volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!
– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az
előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg
idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes
emberek, legkönnyebben elviselhetik.
A három ember nem mondott ellent.
– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? –
Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.
Hát a pap? Nem rendűlt meg?
Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta
magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb
állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy
méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával
könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett
kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró
viszontagságok megingatnák.
Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó
keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.
«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek
valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül
megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a
sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután
feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák
szóval: Recrudescant.
Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az
újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a
mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.
A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte
jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.
Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.
– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja
meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.
– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi
madárnál.
– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.
– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is
hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette
kezét és folytatta.
[Illustration: Felragadta a nehéz kulcsot…]
– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom
feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek.
Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások,
édesgetések, gyermekeim jövője… Uram! ne vigy kisértetbe. Jobb, legyek
én távol, a templom zárva, a nyáj megverve, de mindnyájan istennek
vesszeje alatt, de oltalma alatt.
– Ah! kegyelmed az az erős ember, ki a földet átszegezi pálczájával, de
a kisértet nyilától fél, mielőtt idegbe tétetnék! Szegény hit, melyért
csak ennyit mer az ember, nyomorult szeretet, mely az első fuvallatra
megfagy. Menjen kegyelmed, nem a mienk többé, de a templom miénk marad s
kulcsának nálunk a helye.
Felragadta a nehéz kulcsot, mely történetesen az asztal sarkán
nyugodott.
– Asszony! – kiáltott a lelkész, megkapva a menyecske kezét, – te ne
keresd a rémet, melytől én futok. Tudod-e, hogy ezzel nyílik férjed
tömlöczének ajtaja?
– Tudom s inkább soha ki ne nyíljék, mint ezzel nyíljék, – felelt az
asszony kegyetlen lelkesedéssel s keblébe rejtette a kulcsot.
– Ó asszony! nagy a te hited, de rettegek, hogy megkisértésed még
nagyobb lesz. Ne tudjon róla senki, hogy a nagy kisértettel ekként
szövetkeztél. Kivánja-e, elfogadja-e tőled Isten ezt a nagy áldozatot?
De mindegy! Magad vetted kezedbe életedet és férjedét. Ha majd egyszer
jobban szereted ezeket, mint hitedet, akkor beviszed ezt a kulcsot
_azoknak_. Akkor férjed megszabadul. Még nem késő, add vissza; adjuk
másnak vagy vessük a tóba! Mit! Életedért? Nem? Egy vagy másképen
átkozott akarsz lenni? Menj! Isten azt is megbocsátja.
Míg a predikátor beszélt, az asszony görcsösen szorította két kezét
keblére, hova a kulcsot rejtette; aztán a lelkész kezére borúlt.
– Nem.
IV. (Példab. XXX. 24…)
A harangszó. A keresztyén czivilizáczió tábori jelszava. Már messziről
beszél hozzád, hív, bátorít, köszönt. Jer, jer! itt keresztyének laknak,
a te testvéreid, kik a szeretet és irgalmasság munkáit gyakorolják, kik
veled egy névben idvezülnek.
Milyen szomorú falu az, a melyben nem hallik harangszó. Mint valami
rengetegben bujkáló ember, kerüli tekintetedet. Barátságtalanul tátja
rád egyetlen utczáját, mintha ketté akarna vele harapni. Az első ház
korcsma benne, az utolsó is az: a falu lakói ide fizetik az öt
perczentes adót. Ha hétköznap mégy rajta végig, azt gondolod innep van;
ha innepen azt hiszed, hétköznap. Az időt a pásztorok határozzák meg;
tehénhajtás, borjúhajtás, sertéshajtás: ezek a reggeli idők; ököretetés,
lóitatás, delelés: ezek a nappal szakaszai. Az estve aztán megint a
csürhével tér meg és tart addig, míg a tehéncsordásnak ismét kedve nem
jő kegyelmesen megengedni a hajnalt.
Mi másképp osztja fel az időt a harang. Hajnali harangszó, reggeli
könyörgés, déli harangszó, dél-esti könyörgés, estveli harangszó.
Imádságra, munkára, könyörgésre, pihenésre, hálára, nyugovóra. Ha aztán
az egész falu emez éber őrállójának valami fogyatkozása van, teszem fel,
kötél szakad, ütő törik, harangozó levél-vinni van: már akkor kész a
zavar. Kezd az asszonynép szomszédolni, tanácsot kér egymástól, ha
odateheti-e már az ételt?
Most pedig (igaz! még azt sem tudjuk, hol lakott a Patak banya? –
Domboron.) Domboron sem harangszó, sem könyörgések. Öreg emberek, kik
igen megszokták már, elindulnak napfelkölt után s mikor a templomajtóhoz
érnek, sírva fakadnak. Akkor jut eszükbe, hogy zárva a templom. Ma nem
lesz könyörgés, holnap sem lesz, holnapután sem, tán az ő életükben
soha. Őket harangszó nélkül viszik ki, prédikáczió nélkül temetik el.
Jő a vasárnap. Asszonyok, lányok felöltöznek ékesen, azután megint
levetik az innepi köntöst. Hiszen nem vasárnap az, mikor az ember nem
mehet kétszer az Istenházába. A fiatalja csak segít magán úgy a hogy.
Eljárnak a szomszéd helyekre innepelni. Azokba a dísztelen
fatemplomokba, melyeket régebben úgy kicsúfoltak. Kiéneklik magukat igaz
szívük szerént, de azért sóhajtozva ballagnak haza. Csak nem olyan ez,
mintha nekik maguknak volna innepük. Nem értik ők meg más pap
prédikáczióját, nem ő rájuk van az szabva. Aztán micsoda lélekkel veszik
ők szájukba azt a zsoltárt, a mit ott énekeltek:
Örül mi szívünk
Mikor ezt halljuk,
A templomba mégyünk…
Hát örül? Aztán mihaszna megy egy-kettő, ha az egész nép nem lehet
együtt?
Megkérték aztán a szomszéd falubeli papot, hogy tartson ő nekik maguknak
külön prédikácziót a maga templomában. A textust ő róluk vegye fel,
aztán prédikálja le az ő szomorú állapotjukat. Megadják, a mit kér.
A pap sokat kért. Egy kila búza, két akó bor, tíz fej szála kender, meg
egy hosszú fuvar. Sok, de megadták, csakhogy nekik prédikáljon.
Mikor felvirradt a kitűzött nap: az egész falu népe útnak indult. Szép
rendben, válogatott zsoltárokat énekelve:
Nincsen már előttünk, ki tanítana,
Vígasztalásban ki jóra szólana,
És templomodban szín-helyen állana…
Nagy sereg nép várta az érkezőket. A vidéken híre terjedt a rendkívüli
istentiszteletnek s mindenfelől tömegesen gyűltek fel részt venni benne.
Ezek fogadták az érkező domboriakat s mentek velük együtt a templomba.
De a templomban – ötszörte nagyobb lett volna bár – mégsem fért volna el
ez a tenger nép. Az ajtónál elkezdődött a tolongás és huzalkodás,
melynek az lett az eredménye, hogy vidéki hivatlanok, kik előljártak,
szépen elhelyezkedtek benn, a szegény domboriak pedig kívül maradtak. A
hatalmas és megindító prédikáczióból semmit sem hallottak. Csak a
bentlevők sűrű és folytonos szöpögéséről itélhették meg, hogy nagyon
szép volt és megérte a kila búzát stb.
De mi haszna, ha ők nem hallották? Ha ők nem sírhatták ki rajta magukat?
Ők a bőközieknek tartattak drága prédikácziót? Hát fizessék most már a
bőköziek.
De a Tiszteletes azt mondta, hogy ő nem a bőköziekkel alkudott. Ő
megtette a prédikácziót, úgy hogy senki sem találhatott benne hibát.
Eltartott két óra hosszáig, sírt rajta minden lélek. Ő nem tehet róla,
hogy dombori uraimék nem hallották. Hanem ha már úgy van a dolog, hát a
hosszú fuvart elengedi. Azonkívül ez évben nem vesz dupla stólát a
keresztelőknél, a miben neki – nyolcz keresztelőt számít egy évre –
harminczkét garas vesztesége van.
A domboriak megköszönték a Tiszteletesnek az engedelmességét s a mint
jöttek, ugyanazon rendben haza indultak. De most már nem énekeltek. A
fájdalomnak ez az egy öröme is kelletlenné vált. Némán, komoran,
lesütött fejjel lépdegélt ember ember mellett és után.
Öreg Patak István is ott ballagott nehéz kedvvel, élete párjával. Fia
fogsága is csak fáj neki – hogyne fájna? – de azt könnyű szívvel tűri s
némi dicsekedéssel. Szent Pál apostolt veszi fel példának, a ki szintén
tömlöczöztetett és kétszer szenvedett egy híján negyven csapást a
zsidóktól. Hanem ha ő templomba nem mehet, abba ő belehal. Nem bánná, ha
vörös barát prédikálna is, csak bár prédikálna.
Ilona mögötte lépdelt s hallgatta az öreg duruzsolását.
– Hisz’ azon könnyen segíthetünk, apám uram, azért nem kell a veres
barátok után epekedni; mi magunk is tudunk énekelni, imádkozni. Az Isten
meghallgatja azt, ha nem a mester kezdi is. Milyen szépen énekelgettünk
az adventi estvéken! Kegyelmed még azt is mondta, hogy olyan szépen
olvasom a szentírást, mint egy Tiszteletes. Hát ezután imádkozunk együtt
minden estve. Vasárnap pedig délelőtt és délután is. Behívjuk magunkhoz
az atyafiakat, meg a szomszédokat. Olyanok leszünk, mint egy kis
szentegyház.
E szavakra nyitva maradt a szája öreg Patak Istvánnak. Biz igaz is az,
édes lányom! Az Úr áldjon meg azért a szép beszédedért. Így már nem
halunk meg. Milyen szép lesz az. Tudom istenem, hogy majd sírok én
akkor!
Egy szempillantás alatt elterjedt a tömegben, hogy mit mondott a Patak
menyecske. Milyen szép lesz az. Minden háznép minden estve körülállja
fáklyavilágnál a maga asztalát és úgy ajánlja magát énekléssel,
imádkozással a Mindenható gondviselésébe. A mindenütt-jelenvaló a maga
kibeszélhetetlen jelenlétével betölt minden házat, minden szívet. Milyen
szép lesz az! Elvették tőlünk az Isten-házát s ím most az egész falu
Isten-háza lett.
Ez a kép újra edzette csüggedt lelküket. A faluba víg énekszóval mentek
be. A házpásztorok csudálkozva fogadták őket. Ezeket ugyan
megvígasztalta a Nagytiszteletű úr.
A következő vasárnap reggelén meg is tartották az első istenitisztelet
Patakék házánál.
A Patak-ház tornácza elég tágas, a talpgerendák elég magasak ülőhelynek;
a tornácz hosszában sorakozó körte- és almafák virággal terhes lombjai
képezik a rögtönzött templom leírhatatlan mennyezetét. A méhek ezrei már
meg is jelentek, s csudálatos harmóniában zümmögik az Invokacziót,
melyhez a diskantot egy fecskepár énekli. Fészket rak magának a tornácz
gerendáján. Hogyne volna ez a hely Isten-háza!
Itt megpihen a madár is,
«Fészket rak a fecske-pár…»
Ilona mindent megtett arra nézve, hogy még inkább az legyen.
A fal ragyog az új meszeléstől. A tornácz, a fák alja tisztára
felseperve és felöntözve; az oszlopok beaggatva zöld ágakkal, megrakva
virágbokrétákkal.
Az érkező szomszédok és rokonok nem voltak tisztában azzal, a mi
történni fog s nem rágalmazzuk őket, ha azt mondjuk, hogy lépteiket az
első alkalommal inkább a kiváncsiság, mint a buzgóság vezérelte.
Leültek sorban; a férfiak a talpgerendára, a nők gyalogszékekre;
némelyik állva maradt.
A fal mellett két tölgyfagőcs, mely öreg Patak István gyerekkorában is
ott állott már s ki tudja mennyi időtől fogva folyvást két czélra
szolgált. Csalánt és paréjt vágtak rajta minden estve: ez volt az egyik
rendeltetése. Másik nem kevésbbé fontos, hogy ülőhelyűl szolgált a
gazdának, mikor egyéb dolga nem volt. Most mind a kettő be van terítve
fehérrel s egyiken mint fő és szokott helyen ül az öreg gazda, a másikon
egy tüskés szemöldökű bátyura, öreg Patak Istvánnal egy ivású. (Mikor
ketten vannak, nem is becsülik egymást.)
A tüskés szemöldökű bátyura igen szeret régi csinjaikról beszélni, a
melyek a jámborabb Patak Istvánnak sehogy sem akarnak eszébe jutni.
Hogyan futottak a törökfutáskor, meg a ráczfutáskor… Hogyan nem birták a
török ágyúját kivontatni az Okor berkéből s hogyan veretett ezért a
török valamennyiükre tizet-tizet…
– Ne hazudozzék kend annyit! Sok szónak sok az alja, – dörmögött vissza
Patak István. – Nem illik ezt az órát világi hiábavalóskodással kezdeni
meg. Inkább olvasson kegyelmed valamit az írásokból. Jó szeme van még,
nem úgy mint nekem.
– A kendé sohasem volt jó, mikor olvasni kellett! – incselkedett a
tüskés szemöldökű bátyura. Adja kend ide azt a könyvet.
A bátyura kinyitotta, a hol a jegyzék volt.
«Óh irgalmas és könyörülő szent Isten: Én szegény bűnös ember…»
Az öreg ember az első szavak elolvasásán már egészen elváltozott. Arcza
gúnyoros vonásai elsímúltak, ajka vonaglott, lélegzete megakadt, hangja
reszketett. A betűk összefutottak szemei előtt.
A lámpaláz nemcsak a színpadi szereplőket keresi föl.
– Nem bírom olvasni, szédűl a fejem! – szólt tikkadtan. – Sohasem
éreztem ilyen szédűlést.
Ilona mikor látta, hogy senki sem ajánlkozik a tovább olvasásra, átvette
tőle a könyvet.
– Ha megengedik kegyelmetek, majd én olvasok egy keveset.
Elkezdett olvasni, halkan, szemérmesen, mintha versent akarna
döngicsélni azokkal a bogarakkal, kik a körtefa virágaiban duskálkodnak.
A szó, a gondolat megelevenül ajkain. Békességet kért a léleknek, a
háznépeknek, árva nemzetünknek; vígasztalást a szegény raboknak és
betegeknek. Olyan jól esett utána mondani és sírni azokon a szép igaz
szavakon.
Csak ő maga nem sírt. Tiszta homlokán egyetlen felhőcskéje sem suhant át
a búnak. Ha valakinek, neki volna oka sírni. De most innep van, az Úrnak
napja. A ki az Úrnak akar udvarolni, tegyen le mindent, a mi földi. Akár
öröm, akár keserűség.
Majd kinyitotta a bibliát és egyes részeket olvasott fel belőle, mindig
előre megkérdezve: jó lesz-e ez?
A mit helybehagytak vagy kívántak, felolvasta szabatosan, értelmesen,
melegséggel. Nem sietett, nem akadozott. Szép feje mélyen sülyedt a
könyvbe; talán a rajta függő tekintetek súlya alatt hajlott meg.
Csak egyszer rezdűlt meg hangja, mikor ezt a szót olvasta: «Jól vagyon
atyám, mert ez volt a te jó kedved!»
Akkor felvetette szemeit. Mintha azokban volna megírva, a mi ezután
következik. «Vegyétek fel az én igámat…»
– Elég lesz édes lányom! – szólt a tüskés szemöldökű bátyura. –
Elfáradtál már. Hanem most már kezdjünk az istenitisztelethez.
– Istenitisztelethez? Hát eddig mit csináltunk? – kérdé Ilona ámulva.
– Mit? hát te olvastál, édes lányom, mi pedig hallgattunk. De ez nem
istenitisztelet. Azt énekléssel kezdik, aztán prédikálnak benne. Én
ilyen istenitiszteletre jöttem.
– Hát aztán nálunk ki predikálna?
– Nem értek épen igazi predikálást. Hanem az írást sok helyütt nem érti
az ember. Azt ki kellene fejteni, aztán megmagyarázni, azután ránk
alkalmazni. Te ezt mind megtehetnéd, hiszen olyan szépen ki olvastál,
akár egy pap. Milyen szépen ki lehetne fejteni azt, a mit legutóbb
olvastál: «Jól vagyon atyám! mert ez volt a te jó kedved!» Ha már
istenitisztelet, hát adjuk meg a módját.
– Azt már nem teszem asszonyészszel. A szentírásból minden ember megért
annyit, a mennyit az Isten akar neki mondani, a mit nem értünk, az nem
mi hozzánk van intézve s nem is arra való, hogy találgassuk az értelmét.
Van ott elég, a mit érthetünk, bár azt olvasnók mindig kész szívvel.
Hiszi kegyelmed, hogy a mi írásmagyarázatunk istenitisztelet lenne?
Idvességünk dolga? Nem; hanem játék a szent dolgokkal. Templomosdi, mint
a kis gyermekek szokták. Én olyat nem játszom, bátyám uram?
– Lásd édes lányom! milyen szépet predikáltál most is; többet tanultam
belőle, mint máskor két tanításból. Hanem azért igazad van: ne játszunk
a szent dolgokkal. Azonban csak nem oszlunk el a nélkül, hogy egy szépet
ne énekeljünk!
– Nem ám, fiam! – mondogatta öreg Patak István – énekeljük el a Jerémiás
oráczióját. Az illik most mi reánk:
Keserves szívvel Magyarországban
Mondhatjuk magunkról…
A tüskés szemöldökű bátyurának ellenben a 64-ik psalmus volt a kedves
éneke. Ő tehát azt tette ajánlatba:
«Im rettegtet az ellenség engemet.»
Öreg Patak István az ellenvéleményen megdúzta magát. Az ő házában más
akar parancsolni.
Ilona megkérlelte mind a kettőt. A kigyelmetek éneke tele van
zúgolódással. Nem illik az örökös panasz. Sok van még, a mivel bírunk, a
miért hálát kell adnunk.
Bátyura megint igazat adott az asszonynak s hogy a pörnek véget vessen,
elkezdette halk, reszkető hangon az éneket, mely a menyecske szavairól
jut eszébe:
Adjunk hálát mindnyájan…
Az egyház gyönyörű ősi éneke, melynek egyszerű szövege az öröm és hála,
dallama az alázatos szenvedés panasztalan kifejezése. Egy angyal írta és
egy martyr énekelte:
És mondjunk dicséretet
Mi teremtő Istenünknek,
Ki egybegyűjtött most minket,
Hogy innepet szenteljünk…
Minden ajak, minden szív megnyílt a bátyura szavaira. Méhek és fecskék
elhallgattak. Most ember énekel. Ők nem tudnak ilyen szépen énekelni.
Az istenitisztelet végeztével az öregebbek még ott maradtak beszélgetni
egyről-másról. Hogyan válogattak eddig a predikácziókban! Most meg
milyen jó az is, ha valaki egy imádságot felolvas előttük. Magasztalták
Ilonát szemtől szemben. Milyen nagy kincs, a ki olyan szépen olvas, oly
gyönyörűen énekel; a ki annyit tud.
Ilona nem győzött szabadúlni a tömjéntől.
– Mi csak tudunk! – sóhajtozott az öreg bátyura, – mert tanítottak
bennünket. Milyen vígasztalás, milyen öröm a keserűség között is, hogy
értjük a jó Isten nyelvét. Tudunk vele beszélni: akármilyen együgyűen
mondjuk is, ő szent felsége meghallgatja. De mi lesz szegény
gyermekeinkből. Tudatlanul nevekednek fel, mint a mezei vadak. A ki nem
tud olvasni, énekelni, az elszokik a tisztességtől, a templomtól, a jó
emberektől. Hogy is menne emberek közé, hisz a száját sem tudja
felnyitni.
Ez kétségbeejtő gondolat. Hogy az ő ivadékuk bevetődjék valamikor egy
vidéki templomba s mintha összevarrták volna a szája szélit, egy kukkot
se tudjon énekelni? Már pedig ezt a sorsot ki nem kerülhetik.
– Ez sem olyan nagy baj! – vígasztalódzott Ilona. – Segíthetünk rajta
okkal-móddal, csak akarni kell. Tanítjuk őket magunk. Hogy mire? Arra, a
mit magunk tudunk. No bizony, nagy mesterség is az! Hiszen az iskolákban
is csak az öregebb gyermek szokta tanítani az apróbbat. Mikor én
iskolába jártam, hétszámra se tekintett be ránk a mester egyébkor, csak
szerdán, szombaton délután, mikor beszedte tőlünk a tojást, a mit
luzusba vittünk. Mindig az első leány leczkézett. Gyerekre nem merte
bízni, mert az mindig ütött volna bennünket. Én is voltam leczkéző!
betűztettem, silabizáltattam, olvastattam, kátét kérdeztem,
számoltattam. Aztán olyan examenteket adtunk, csakúgy harsogott bele a
templom. Nohát! ha iskolás lány korunkban tudtunk tanítani, bizony
tudunk most is. Én szívesen tanítom, a ki rám bízza a gyermekét. Tanítja
más is! Isten megáldja a testi munkát: hát a lelkit hogy ne áldaná meg!
– Mind szép ez prédikácziónak, édes leányom. Hanem bajosan érnétek ám ti
arra. Aztán iskolánk sincs, mert a jólelkű uraság azt is megirígyelte.
Hová járnának? Ide ti hozzátok? Az a sok czéda gyerek minden ablakodat
beverné.
– Igaz, hogy nem érnénk rá mindig. De a mester sem ért ám rá soha, mégis
csak ragadt ránk valami – egymástól. Aztán, ha nem is tanúlnak mindig –
a mi nem is szükség: – legalább hadd legyenek együtt. Egyik őrzi a
másikat. Ha egyebet nem tesznek kegyelmetek: fogadjanak nekik egy
pásztort, a ki reggelenként kihajtsa őket az erdőszélre játszani,
estvére meg ismét visszahajtja. No de addig, míg meggondolják a dolgot,
küldjék mi hozzánk, hadd játszszanak a mi udvarunkban.
A faluban ennek a szónak is híre terjedt. A Patakék menye most már
gyerekeket is akar tanítani. Mester akar lenni. Asszonymester. Hát már
most neki fizetik a sódart, meg a csutás kukoriczát?
Az asszonynép megirigyelte a szereplést. Majd bizony! Belső ember
dolgába avatkozni. Dejszen az ő gyermekét ne tanítsa senki.
A férfia kevély megvetéssel vállat vont rá. Asszony beszédére, gyermek
játékára, mester hivatalára okos embernek nem sok gondja van. Lesz is
abból valami! mester se bír azzal, nemhogy asszonycseléd.
De a férfiak és asszonyok gazda nélkül számoltak.
A Jánoskák meg a Sárikák a mennyire örültek neki, mikor a mestert nagy
énekszóval, sírva kikisérték a határig; épen úgy unták már most a
vakácziót.
A mint neszét vették, hogy ezután a Patak menyecske lesz a mester,
elkezdtek ólálkodni a Patakék háza körül. Bekandikáltak a
sorompónyíláson, megpillantották az udvaron futkosó Pistikát s a
nyílásokon átszolgáltatott czifra papirosjegyzékekkel, szőrlabdával,
fa-karddal, dorombbal és egyéb drága ajándékokkal megszerezték
ismeretségét (óh egy mester gyerekének óriási privilégiumai vannak s
pártfogása megbecsülhetetlen kincs), melynek erejénél fogva később be is
merészkedtek lépni a kisajtón.
Pistika kínos helyzetbe jutott. Választania kellett a leányok és fiúk
barátsága között. Szíve, valamint vele született gavallér érzülete,
azután azok a csábítva mosolygó arczok, ragyogó szemek; meg, hogy a
leány mind tiszta, síma, kimosdott, beszédes; meg azok a keresztbe tett
kezek, melyek «gólya vinni» ajánlkoztak: mindezek már-már arra bírták,
hogy elfordulván a karmolt orrú, csapzott hajú, szurtos képű fiúktól, a
női kamarilla karjaiba vesse magát, midőn az egyik gyerek egy négy lóra
való lószerszámot mutatott elő.
Ez hatott és Pistika testestől-lelkestől a demokrata-párthoz szegődött,
melynek játékai orrmosással végződnek.
Négy gyerek befogta magát a lószerszámba, mely tegnapelőtt készült csent
csepűből. Pistikának egyik kezébe adták a gyeplűt, másikba egy
kigyófejes telekes ostort. Gyi te!
A négy csikó hortyogott, tüszkölt, nyihogott, nyerített. Szügyibe vágta
a fejét, harapdálta egymást, marta a zablát, csakúgy habzott bele a
szája a keserű orgonafa-héjtól, mert a zablavas orgonafából volt
faragva. Kapált, toporzékolt, rúgott előre, hátra, egyszóval minden
lómesterséget elkövetett. Azután elkezdett menni, kényesen szedve
lábait, mint az úri lovak. Pistikának az orra egy araszttal elébb jár a
lábujjánál. De ez nem sokáig tart, mert ime a lovak csakhamar
megbokrosodnak, neki nyúlnak és úgy elragadják a kocsit, hogy máig se
tudjuk, hová lett a kereke. A kocsis orra bukott és elkezdett ordítani,
a hogy csak egy igazi mestergyerek ordíthat, mikor a lovak elkapják.
Most már aztán a négy csikó igazán elkapta a kocsit. A szerszámot
összevissza szaggatták, egyiknek nyakára fujlott a nyakló, azt úgy húzta
a másik három az istrángnál fogva a kisajtó felé.
De ó rémület! A tüskés szemöldökű bátyura, kinek kenyérebéd után mindig
volt valami oka végigsandalogni az utczán, épen abban a pillanatban
toppant be a kisajtón, mikor a négy gyerek törte magát kifelé.
Szétvetette előttük a két lábát, kiterjesztette az öreg szűrt s felfogta
mind a négyet, az egyik saját unokája volt.
– Hát ti rossz fát tettetek a tűzre? Vissza csak, vissza semmiházi rossz
kolonczai.
Terelte őket a tornácz felé.
A négy bűnös rettegve engedé magát betolonczoztatni. Az egyiknek ugyan
módjában lett volna elillanni, de szerencsétlenségére a lószerszám az
övé volt. Ezt csak nem hagyhatta oda!
[Illustration: … vörös orczájáról most is törülgeti az olympiai port.]
A tornáczban várta őket a bíró. Még pedig milyen bíró? Részrehajló,
elfogult bíró, a ki vádlót most is csókolgatja s vörös orczájáról most
is csókolgatja az olympiai port.
Aztán ott voltak a tanuk. Azok az irigy és kaján lányok, a kik
fölemelték és a tornáczig vitték Pistikát kegyetlen rugdalózásai
ellenére is. Most aztán az a boldogabb, a ki jobban árulkodhatik. –
Hiszen csak kerüljenek ki az utczára!