hanem a házereszre kívánkozik. Nyomásnak híre sincs az utczán harmadnap
óta; gyerek nem jöhet az iskolába, mert a hó elnyelné mind.
Az ablakok befagyva, hogy ki sem lehet látni. Ámbár István gazda erősen
nyomkod az ablak derére egy forgalomból kiüldözött pénzdarabot, mintha
azt akarná megmutatni, hogy neki sikerűlend a polturával elérni azt a
czélt, a mire az ezelőtt negyven esztendővel veretett: egy kis szabadabb
kilátás a nagy világba.
Mikor az egyik fiók tele van már a LIBERTATE fonák lenyomatával, akkor
folytatja ezt a munkát a másikon. Az nem tesz semmit, hogy míg emezen
terjeszti a Libertast, addig az első fiók figuráit megint csak belepi a
kegyetlen dér: az ő piros keze ott küzd féldélig a külső ellenséggel s
reméli, hogy majd valamelyik lenyomat érvényben marad. Csak próbálgasd
jó fiú! Hátha neked sikerül.
Bennt a szobában jó meleg és nagy csendesség, melynek némaságával egy
rokka gyors pergése küzd. A szép szálú kender a fáradhatatlan ujjak
között finom fonállá sodródva szalad fel a teljes orsóra szakadatlan
futással.
Csendes munka. Életemésztő, asszony-magasztaló.
Zajtalan életét, alázatos munkáját, nyugodt lemondását, egymásból folyó
kötelességeit ábrázolja annak a szelíd és értelmes valóságnak, a ki
rajta ül, a nélkül, hogy kérdené: meddig tart ez? Szerencse, hogy nem
kérdi, mert imé a gép folyvást feleli a lábas órával: örökre… örökre…
örökre…
Ti, a kiket Isten az emberiség nevelésének örök munkájára hívott el,
olyan társat keressetek, a ki fonni tud és szeret. Nem azért, hogy
házi-vászonba öltözködjetek csúfra ebben a papirgalléros és hangedlis
világban, hanem azért, hogy ha kétségbe estek valamikor munkátok sikere
felől: az a folyton folyó fonál tanítson meg benneteket munkálkodni
tudni a siker várása nélkül és mégis jó kedvvel, a befejezés reménye
nélkül és mégis bízva.
Míg István gazda a Libertas megörökítésén erőlködik, azalatt Jánoska az
öreg tornyos nyoszolya felmérésével küzd, azt iparkodván bebizonyítani,
hogy ő képes annak a nyoszolyának a hosszát fellépni, még pedig úgy,
hogy az ágyterítőt is magával viszi hitelesítőnek; a mi pedig hogy nem
kis mesterség legyen, tudhatjuk magunkról, mikor mi is ilyen Jánoskák
voltunk.
Hanem az ilyen Jánoskák – magunkról tudhatjuk azt is, – sokszor
nagyobbakat mernek, mintsem végrehajthatnák. Annálfogva ne csudálkozzunk
rajta, ha Jánoska pályája felén összeroskad. Tán a feje is megérzi, ha
korábbi tapasztalásai hirtelen eszébe nem juttatják az opportunitás
arany réguláját. Őrizd a fejedet. Őrzi is ezt minden ember, csak a
Jánoskák vetik koczkára, ha felnőnek.
Jánoskában még fel sem ébredt a költő, kinek az ilyen tragikus bukást
megkeseregni szent hivatása, midőn az anya már mellette termett, egyik
kezével felkapta az ijedt gyermeket, a másikkal pedig a költői
igazságszolgáltatást hajtotta végre az intrikus nyoszolyán.
– Ez bántott? kedves rajom te! Ez a csunya nyoszolya! Ne! Ne! Üssed te
is kis fiam! Üssed édes kis árvám te!
De Jánoska műérzéke tiltakozott a dráma ily gyors lefolyása ellen. A
bukás fájdalmát hadd zengje el elébb a khorus, aztán ám lakoljon a
vétkes. Másként paródia az egész.
Elkezdett keseregni, a hogy csak igazi múzsa kesereghet. Utóljára is meg
kellett vigasztalni.
Az anya ölébe vette és elkezdte dúczolgatni. Jánoska lassanként
elcsendesedett s csak néha zokogott fel. Ilyenkor az anya lehajolt hozzá
és homlokon csókolta.
– Édes kis árvám te.
István gazda, a ki t. i. az ablakon küzd a Rákóczy-poltura forgalomba
hozásával, erre a szóra mindig hátratekint és kimereszti nagy fekete
szemeit. Gondolkodik. Miért hívják a Jánoskát árvának? Hiszen a
bornyúcsordást nevezik árva Jancsinak. Hát a Jánoska is bornyúcsordás?
A mint ezt a syllogismust – mely a mint látjuk, egészen helyes –
összeszerkesztette, megkérdezte anyját:
– Anyám! A Jánoska is borjúcsordás?
– Nem az kis fiam; miért kérded?
– Hát miért nevezed árvának?
– Azért fiacskám, mert árva; te is az vagy.
A gyermek még jobban kimeresztette szemeit.
– Hát milyen az az árva?
– A kinek apja nincs! – felelt az asszony, miközben az ölebeli kisded
arczára két csepp víz hullott. Az anya szépen lecsókolta.
A kis István mindezt látta, de persze, hogy nem értette. Hanem hogy
érzett valamit, onnan gyaníthatjuk, hogy a kályhasutba szaladt, onnét
előczepelt egy gyalogszéket, arra ráállott és leborúlt a Jánoskára.
Megcsókolta nagyon, csak úgy fénylett bele a Jánoska orczája, és ő is
azt mondta neki: Édes kis árvám te!
Az asszony aztán Pistika fejét is ott marasztalta. Ráborúlt mind a
kettőre. Egyik szeméből egyikre csordult a könny, másikból a másikra.
Ebben a helyzetben találta őket a bátyura.
Nagy, reszkető, skálára szedett sóhajtással köszöntött be, s goromba
szemöldökei mögül kegyetlen fénynyel szegezte két szemét az egymásra
borúlt három alakra. Látszik rajta, hogy nagyon teli a szíve, sokat
szeretne mondani.
Furkós pálczáját megtámasztja az ajtósarokhoz, bocskorát megsöprögeti az
arra rendeltetett söprűvel, akkor rámordúl Istvánkára keményen.
– Te gyerek! mit aggatsz ott anyádon! Gyere onnan, mert oda ragad a
fejed a Jánoskáéhoz.
Azután egyet vet az öreg szűrön s annak ujjában kotorászni kezd, mely
mívelet egyszerre megváltoztatja István deák érzelmeit. Kiváncsian lesi
a bátyura kezét, kitől szeretne szabadulni minden alkalommal, de sohasem
lehet, mivel a bátyura szűre ujjában mindig van valami, a mi Pistika
szabadságérzetét farkasgúzsba köti.
Imé most is puha meleg lángos bontakozik ki a szakajtóruhából, melyet
bátyura a szűrujjból elővonszolván, az asztalra tesz. A lángos mellett
egy töpörödött piros alma. Az egyetlen és utolsó, melyet bátyura a
zab-garmadában talált, és saját unokái rövidségével ide hozott. Ebből is
látszik, hogy milyen szívtelen egy vén ember ez!
– No te szegény asszony, hát _mire végzed?_
(Ez a _«mire végzed»_ nem egyéb paraszt euphemismusnál, e helyett: _«mit
csinálsz?»_)
– Tünődöm az életem során, bátyám uram! – felelt az asszony, megtörölve
szemeit. – Ebben a kegyetlen időben minden jobban fáj. Egész héten
senkisem nyitotta rám az ajtót. Kegyelmed az Isten angyala.
– Majd bizony ilyen bozontos vén bolondot választ ő szent felsége a maga
angyalának! – morgolódott a vén paraszt. – Azt gondolod, azért jövök,
hogy téged vigasztaljalak? Hol az eszed? Csak búczorgok, mint az állat,
a ki vesztét érzi. Itt hoztam egy kis vakarcsot, a menyem küldi. – (Nem
igaz, mert csente az öreg.) Hát neked, te gyerek, kell-e ez az alma,
vagy visszavigyem? Mit adsz érte?
A gyermek a polturáját ajánlotta fel.
– Ér is az valamit, hadd lám. Bolond volt, a ki verette. Hajítsd
pokolba, mert még felkötnek érte. Kérdezd anyádat, mit tud apádról.
Mikor vetik már ki abból a lyukból?
– Nem tudom én, bátyám uram! – felelt az asszony. – Kétszer is jártam
már a városban, de közel sem juthattam hozzá. Azt mondták, a fiskus
úrnak könyörögjek. Én oda nem megyek.
– Nem hát! – dörmögött a vén goromba, – mert ott leharapják az orrodat.
– Azután nagyot sóhajtott.
– Asszony, asszony! azt sem tudom, mit beszélek. Isten ne vegye bűnűl,
úgy húz hozzád a szívem: jobban, mint a magam cselédeihez. Észre sem
veszem, mikor itt vagyok nálad. Jobb is volna mihozzánk jönnél lakni.
Elhozod ezt a két nagyfejű gyerekedet. Úgy sincs nálunk elég. Hadd
víjjanak.
István gazda tiltakozott ellene. Ő nem adja oda az anyját.
– Hát nem is kérdezed, hol jártam a héten? Meglátogattam a
tiszteletesünket Ujfán. Bezzeg nem bánja, hogy az uraság kihordatta
innen. Azt mondja, az nagyobb kenyér, mint a miénk volt. Van neki bora
sok, még zab-konvencziója is. Készpénz húsz forint. Vaj, méz hat itcze,
száz fej káposzta, só, fejetés, fűszerszámra négy márjás. Egészen
meggazdúlt. Van neki fias tehene kettő, most meg lovat akar venni.
Dicsekszik nagyon. Azt mondja, nem is adja papnak a fiát, hanem
fiskálist nevel belőle.
– Fiskust? – kérdi ijedten az asszony.
– Azt hát. No ne szaladj el, nem ilyen nadrágszaggatót, mint a mienk,
hanem istenfélő urat, a ki a szegények ügyét felfogja a törvény előtt.
– Hát aztán még mit beszélt vele kegyelmed?
– Követeltem tőle a templomkulcsot, de azt felelte, hogy azon ne
búsuljunk, jó helyen van az. Jó helyen, jó helyen! – dünnyögött az öreg.
– Patak Istók is jó helyen van, de már unja. Ő kigyelme erre megint azt
felelte, hogy a kulcs mindjárt előkerül, mihelyt Patak Istók akarja.
Azután azt mondta, hogy ne ő nála keressem a kulcsot, hanem idehaza. Te!
Talán tudsz róla valamit?
– Mit akar kegyelmed vele, tán bevinné?
– Száradjon el a keze a ki bevinné! Én be nem viszem soha! Csakhogy
mégis fáj, hogy az egész falu baja miatt te szenvedsz, jámbor! Ne volnál
csak te, majd gondolnék is én az uraddal! Más is volt már ott, mégsem
rothadt ki az oldala.
– Én miattam pedig ne aggódjék kegyelmed. Én is tudom tűrni, a mit rám
mért az én jó Istenem! Csak bár szegény uram tűrné, de attól félek,
sokat búsul miattunk.
– No búsulhat is a jámbor! – felelt a bátyura, azután még gorombábbra
húzta össze szemöldökét. – Hát azt tudod-e, hogy a többi már haza
szabadúlt?
Ilona összerezzent. Arcza kigyuladt, felkapta Jánoskát és össze-vissza
csókolta.
– Tréfál kegyelmed. Nagyobb híre volna annak.
– No már pedig elhiheted, ha mondom. Azt kívánod, hogy megesküdjem három
fej vöröshagymáért? Én láttam ezzel az én két (megmondta, hogy milyen)
szememmel. Beszéltem is mind a hárommal.
– Hiszem már bátyámuram, hiszem már! – szólt reszketve az asszony, s
újra megcsókolgatta az alvó kis fiút.
A bátyura fejet csóvált ennek az örömnek.
– Hát mit gajdolsz annak, hogy kilökték őket a tömlöczből? Jobb bizony
sírnál rajtuk!
– Hogyne örülnék! Ha ők kiszabadúltak, az én szegény uramat sem tartják
tovább a vason.
– Szegény asszony! azt gondolod, ő kemék ingyen szabadúltak? Hej! drága
volt az ő váltságuk, én csak azt mondom. Ne adja az Isten, hogy a te
embered olyan áron szabadúljon.
Az asszony nem értette a bátyura okoskodását.
– Megyek, bátyám uram! Hírt hozok tőlük. Lelketlenség, hogy felém se
néztek, holott én esztendőn át vesződtem a gyermekeikkel. Egy török, egy
árianus nem volna ilyen szívtelen.
A bátyura útját állotta az asszonynak.
– Hova mennél ebben a nagy hóban, jámbor. Azt hiszed, nem érték volna
fel ököllel, ha mernének idejönni. De nem mernek ám. Félnek azok még az
utczára is kilépni. Talán attól félnek, hogy az ég rájuk szakad. Semmi
közöd velük…
Azután gondolkodott egy kissé, kimondja-e a nagy szót, a mit mondani
akar? Megkeményítette magát s inkább bömbölve, mint emberi hangon szólt:
– Megtagadták a hitüket. Nohát!
Aztán zokogva ismételte: – Megtagadták!
– Hitüket megtagadták! – ismétlé Ilona is szelíden. – És ragaszkodtak e
jelenvaló világhoz. Szegény öreg emberek! ki tudja, micsoda
szenvedéseken mentek keresztül, hogy ennyire jutottak. Inkább sajnáljuk
őket, mintsem kárhoztassuk. Jobban fáj az nekik, mint nekünk. Mi ne
itéljünk. Olyan kőben ők is eleshettek, a minőben Péter apostol. De –
tevé utána izgatottan – szívüket mégsem kellett volna megtagadniok!
– Azt is megtagadták, ha mondom, – dördűlt fel a bátyura, míg marczona
arczán két-három ágra folyt a köny. – Azt is megtagadták s azt az egyet
az Isten, annak az egynek, ne engedje el soha!
– Mit?
– Az egyiket megtette az uraság szabadosnak. Jól járt, nem robotol, míg
él. A másikat megtette bírónak, már a háza előtt áll a kaloda. Viselje
egészséggel. A harmadik… A harmadikat verje meg az igazságos Isten!
– Uram! ne hallgasd meg ezt a szót! – sikoltott az asszony ijedten. – Ne
átkozódjék kegyelmed, mert az átkozóra hull vissza.
– Hadd hulljon! – harsogott az öreg durva daczczal. – Hadd legyek
megverve és mint egy bélpoklos; magam is azt akarom, ha még az ilyen
ember is boldogul élhet. Csak azért is átkozódom. Verje meg az Isten!
Verje meg! Verje meg! Verje meg! Hétszer verje meg addig, míg más embert
egyszer megáld. A százkilenczedik zsoltár minden átkával verje meg!
Az öreg szája tajtékzott. Ilona réműlten ragadta ölébe kisdedét s
eltakarta kezével, fejével, mintha attól félne, hogy az átok mindjárt
visszahúll és ezeket éri. Nyugtalan félénkséggel csodálkozva nézte a
rettenetes öreget, a ki úgy állt ott, mint egy kiszáradt fa, mely fekete
ágaival kapkodni látszik a villámok felé.
– Lehúzta az özvegyről a ruhát, az árva feje felűl a fedelet. Ki sem
merem mondani, mert tudom, hogy mindjárt meghasad a szíved.
Ilona a két kisded fejét letakarta a kötőjével. Most már beszélhet.
Védve vannak az átok ellen.
– Csak mondja bízvást bátyám uram. Ha a kegyelmed átkaira meg nem
hasadt, ne féltse semmitől.
– Bánsz is te valamit, csak a két porontyod maradjon! – szólt bosszúsan
az öreg, aztán újra felharsant. – Nohát elveszik a telkedet és annak a
kopasz képmutatónak adják pribéksége díjába! Verje meg az Isten!
– Dehogy verje bátyám uram! – felelt könnyűlten az asszony, mikor
megértette, hogy ennyi az egész. – A nélkül is elég baja lesz vele.
Hiszen csak tömlöczöt változtatott az Isten-adta! most már két telektől
kell neki robotolni: az száznyolcz nap. Innepelni sem ér rá! Elég
büntetés ez neki. Mintha élete egyharmadát tömlöczben töltené. Azért mi
sem esünk ám kétségbe. Ad az Isten munkát is, kenyeret is. Hány zsellér
van, a ki tiszteségesebben él, mint a telkes gazda! Csak a házunk,
kertünk legyen meg.
Míg így vígasztalgatta az öreget, elkezdett könyezni. Eszébe jutott a
mező, a rét, melyen aratott, gyűjtött. A szántóföld, hova ebédet
hordott. A kukoriczaföld, a kenderföld, melyet ő kapált, tört, puhított
két kezével. Jó karban tartották, most ez a jó föld idegenre száll. Míg
az ajka vigasztalt, a lelke sírt.
– Azt mondom asszony, hogy te most engem ámítasz. Látom a szemedből,
hogy fáj. Nem is volnál jóravaló asszony, ha nem fájna. Hanem azért ne
búsulj! Majd fordítunk valahogy a dolgodon. De az a kopasz haramia nem
ül ebbe a vagyonba. Hát csak ezt jöttem mondani. Holnap kijönnek az
urak, majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.
Az öreg elkullogott. Ilona magára öltötte legmelegebb ruháit és ment –
nem a három kiszabadúlt emberhez, kik férjének fogolytársai voltak,
hanem végig a kerten, ki a mezőre. A mezőt, a gyepűt, a gyalogútat, a
dűlőútat, az árkokat magas hó borította mind. Ő ment nyíl-irányban s
felkereste földjeit. Ráismert mindegyikre, sorban megsiratta
mindegyiket. Egyiknek a végén kökénybokor volt. Úgy fájt a szívének,
hogy rá nem borúlhat, hiszen az is adott neki árnyékot. Rajta volt még
az idei kökény puhára aszva. Leszedte mind, ne legyen az idegené. Haza
vitte kis fiának.
*
Másnap megjelentek az urak. Csöngős szánakon jöttek. A szán oldaláról
kétfelől kevélyen fityegett le a farkasbunda ujja, érezvén, hogy most
nem holmi sáros kerékkel, hanem magasabb származású hóval van dolga. A
szánka előtt lovas paraszt kémlelte a fuvatagokat és gödröket.
Minden nyaktörés nélkül végigcsúsztak az útczán egész addig, a hol a
kaloda, a becsületérzés ezen emelőgépe gyakorolta czivilizáló
tekintélyét. Imé, az erkölcsi erők is csak gépek által fokozhatók: hát
hogyne volna szín-arany igazsága a materializmusnak.
A volt bíró már ekkor összegyűjtötte a közrendet s fiskus úrnak nem volt
egyéb tenni valója, mint a tornáczban a legelőnyösebb helyzetben
állítani föl kurta termetét s a legkedvezőbb világításba zöld bekecsének
ezüst gombjait.
Az emberek levett kalappal rettegték az orákulum megszólamlását.
A fiskus úr beszélt nekik a jobbágyi hűség és engedelmesség hasznairól.
Imé Hárány András, Kárány János és Sárány Mihály (mind a három jelen
volt és lesütötte szemét), kik mint szánni való eretnekek jutottak
tömlöczbe, nagy testi áldásokkal elhalmozottan tértek vissza.
Megmentették lelküket, mert megtértek az anyaszentegyház kebelébe. De ez
még mind semmi. Mert ezek fölött még Hárány András bíróvá, Kárány János
pedig szabadossá tétetik, hát mindenki engedelmeskedjék nekik. Ne
szégyeld magadat Jancsi! Te pedig Andris jól megmarkold a bírópálczát!
Sárány Miskára még más jutalom is vár. Hívjátok elő Patak Istóknét…
– Az uradalom értesült róla, hogy az öreg Patak Istók feleségestől
együtt meghalt; fia tömlöczben: így hát gazdátlan maradt a telek. Már is
huszonnégy nap robot tartozása van. Az uradalom nem szenvedheti a kárt,
azért a telek a tied lesz Mihály! Te szolgálsz érte. Értetted-e
menyecske? – szólt az érkező asszonyhoz.
– Igenis értettem, nemzetes uram! – suttogta az asszony reszketve.
– Nagy jó uram, – furakodék elő a bátyura egész alázattal, – instáljuk
kegyelmedet falustól, ne tegyenek annak a szegény embernek annyi kárt.
Ez a szegény asszony akár koldulni menjen két gyermekével. Mi mindnyájan
kezességet vállalunk érte, leszolgáljuk robotját. Csak addig ne
bolygassák szegényt, míg a férje haza szabadúl.
– Kend vén zsivány! ki fogadta kendet prókátornak? Jobb lesz, ha
eltisztúlsz innen vén haramia! A Patak Istók házában egész éven át
iskola, zsinagóga! kend a vezetője, ezzel a féleszű bognárczímerrel. Ha
ezer robotot igértek sem lesz belőle semmi. A ház is Sárány Miskáé lesz
becsáron. Százötven forinttal meg van fizetve becsületesen. Egyébiránt
ki ád többet érte? Senki. Tied a ház Miska. Egy hét alatt kifizeted; ha
nincs pénzed, ád az uradalom. Úgyis csak oda megy vissza, mert nem adjuk
ám az asszonynak. De hogy sem! Czifrálkodásra? Értetted-e menyecske?
– Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő szent neve! – felelt az
asszony inkább magának, mint a kérdésre.
– No azért mondom. Az a pénz kamatozni fog a gyermekeidnek. Az árvák
vagyona szent. Ahoz senkinek sem szabad nyúlni; – tevé hozzá
elérzékenyűlten. Az Isten is megveri, a ki az árváéból csak egy fillért
is elvenne. (Verje is meg! dörmögött a bátyura.) Elhallgatsz, vén tulok!
Nem fiaim! az árvák vagyona épségben megmarad; ha felnőnek, visszakapják
kamatostól.
– Hát addig miből élnek? – kérdi a bátyura.
– A kend kurta esze szerint meghalnak éhen. Szeretnéd úgy-e vén ripők,
hogy lenne mivel vádolni az uraságodat. Hán! de az uradalomnak is van ám
esze, meg lelke is. Az árvákat az uraság fogja táplálni, ruházni,
taníttatni, neveltetni. Úgy fordúl, hogy urat nevel belőlük, hogy az
anyjuk kézcsókra jár hozzájuk valamikor. Bíró gazda! ennek az asszonynak
a gyerekeit holnap behozod a városba.
Ilona most látta csak a kést, mely szíve közepének van irányozva.
– A kis fiaimat akarják tőlem elvenni! – szólt szelíd, alázatos
panaszszal, mely a szíveket facsargatta meg, azután odaroskadt a fiskus
lábaihoz, ott vonaglott mint egy féreg, mely az elgázolástól meg nem
mentheti hitvány életét. Vagy mint egy angyal, kit a sátán földhöz
vágott és megkötözött.
– Kegyelmes uram! ne vegyék el tőlem a kis fiaimat!
Két könycsepp is jött segítségére, azután több is. Az is oda hullott
mind a fiskus lábaihoz. Segítettek könyörögni.
– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.
A fiskus kegyesen megsimogatta az asszony arczát.
– Eredj bolondos asszony, még engem is megríkatsz. Hát hiszen nem eszik
meg a fiaidat! Megcsókolod te még ezt a kezet, a mért elvette őket.
Jóval fizetek a gonoszért. Lásd! a te férjed erővel vette el én tőlem a
kulcsot, pedig az épen úgy az uraságé, mint azok a gyermekek a tieid. Mi
mégsem használtunk erőszakot. Azt sem kérdjük, hol a kulcs. Majd behozza
a kinek tetszik. De bíz az míg kezünkben nem lesz, addig a te Istókod a
vármegye kenyerét eszi. Ha behoznátok a kulcsot, férjed kiszabadúlna,
házát is visszakapná. Az uradalom is megszabadúlna egy tehertől, mert
nem kellene gyermekeidről gondoskodnia. De így kéntelen vele. Jóravaló
uraság gondját viseli a jobbágyai árváinak. Bíró! megértetted-e jól?
Holnap behozod a gyerekeket. Viszed egyenesen a szürke barátokhoz.
Ott hagyta az asszonyt; a tömegen keresztül szánkájához hatolt,
fellépett s elhajtatott.
Ilona kétségbeesett jajgatással futott a szánka után végig a falun: «Ne
vegyék el a kis fiaimat!» Elesett egy zökkenőben, felkelt; megint
elcsúszott egy sikamlós lejtőn, megint felkelt; de szemeit le nem vette
a szánról, mely perczenként nagyobb távolságban előzte. A falu végén a
kocsiút keletnek felkanyarodik, szögletet képezve, melynek két végét
nyáron át gyalogút köti össze. Ilona ösztönszerűleg a gyalogútra
tartott, melyet most felismerhetlenül elborított a hó, az árokkal
együtt, melyen keresztül vitt az ösvény. Egy lépéssel övig sülyedt a
csalárd árokban, s mire az árok hátjára hatolt, már akkor a szomszéd
falu utczájában eltünt a fiskus szánkája. Még akkor is könyörgött neki
összetett kezekkel.
– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.
Most egyszerre elhallgatott. Azok jutottak eszébe, kikért szívét
hasogatta a bánat. Hátha már el is vitték. Őrizetlen hagyta őket: hátha
azóta a bíró elvitte! Az ijedség elvette szavát. Visszafordúlt s néma
kétségbeeséssel szaladt haza. Most már nem nézett sehova, csak egyenesen
maga elé, hogy el ne essék. Minden elesés egy örökélet rá nézve. Nem
hallott, nem látott semmit, csak az útat, az úton a két mély
szánkanyomot…
E közben mintha nevén szólította volna valaki.
– Ilona, Ilona!
Feltekintett. A bíró háza előtt volt. A kalodán akadt meg szeme, mely
mögűl ujra az előbbi kiáltás hangzott durva nyögéssel.
Ilona odafutott. A bátyura volt. Hajadon fővel ült, inkább feküdt a
havon, jól rosszúl betakarva öreg szűrével. Két lába a kalodában.
– Véged van asszony. Nekem is végem lesz, mihelyt innen kiszabadulok.
Megölöm ezt az istentagadót. El akarta vinni a gyermekeidet. El is
vitte, ott ordítanak a házában, hiszen hallhatod. Ne könyörögj neki, úgy
is hiába! Mikor elszaladtál az után az istenostora után, én elmentem a
gyermekeidért, hogy majd magunkhoz viszem. Ez az ember utánam jött, a
kisajtóban találkoztunk. Mind a két porontyod a szűröm alatt volt. Az
ártatlanok úgy hallgattak, mint a macskakölykek, mikor az anyjuk viszi.
Még erővel akarta tőlem elvenni! Letettem a gyerekeket a hóra, megfogtam
a kutyának a nyakravalyóját, letepertem a hóba s megtérdeltem. Csak azt
bánom, hogy meg nem fojtottam. De ha innen kiszabadulok, jaj lesz neki
is, nekem is.
Ilona az öreg szavait értette is, nem is. Az utolsó szavakat már nem
hallotta. Befutott a bíró udvarára; a konyhaajtóban egy perczre
megállapodott. Úgy is hiába! – gondolá és visszafordúlt, a nélkül, hogy
kis fiait meglátta volna. Futott egyenesen haza, felnyitotta a
szekrényét, annak fenekéről előkeresett egy ruhacsomagot, azt kibontotta
s kivette belőle a templomkulcsot, mely egy év óta rejlett pólái között.
«Isten azt is megbocsátja – suttogta magában. Isten azt is megbocsátja!
azt mondta nekem az én jó lelkiatyám. Nem is hiszem, hogy meg ne
bocsátaná. Miért kívánna én tőlem nagyobb áldozatot, mint mástól? Egy
szegény árva asszonytól, a kinek nincs már senkije, semmije. Sem
hajléka, sem férje, sem két kis fia. Két szép kis fia sincs. Édes jó
atyám! édes jó Istenem! mutass nekem nem hajlékot, a hol megpihenjek:
mutass útat a hatalmasok szívéhez!»
Megeredt ismét azon az úton, melyen ezelőtt félórával futott
sikertelenül a fiskus után.
Egy pillanatig tétovázott, ha a szán-nyomot kövesse-e, vagy átvágjon a
gyalogút irányában. Ő csak távolságot látott, nem akadályokat. Azt
hitte, egyenes irányban menve nyerni fog, ha csak néhány perczet is.
Keresztül vágott a szántóföldeken, nehéz, fárasztó léptekkel, zihálva
törtetett a nyomástalan havon. Végre tikkadtan kijutott a kocsiútra. Ott
leült a határdombon; piros csizmájából kirázta a havat s újra felhúzta.
Egy pillantást vetett még a falura, hol kis fiai vannak, meg a szegény
bátyura; aztán sietve haladt a székváros felé, folyvást mondogatva
magában: – Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja!
A székváros jó hat mértföldnyi távolságra van. Útközben elesteledett, de
eszébe sem jutott szállást keresni éjtszakára pihenőre. Ment mindaddig,
míg egy falu végén az utolsó háznál összerogyott. Jó emberek ölbe
fogták, melegre vitték s nem bocsátották ki a kegyetlen hideg
éjtszakára. Végre elaludt. Álmában is ezt suttogta: – Isten azt is
megbocsátja. – A kik hallották, nem győzték találgatni, micsoda nagy
vétke lehet a szegény teremtésnek. Mindegy, akármi, csak hadd nyugodjék
szegény.