a világi lét sora. Gyönyörűség
volt az életük. Tanterv, leczkerend, mulasztási jegyzőkönyv és a
közmívelődés egyéb házszabályozói nem voltak ugyan: de Ilona nem is igen
értett ehhez, a gyermekek pedig nem követelték. Ők csak azt érezték,
hogy mennyivel szebb az élet idekint a tágas, szellős, homokos udvaron,
mint abban az utálatos lyukban, a hol régebben reggeltől estig be voltak
gyömiszelve, s melynek két bunyik ablaka folyvást csikorgatta rájuk a
fogát, mint a kisértet.
Ilona hivatalát mások is megkivánták. Ki hiúságból, ki büszkeségből, ki
kötelességérzetből ráadta magát, hogy tanítson. A maga gyermekeit is meg
a rokonokét is. Hiszen az nem is mesterség. A mit a Patak menyecske
megtehet, azt ők is megtehetik. Lett egy helyett öt iskola. A
gyermekeknek jó dolguk volt. Ha egy helyütt levetették őket, vagy unták
magukat, mentek a másikba. Az asszonyok versenyeztek egymással, ki tud
többet tanítani. Még a csillagtalan zsoltárokat is.
De azért Ilonáé maradt a legnépesebb. Nemcsak azért, mert neki legjobban
kezére áll a tanítás, hanem azért is, mivel ő olyan jó és gyengéd volt.
No meg hogy tagadhatatlanul igen szép is. Nohát! szép, jó, igaz: egész
életünk ezt keresi, hát a gyermek hogyne szeretné, ha megtalálta.
Milyen nagyra van a jámbor amerikai ember a találmányával, hogy a
gyermekek legjobb tanítói a nők. Persze, hogy azok! Ki is más, ha csak
angyal nem? Tudtuk mi ezt ezelőtt kétszáz esztendővel, mikor még az ő
rongyos országuk a világon sem volt!
*
A világ aztán haladt a maga kátyús útján. A robot emberei – miután
lelkük dolgát ellátták – nyugodtan folytatták napi munkáikat a
parancsolat szerént, mely azt mondja: Hat napokon munkálkodjál…
Végezték minden dolgaikat. A kaszálást, gyüjtést, aratást. Kiki
szolgálta a robotot magának is, meg az uraságnak is, mert annak a
törvénynek ez az exegesise: öt napon magadnak, a hatodikon pedig az
uraságnak.
Patak Istvánt is várta a maga földje, meg az uraságé is, de az ő kezén
egészen másnemű szerszámok vannak most, mint kasza és sarló.
A háznál van elég cseléd. Két öreg, két apró. Mind a négy alkalmas a
készet fogyasztani, de megkeresni alkalmatlan mind a négy.
A szegény asszony most már nem taníthat; a gyermekek magukra hagyva
játszanak az udvarban, de azért együtt vannak Patak szüle perpatvarkodó
fenyítéke alatt, kinek sehogy sem tetszik az, hogy unokáit úgy
teletömködi az a sok gyerek mindenféle jóval. Már hiába, ennek minden
mestergyerek alá van vetve, azért békével kell tűrni sorsát. Másfelől
öreg Patak István gyűjti maga körül a csalánvágó göcshöz a sok czéda
cselédet. Kikérdezi őket, aztán ócsárolja tudományukat. Keveset tudnak.
Mikor ő is iskolába járt, nem ennyit tudtak ám. Deákúl is tudtak
énekelni.
Jam moesta quiesce querela,
Lacrymas suspendite matres.
Azt rájuk disputálja, hogy tanúlják meg. Nyaggatja vele őket, veri a
taktust féldélig. Hátha elvetődnek az _«atyák»_ az ő árva falujokba is.
Legalább ne valljon a menye szégyent.
Minderről Ilona semmit sem tud, hétszámra robotba jár. Sokkal adósok, a
mit szántáskor, kaszáláskor nem szolgálhatott le, mivel az ekeszarva meg
a kasza nem asszonykézbe való. Sarlóval kell leszolgálni, a mit lehet.
Ruhába kötve kiviszi a munkára kenyérkéjét s mikor a többiek hozzáülnek
a délebédhez, öten-hatan karikába, ő elbúvik vele valami kereszt
árnyékába magánosan. Ne lássák, hogy nem eszik főttet.
Napnyugatkor hazatér s míg más pihen, ő marhát etet, fej, főz,
tisztogat; mikor mindenki elnyugszik a háznál, akkor kimegy a konyhára,
ott mos, szárít, mángorol; onnan kimegy az udvarra, megtekinti a
jószágot, vet a lónak; bejön, megcsókolgatja kicsinyeit; ledűl a
kisebbik mellé, a ki felébred és elkezd sírni. Ennek tej kell, azon
elalszik gyermek és anya. A gyermek álmában is gőgicsél, az anyának
álmában is fülébe hangzik az ének, melyen elaludt.
Ha ágyamban nyugszom,
Csendesen aluszom,
Nincsen semmi félelmem;
Midőn felserkenek,
Semmin nem kesergek,
Mert Isten őriz engem.
Egy keveset _lop;_ akkor felkél hajnal előtt, veszi sarlóját, kimegy a
maguk földjére. Arat a mit arathat s fel is köti maga. A kelő nap megint
ott látja a többi között.
Búzát aratnak, tiszta búzát. Ötven-hatvan asszony széltiben elfogja a
nagy tábla aranytengert s vigan dalolva, nevetgélve vágják engedelmes
hullámait. Mögöttük férfiak kötözik kévébe a lerakott markokat s ezek
mögött egy ispán áll, a kit mostoha sorsa arra kárhoztatott, hogy a
hátrahagyogatott konkolyszárakat csapkodja lovagostorával reggeltől
estig. A nők tiszta fényes fehér ruhába öltözve, mint az angyalok. Óh a
búza nagy király, aratása nagy innep, hova csak diszruhában szabad
megjelenni. Minden szeme arany. Istenáldás, melyet nem szabad
pocsékolni. Szelíd kézzel kell összefogni egy-egy markot (a ki szépen
bánik vele, azt megérzi a kalász, gyöngéd szeretettel simul hozzá és
hálás hízelgéssel hajlik balkarjára, mint egy szőkefürtű gyermek),
gondosan kihagyni a konkolyt, mint azt az evangéliomi gazda parancsolta;
nagy tarlót hagyni, mert a ki tövin vágja, az egytől három napig tartó
derékfájásra itéltetik a bölcs természettől, a miért a földtől ellopta,
a mi a földé. Kaszával, ezzel a brutális, éktelen és zabnak való
szerszámmal, melyet bizonyosan a vandalusok alkalmaztak legelőször
búzavágásra, s a melynek minden mozdulata olyan bőszűlt, kegyetlen,
kérlelhetetlen, mint a hóhér pallosáé, ugyan melyik férfi merészelné
kaszával illetni a füvek királyát? A mi korunk, mely kitalálta a
mesterséget egyszerre kitakarítani is, tékozolni is. Csak gyorsan
mindent egy kaszavágással. Hadd ugráljon a szem szerteszéjjel! Csak
szalma legyen sok!
Mikor az ispán delet parancsolt, mindenki keresett magának egy
kereszt-kebelt s ebédjéhez látott. Ilonának nem az étel kellett, hanem a
pihenés. A sok álmatlan éj, férje sanyarú sorsa, elhagyattatásának
mindig gondosan titkolt, de folyvást emésztő fájdalma kimerítették
erejét. Kinézett magának egy üres keresztet, oda bevonúlt, lehajtotta
fejét egy kévére, betakarta arczát kenyeres abroszával és elaludt
mélyen.
A többiek a szokott egy órai alvás után sarlójuhoz mentek s hagyták a
szegény asszonyt tovább aludni. Hadd pihenje ki magát, hiszen nem
tartoznak ők az uraságnak rendőri szolgálattal.
Az ispán észrevette a hiányt. Nem tudakozta ki hiányzik; úgy is hiába
kérdezte volna, mert ez a lelketlen paraszt nem vall egymásra. Sorba
járta a keresztsorokat maga, s minél tovább ment, annál inkább
felbőszült s annál erősebb büntetést forralt annak a naplopónak, a ki
őtet ebben a pörkölő időben úgy megfárasztja maga után. Akárki lesz,
megkeserüli.
Távolról megsejtette az alvó asszonyt s óvatosan, lábujjhegyen
lopózkodott felé. Az aratók észrevették; nem tudták, mit akar, csak
annyit sejtettek, hogy nem jóban töri a fejét. Elkezdtek hujjákolni,
mintha nyulat ugrasztottak volna fel. Talán fölébred majd.
Az ispán még jobban dühödött; tudta, hogy az egész csinált lárma azért
van, hogy az ő szándéka meghiusuljon. Meggyorsította lépteit s a mint az
alvóhoz jutott, a kezében lévő korbácscsal végigvágott rajta, hogy a
vékony patyolatinget egyszerre elfutotta a vér.
– Adta rossz bestiája, így lopod te a napot.
Az asszony szívszaggató üvöltéssel ugrott fel, lekapta fejéről az
abroszt, felállt, azután hátragörnyedve, vonagolva térdrerogyott s
összekulcsolt kezekkel nézett az ispánra. Nem tudta, mi történik vele.
Az ispán maga is megijedt, a mint a gyönyörű alakot meglátta.
Megsajnálta, mivel olyan szép: de hát minek takarta el arczát? Valami
formátlan teremtést vagy vén asszonyt ütni: az más, azt nem tiltja a
lelkiismeret. De szépnek és fiatalnak okozni fájdalmat: ezt az ispáni
hatalomnak sem engedheti meg az ispáni lovagiasság.
Próbálta a dolgot _elütni_. A durvaságot otrombasággal. Mert hogy
egyenesen beismerje durvaságát, sőt bocsánatot is kérjen: ez gondolatnak
is bolond.
Még egyet vágott az asszony másik vállára, kicsit, a mi arra volt
szánva, hogy megenyhítse a másikat, a nagyot és vérzőt.
– Hát ilyen amolyan álmos menyecskéje! tartsad csak a hátadat! Ármányos!
így csalsz te meg engemet. Takarodol mindjárt aratni!
Az asszony magához tért ijedtségéből. Felkapta sarlóját és futott az
aratók felé. Orczáján a köny csorgott alá, hátán a vér.
Az ispán engedte futni az asszonyt, s mikor annyira volt már, hogy utól
nem érheti, ő is megeredt utána nehézkes gyorsasággal topogva és magasra
szedve térdeit, mint a ki tetteti, hogy teljes igyekezettel fut.
Korbácsát magasra emelgette. – Várj csak, semmiházi ármányosa te! csak
érhesselek utól.
Hadd lássák, hogy csak tréfa.
Az aratók hallották az asszony jajsikoltását, aztán látták, a mint fut
feléjük; utána az ispán nevetve, kiabálva, öklét mutogatva.
Elébe szaladtak Ilonának, kézen fogták, úgy vezették egy kévéig, ott
leültették.
Egyik az idősebbek közül felemelt sarlójával megfenyegette az ispánt.
– Ide ne jőjjön az úr, ha kedves a szemevilága, mert kivagdalom a
szemeit ezzel a sarlóval itt ni!
Azután Ilonkához fordult.
– Mutasd édes rajom, hol fáj? mutasd a válladat.
Sírtak vele együtt. Vígasztalták, biztatták, hogy nem mély a seb, majd
begyógyúl az.
– Begyógyúl, begyógyúl, – zokogott az asszony. – Nem is az öl meg, hanem
a szégyen.
– Ó fiam! a szegénynek semmit sem szabad szégyenleni, – dörmögött az
öreg bátyura, ijesztően húzván össze tüskés szemöldökeit.
Az ispán elővette tűzszerszámát és belemerült a csiholásba. Lássák, hogy
dolga van, azért állapodott meg, s nem azért, mintha nem merne
közelíteni. Csiholás közben fél szájjal (a másik fele a pipát marta)
böfögtette otromba tréfáit, minden szó után nagyot röhögve.
– No bizony nagy baj is az! Egy kis asszonyhús. Ne féljetek, kitelik a
maga foltjából. Még vastagabb lesz, ha begyógyul. Háj nő a helyén.
Halnak ám abban az asszonyok rakásra.
Nem szóltak neki vissza. Mit szaporítsák a szót. A sebet kimosták,
betapasztották forrasztófűvel, melylyel az aratók a sarlóvágta sebeket
gyógyítják s a mely mindenütt kél, a hol búza van. Egyik a király, másik
a királyné. Egyik táplál, másik gyógyít.
Mikor betapasztották a sebet, folytatni kezdték a munkát. Ilona is velük
együtt. Aratott és folyvást könyezett.
Némán dolgoztak: egy szó sem hallatszott az egész hosszú délután, csak a
tüskés szemöldökű bátyura dörmögött folyvást, a mint a kévét térdelte,
szorongatta. Mintha az ispánt térdelné s annak a nyakát fojtogatná azzal
a szalmakötéllel.
Az ispánnak nyomta a szívét ez a nagy hallgatás.
Óhajtott szabadúlni ettől a naptól, azért még jól fenn volt a nap, mikor
kimondotta a munkabeszüntető szót.
De most senki sem hallotta. Folytatták tovább is az aratást. Az ispán
felült lovára s mint a ki sértve érzi magát e dacz által, elvágtatott.
Mikor egy domb mögött eltűnt, akkor a tüskés szemöldökű bátyura is
készen volt a kévéjével, azt felemelte félkézzel, de megint csak eszébe
jutott, hogy az a kéve nem Isten ostora (mint az, a ki helyett földhöz
akarta vágni), hanem Isten áldása: azért szép gyöngéden ölbefogta, s egy
csonka keresztre föltette papnak.
– Elég.
Akkor abbahagyták az aratást. Ilona kisírt szemekkel ment a kereszt
tövéhez, fölszedni az egyét-mását.
A bátyura oda sarmallódzott hozzá.
– Kegyes leányom! – szólt neki reszkető hangon, – úgy fáj a szívem
éretted, mint ha késsel hasogatnák! De azért el ne busúld ám magadat,
hogy az az… istentelen ember úgy bánt veled.
– Dehogy búsulom, bátyámuram! A jó Isten engedte meg neki, mint
Sémeinek. Az ilyen munkát nem bízza jó emberekre. Majd megfizet neki.
– Ha én azt tudnám édes leányom! – Azután közelebb lépett az asszonyhoz,
megfogta kezét s búsan szegezte rá tüskés szemeit.
– Ilona! te úgy tudott az irásokat, mint a pap. Hát mondd meg nékem,
miért látogat téged az a szent Úristen, mikor te jó vagy, hív vagy,
istenfélő vagy!
– Nem tudom, bátyámuram! nem is kérdeztem még soha. Nem is vagyok olyan
jó, mint kegyelmed mondja. Nálam jobbak is szenvednek, sokkal többet. Mi
az én szenvedésem az én szegény jó uraméhoz képest, ki nem láthatja a
nap világát sem? A szemevilágait sem – tevé hozzá sírva, – az én szegény
kis árváimat.
– Lássa kegyelmed – folytatta azután szilárdabb hangon – még eddig nem
is szenvedtem. Gyermekeim és a ház gondja miatt időm sem volt búsulni,
Istenem! milyen gonosz vagyok én! sokszor fél napig sem jutott eszembe
szegény férjem szenvedése. Most már nekem is van mit szenvednem. A
szégyent. Köszönöm a jó Istenemnek, hogy ezt rám bocsátotta. Ha nem
szenvednék, azt hinném, hogy Isten elfelejtett és megvetett. Ebből
tudom, hogy van rám gondja és szeret: mert vesszőz.
A bátyura mélyen sóhajtott. Óh asszony, nagy a te hited.
Azután eleresztette az asszony kezét és tovább kullogott, dörmögve,
fejét csóválva:
– Ha én azt tudnám!
Ilona aztán felvette az abroszát, egyik sarkát megáztatta vízzel s
megtörülgette vele szemét, arczát, homlokát. Ne lássék meg rajta a
sírás; hogyan menne ő kisírt arczczal az ő kis madárkáihoz?
Összekapkodta egyét-mását, sietett haza az ismert gyalogúton. Öt-hat
fecske kiséri, előzi, játszik, kering, csicsereg feje fölött, mintha
dalra akarnák ingerelni régi ismerősüket. De ő meg sem látja a
fecskéket. Nem vehet már részt a többiek víg éneklésében, melynek hajdan
ő volt kezdője és vezetője; nem veri vissza rigóhangját a közeli erdő.
Feje meghajlik a fáradság, a fájdalom, a szégyen hármas súlya alatt. Az
útra kihajló búzavirág, melyet gyors lába megmozgat, fejcsóválva
mereszti utána kék szemét.
– Sohasem volt ez ilyen. Mi találta ezt?
A tüskés szemöldökű bátyura egy darabig nézett az elsiető asszony után,
azután egyet gondolt, felvette furkos botját, beleakasztotta a
vizeskorsót s öreg lábaival, fiatalhoz illő gyorsasággal megeredt a
gyalogút felé. Ott, hol a gyalogút letér a dűllőről, megállapodott,
kétfelé vetette lábát, szétterjesztette az öreg szűrt, mintha most is
gyerekeket akarna vele fogni, úgy várta be a többi aratókat, kik utána
csoportonként hullároztak, és a kik már most egy toppot sem mehetnek
tovább, mivel a bátyura elzárta előlük a gyalogutat.
– Atyafiak! – szólt hozzájuk szeliden, – annak a szegény asszonynak
annyi a baja, hogy három embernek is sok volna. Összetöri maholnap.
Kenyerét most is azon mód vitte haza, a mint hozta. Búzája még most is
aratatlan, hajnalonként aratgat valamicskét, mikor más alszik. Jertek
takarítsuk le neki eklézsia-sorába, hadd legyen reggelre egy kis öröme.
Kiadja az estve, szép holdvilág van!
Az öreg nem várt feleletet, úgy is tudta, hogy szavát fogadják. Elindult
s nem tért a gyalogútra, mely haza vezet, hanem végig ment a düllő úton
s a jobbágyföldek felé tartott. Az egész sereg utána ballagott, kissé
fáradtan, de jó kedvvel, szívesen. Soha sincs az embernek olyan jó
kedve, mint mikor valakinek igazi örömöt akar szerezni, vagy szerzett.
Neki álltak a Patak István búzájának, melyből még alig volt öt-hat
kereszt letakarítva; learatták, felkötötték, keresztbe rakták. Két órai
munka volt az egész.
– No lám! itt nem lábatlankodott az ispán, mégis milyen becsületesen
dolgoztunk! – szólt egy fiatal ember, mikor a legutolsó két kévét
gyöngéden ölbe fogva keresztbe helyezte. Itt az ötvenedik kalangya.
A bátyura felmutatott a teljes holdra, mely gazdag ezüstjét pazaron
hintette a tarlóra.
– Ott van az ispán, öcsém. Az látta minden sarlóvágásunkat s eddig már
el is mondta a gazdának. Hej fiaim! nagy robotot szolgáltunk mi a mai
napon. Gyerünk haza, fiaim! Jó éjtszakát se kivánjunk egymásnak, mert a
ki még ma sem alszik jó izűt, annak ugyan rossz lelke lehet.
Hazatisztúltak szépen, csendesen, dal nélkül. Otthon várhattak rájuk az
elázott eczetes levessel.
A bátyura Patakék ablaka alatt ballagott el. Úgy szeretett volna
bezörgetni az ablakon. Aludjál nyugodtan szegény asszony! Ne
szorgalmatoskodjál a holnapi napról, mert Isten gondot visel a te
dolgaidról. De csak nem zörgetett be, mert hátha csak most szenderedett
el: bűn volna felébreszteni. Aztán meg mit dicsekednél azzal, a mit más
tett? Hadd aludjék szegény tovább. Majd elámul holnap, ha észreveszi,
hogy rászedték.
Holnap? Bizony holnap ám; még pedig az a holnap mindjárt meglesz. Mert
ímé a bátyura még el sem végezte talán estvéli imádságát, a menyecske
már felkél, kimegy a kertbe s ott szétnéz az égen. Éjfél már régen
elmult, mert az aratócsillag lement, mindjárt hajnalodni kezd. Sietni
kell.
Néhány percz alatt készen van az útra, a hosszú munkára, melytől nem
tudja, mikor lesz pihenése. De a pihenés eszébe sem jut annak, a ki be
sem láthatja munkája végét.
Megy halkan, nyugodtan; semmi fájdalma a tegnapi sebnek, arczán semmi
maradványa a tegnapi borúnak. Bal vállán abrosz úszik palást módjára,
jobb kezében a sarló. Mind a két szemében az állhatatos kitartás szelíd
fénye. Ha pogány volnál, azt hinnéd, Ceres istenasszony, a ki elveszett
leányát indúlt keresni ebben a mély éjtszakában. De neki már reggel van,
hallhatod énekéről, a mit csendesen dúdolgat.
Atyai gondviselésedet
Sok ezerszer megpróbáltam,
Reám kinyujott kezeidet
Én Istenem, általláttam.
Most betér a düllő-úton. Minél közelébb jár a jól tudott földhöz, annál
inkább gyorsítja lépteit. Most megáll, gondosan körűlnéz, szemlélődik,
csóválja szép fejét, tovább megy. Ez nem az. Minden mesgyénél ismétli.
Ez sem az, ez sem az.
Végre a düllő végire jut. Most már félni kezd. Nem találja a maga
földjét. Eltévedt, vagy álmodik, vagy megtébolyúlt, hogy nem talál a
magáéra? Mért nem kiált rá az a sok veríték, az ő homloka vizének
folyásai: Itt vagyunk!
Visszatér a merre jött, még gondosabban megvizsgál minden tüsköt, minden
mesgyét. A szomszédok földét mind felismeri: de hová lett az övé?
Végig megy a tarlón. Itt kellene lenni, de ez le van aratva.
Most visszatér és sorban kezdi vizsgálni az első kereszteket. Ezeket én
kötöttem, suttogja magában, a mint két-három kévét megemelint. Ezek az
én kévéim!
– Az én kévéim! – ismétli reszketve s lázas izgatottan nyúl egy alsó
kéve alá, ha ott van-e a kötélcsavaró-pálcza, melyet tegnap reggel
rejtett oda.
Ott volt.
Elámúlva tekintett végig a hosszú keresztsoron, szétnézett jobbra-balra,
mintha keresné, kinek köszönje meg; azután mikor senkit sem látott,
zokogva borúlt a legközelebbi kévére.
– Köszönöm, édes jó Istenem!
V. (Isten azt is megbocsátja.)
A siető nyarat utólérte a lankatag ősz, el is temette Patak szülével
együtt.
Öreg Patak István megsiratta öreg társát. Minthogy pap nem volt, a ki
elpredikálta volna, csendesen kikisérték a temetőbe; ott énekeltek
fölötte sírnál mondandó énekeket. Visszajövet, útközben, aztán meg a
torban az öreg gazda elismételte mindazokat a textusokat, melyek a
halotti prédikácziókból megmaradtak emlékezetében. Ez volt a
parentáczió.
Az öreg aztán azon kérte Istent, hogy csak addig engedje élni, míg
egyszer megláthatja kedves fiát. Hadd az fogja be az ő szemeit. Akkor
örömmel meghal.
De Isten mást végzett felőle. A tél az öreg gazdát is eltemette öreg
társához és Ilona magára maradt.
Azt hinné az ember, hogy ennyi bajú és fájdalmú asszonynak a két öreg
csak aggatott. Igen is aggatott, mint az iszalagnak a korhadozó sövény.
Az iszalagnak semmire sem kell az oszlop, csak ő azt körülfolyhassa,
beárnyékolhassa, bevirágozhassa. Ha az oszlop végképp kidől, a folyondár
is kisárgúl.
Csak most kezdi érezni az élet sulyát. Míg élt a két öreg, vagy egyiknek
vagy másiknak a kettő közűl mindig volt valami panasza, a mit ő szeliden
tudott orvosolni; valami parancsa, a mit ő neki kellett teljesíteni.
Micsoda asszony az, a kinek senki sem parancsol, a ki jár a maga esze
után? Igaz, hogy mindent, a mit tenni kellett, ő gondolt el, ő szabta
meg a rendét a dolognak, de azért úgy intézte, hogy mind arra a mit
teljesített, ipa adja ki a szót.
Azonkívül jól esett tudnia, hogy van két igaz szív, a ki megosztja vele
fájdalmát, melyből – háromfelé osztva – egy-egy részre mégis csak
kevesebb jut. Jól esett tudni, hogy a legnagyobb, legigazabb része ennek
a fájdalomnak az övé, mert ő tudva, készakarva viseli azt. Csak egy
szavába kerűlne megszabadúlni minden fájdalomtól, de nem teszi. Édes
dolog a keresztet önként viselni azzal és azért, a kit szeretünk. Ő
önként vette fel, önként viseli, nem addig, a meddig neki tetszik, hanem
a meddig Istennek tetszik. Ni milyen nehéz! ni milyen magas! ni milyen
vérző! ni milyen könnyen földre dobhatnám, ha akarnám! De nem akarom. Én
nem kerestem: Isten tette vállaimra; ő parancsolja, hogy vigyem. Hát
viszem.
Vitte. Sohasem mutogatta, sohasem panaszolta, míg az öregek éltek. Most,
hogy meghaltak, a megosztott fájdalomnak mind a három része ő rá
nehezűl. Most érzi magát elhagyatva és sír sokat, még ha látják is.
*
Kegyetlen idő.