– Annak is fel tudom vonni a nyelvét.
– De az nekem nincs, neked sincs, senkinek sincs. Mert ahhoz egészen
saját alkotású szerszámok kellenek; azokat igen erősen meg kell tölteni
két dózis porral, hogy czéljuknak megfeleljenek. Oldalt kell állani, te
ahhoz nem értesz; a segédeknek tapsolni, vezényelni, lépést olvasni,
sorompót jelölni, ahhoz meg én nem értek; tehát sem kardhoz, sem
pisztolyhoz nem állok be harmadik bolondnak. A koszperd németnek való, a
pisztoly taliánnak vagy diáknak.
– Akkor kikérem kezességre Kezesménest és Lőcs Jánost, azok lesznek
segédeim.
– Ne te ne! Nem azt mondom én, hogy lókötőket hívj gárdistáknak. Hanem
hogy válaszsz magadhoz való fegyvernemet. Nemes embernek valót, magyar
embernek valót.
– Nem bánom én, ha szőlőkaró lesz is, a ti dolgotok.
– Mert látod, ha baj történik a pisztolylyal vagy karddal, akkor a
segédeknek is menekülni kell, pedig tudhatod, hogy én nem hagyhatom az
eklézsiát, mert főgondnok vagyok; a méheimről nem is szólok, pedig ahhoz
senki sem ért a háznál, csak én. Hát vívjatok úgy, mint a régi magyar
vitézek, lóháton buzogánynyal; ahhoz nem kell gyakorlat, csak erő és
paripa, az pedig van mindkettőtöknek. Ebben osztán semmi szólója sincs a
német törvénynek.
– Annál jobb! – hagyá helybe Dávid. – Legalább több helyen beszakíthatom
a koponyáját és üthetem, míg egyet rúg.
Ábel úr felnyitott egy magas szekrényt, mely méhese egész oldalát
elfoglalta; ez volt az ő könyv- és fegyvertára. Onnét kivett két
buzogányt, réznyelüt, csillagszeges fejűt. Az egyiket saját birtokán
találta, arról kritice megállapította, hogy valamikor az ő ősének Chuntu
vezérnek harczaiban szolgált; azután csináltatott neki mássát, mely
felől bebizonyította, hogy azt az ő őse Chuntu vezér magánviadalban
szerezte, miután annak viselőjét, Buthemer kún kapitányt levágta.
– Válassz Dávid! Melyik kell: Chuntu apámé-e, vagy a kún Buthemér-é?
Dejszen igaz, erre nézve sorsot húztok.
Dávidnak mindegy volt akármelyik; ő megy Mecsekihez, annak megvallja
nyiltan, hogy a _legényt_ csakugyan jóhiszemüleg lőtte agyon,
(képzelhetni minő foka lehet az az elkeseredésnek, mikor valaki még
ilyen áron is békét keres) csak arra kéri, ne adja tovább.
Mecseki szivesen kibékült. Van ő neki agara három, külömbek mint a
_legény_. Ajánlkozott segédnek. Holnap reggel nyolcz órára az
erdősarokhoz. Paripán, buzogánynyal.
Azután hazament és elkezdett készülni a halálra vagy bújdosásra, mert
tudta, hogy ez lesz belőle valamelyik. Egész nap rendezgetett,
intézkedett, írt, iratokat csomagolt vagy semmisített meg.
Másnap reggel öt órakor felült a sárga paripára és ellovagolt Dombayhoz.
A lelkészt lugasai alatt találta.
– Kéréseim lesznek önhöz. Ha megengedi, itt is elvégezhetjük.
Karjába öltötte karját, úgy indultak tovább a virágszegélyes úton,
miközben egy lepecsételt levelet adott át Dombaynak.
– Ez végrendeletem, mely halálom után a familia-gyűlésben bontandó fel:
elfogadja ön őrizet végett? Köszönöm. Most egy másik kérést, fontosabbat
az elsőnél. Én egy ravasz fogással vittem oda a dolgot, hogy önt a
tarhalmi egyház mellőzze és nekünk hagyja.
Elbeszélte miképp, azután hozzátette:
– Én megsemmisítettem azt a tisztes jövőt, melyet az ön képzettsége,
szónoki tehetsége, tiszta jelleme érdemelt, s nyert volna is, ha én
útjába nem állok sorsának. Tárgya lehetett volna egy önt bálványozó nagy
közönség szeretetének, és én önt pusztai lévitává tettem, kinek sorsát a
legszegényebb falusi rektor is kicsinyli, szánja. Ha valami kedves önnek
ebben a szomorú magányban, arra kérem önt; öt évi küzdelmei között ha
van a mire édesen emlékezik, arra kérem önt: bocsásson meg nekem, kit
czélja annyira elvakított, hogy annak feláldozta azt, a kit legtöbbre
becsült.
Dombay most értette meg élete titkát. Egy elejtett szó zökkentette ki
útjából, mint a tekegolyót egy kis kavics a porondon. Kezét nyújtotta a
bűnvallónak.
– Szívemből megbocsátok.
– És micsoda biztosítékot nyújt arra nézve? – kérdé Ihárosi, nem
fogadván el a nyújtott kezet.
– Kezemet.
– Nekem az nem elég. A papnak kötelessége kezet nyújtani minden megtérő
felé. A férfinak nem. Én a férfitól kérdezem.
– Ha csak ön maga nem jelöli ki a biztosítékot…
– Nősüljön meg.
Dombay elnevette magát, azután ismét elkomolyodott.
– Nem értem, mi összefüggésben lehet az ön állítólagos bűnével a
feloldozásnak ez a neme?
– Nem érti? Azt csaknem lehetetlennek tartom. Ön, mielőtt állást
foglalhatott volna, hajlandóságot mutatott egy derék hajadon iránt: ez
arra mutat, hogy az ön lelke a családi boldogságra fogékony. Az a
hajadon nem akarta sorsát az önével összekötni: ez arra mutat, hogy az a
leány nem érzette ön iránt azt az érzelmet, melyet poezis és élet
egyaránt a családi boldogság alapjának tekint, mert különben nem
tekintette volna a jövőt hideg, sőt kissé fagyos számítással. Önt ez a
visszautasítás nem verte le, mint a csalódott szíveket szokta: ez arra
mutat, hogy az az érzelem, melylyel ön e leány iránt viseltetett,
lehetett akármi, de nem szerelem volt. Jól beszélek?
– Megengedem; de az összefüggést még most sem értem.
– Ismét lehetetlennek tartom. Nem hiszem, hogy ön figyelmesebb ne volna
mint én, s ne sejtené azt, a mit én tudok. Én tudom, hogy ön szeretve
van, titokban talán, de igen szeretve van. Azt is lehetetlennek tartom,
hogy ön ne gondolt volna arra, a ki ebben a pusztában egyedül méltó
önhöz… Nem gondolt ön Ámbár Dínára soha?
– De igen, mint a haramia a tekintetes asszonyra Petőfi románczában. Én
szegény legény vagyok, de nem haramia.
– Ah, ne idézgessen Petőfiből, mert az idő rövid. Én láttam, a mint az a
leány sírva fakadt, mikor önnek sorsáról volt szó. Mit beszél ön
szegénységről? Oly kicsinynek látja saját társadalmi helyzetét? És
vagyoni tekintetben nem egyenlő-e ön vele tegnap óta? Sürgetem a
választ, mert időm rövid. Bocsásson meg és – el.
– Tudja ön, hogy én szeretem ezt a pusztát, hogy én ezt a lakot, ezt a
hivatalt semmi mással el nem cserélném?
– Asszonyt hozzá, és még kevésbé lesz kedve elcserélni.
– És ha elutasít az, a kivel egy pusztában laknom is boldogság, tudja
ön, hogy akkor nekem innen el kell menni? Nem mondom meg hová.
Ez utóbbi szavakat indulatosan, majdnem fenyegetőzve mondotta.
– De az én megnyugtatásomra…
– És fejem veszedelmére…
– Akkor is én leszek a vesztesebb. Nem bízik ön bennem, a ki oly
őszintén vallott?
Győzött. Beléptek Dombay szobájába.
Dombay felnyitotta iróasztalát, s onnét egy egészen összeszáradt
csokrocskát vett ki. Csak a szára volt már, a gyöngy rég lepergett róla.
De a gyűrű most is ott volt a szárára fűzve.
– Ezt a gyöngyvirágot Dína adta nekem első találkozásunkkor a pusztán,
azon kilátással, hogy ő lesz menyasszonyomnak koszorústársa. Azt mondta:
adjam menyasszonyomnak. – Most hát vigye el ön hozzá, s mondja meg neki,
hogy ez az elveszett jószág gazdáját keresi. Hozzon tőle választ, azután
meglátjuk a többit. Ez a megbízás legyen jele, hogy megbocsátok önnek.
Dávid úr az átvett záloggal távozik, legényes könnyüséggel lép a
kengyelbe, s kivágtat az akáczsorok között.
Onnan észre veszi, hogy Ámbár Lőrincz is most lép ki a majorságból
másodmagával. A másik nyilván Mecseki lesz.
Ő neki pedig még egy kis útja van, tehát még most nem akar velük
találkozni, sőt azt sem szeretné, ha felismernék. Visszavonúl hát az
akáczerdőbe, s ott vár, míg Lőrinczéket egy buczka veszi oltalma alá.
Akkor sarkantyú közé kapja a sárgát és sebes vágtatással röpül az
Ámbár-majorhoz.
A kerten kívül, a nagy jegenyék alatt leszáll, a lovat bokorhoz köti,
maga átlép a kert árkán, s megy tovább lassan, óvatosan és gondolkodva,
mert még most jutott eszébe, hogy azt se tudja, mihez kezdjen.
De a véletlen kisegíti a providencziális férfiút.
Megmutat neki egy gyalogszéket, minőt minden béres tud faragni téli
unalmában, a nélkül, hogy azt fel tudná ékesíteni olyan piros
papucskával kettővel, mint a minő a mi gyalogszékünkön nyugszik.
Az a piros papucska egy pár fehér harisnyára van felhúzva: a fehér
harisnyákat viszont hosszú hálóköntös takargatja. A hálóköntös is csak
övig láttatja magát, többi tartózandóságait elrejtik egy fiatal
cseresnyefa gazdag levelei, melyek között két fehér kar bujkál idestova
minden harisnya nélkül; a fehér karon felül és túl két kökényszem
csillog át a leveleken. Ha ez a két szem két tőrré változnék, jaj volna
annak, a kire szegezve vannak.
Dína szedi a cseresnyét. Oh az a csúf Dávid bácsi, mit keres itt ilyen
korán?
Dehogy szólna neki, hátha nem is veszi észre. De az áruló papucs! Semmi
nyelven sem beszél, még is elárulja Dínát.
Dávid bácsi tetteti, mintha sohasem látott volna papucsot. Elmegy a
cseresnyefa mellett, ott hirtelen megfordúl és befogja a leány szemét.
Dínának semmi kedve sincs az ijedséghez, sem a találgatáshoz.
– Menjen, Dávid bácsi! mintha nem láttam volna. Én most nem tréfálok,
mert… cseresnyét kell szednem. Atyám kilovagolt, anyám pedig még nem
kelt föl.
– Megyek galambom, megyek, mert sietek. De apádhoz nem jöttem, sem
anyádhoz, hanem tehozzád.
– Én hozzám pedig hiába jött, mert én haragszom Dávid bácsira.
– Azért mégis csak tehozzád jöttem. Úgy sem látsz többet, hát láss
szivesebben. Eddig sem sokat aggattam nálatok.
– Nem ám, de anyámnak igaza van, hogy minden látogatása kész veszedelem.
Apám akkorát nevetett rá tegnap este, hogy megijedtem tőle.
– No nem lesz belőle több veszedelem. Hát tudod-e mikor voltam nálatok
először?
– Tudom ám, egyszer délben, mikor iskolát épített.
– Tudod-e, mit mondtam akkor?
Már hogy tudta volna azt Dína?
– Ölembe kaptalak, és azt mondtam, hogy ha még egyszer eljövök,
vőlegényt hozok.
Kell is Dínának a Dávid bácsi vőlegénye! Az is olyan csúnya, mint a ki
hozza.
– Már ahhoz én nem szólhatok. Én csak igéretemet váltottam be; annak
pedig itt a bizonysága.
Előmutatta a kis csokrot. Ez a kis izé gazdáját keresi.
Dína megpillantotta rajta a gyűrűt.
– Kié ez a gyűrű?
– A ki másikat ád helyette. Ennek a gyöngyvirág kórónak, mint magad is
tudod, csak egy rendeltetése lehet, t. i. Dombaynak menyasszonyt
keresni. Akarsz-e az lenni?
[Illustration: – Vigye hát ezt is!]
– Majd biz’ én Dávid bácsira bízom a feleletet! duzzogott a leány,
forgatva a gyűrűt a csomón.
– Rám bízhatod, miután a kérdés rám van bízva. Igen vagy nem?
– Majd megálmodom, addig hagyja itt ezt a kis kórót.
– A gyűrűt is?
– Nem bánom.
– És te mit küldesz helyette?
Dína föltekintett, mintha azon gondolkodnék, mit küldjön? A
cseresnyefának egy ághegye megrakva cseresnyefürtökkel ott hajladozott
előtte. Azt letörte és Dávid bácsinak nyújtotta.
– Ezt.
– De kedves leányom, én sem hoztam csupaszon a kórót. Nem kötnél te is
valamit a nyelére ennek a buzogánynak? Különben el sem hiszik, hogy szív
adta szívnek szivesen.
– Vigye hát ezt is! szólt Dína, lehúzván ujjáról egy piros köves
gyűrűcskét.
Akkor kapta a kosarat és elfutott, ott hagyva Dávid bácsit a cseresnyefa
alatt.
Dávid bácsi vágtatott vissza a békeelőzményekkel.
– Itt a válasz! – szólt kényesen lépve be Dombayhoz.
– Dína küldötte? – kérdé reszketve Dombay, a mint a cseresnyegalyon
megpillantotta a gyűrűt.
– Igen. És bánja még ön, hogy Kondorra csaltam?
– És szülei?
– Ej! ne törődjék a szülékkel. Nevezzen ki engem megbizottjának,
egyszersmind adjon arról elismervényt, hogy tőlem semminemű kártérítést
nem követel, a miért Kondorra juttattam.
– Két kézzel! – felelt vidáman Dombay, s leült megírni az
igazságlevelet.
*
Ez alatt nyolcz óra elmult a nórimbergain, melyet Ábel úr minduntalan
előhúzgált. Szeretné már ha elvégeznék, mert el talál szökni a raj.
A három úr nyugtalanul várja a negyediket az erdősaroknál. Lőrincz úr
harmadszor veri ki pipáját, hogy a negyedik énekre gyújtson, a mi arra
mutat, hogy a dohányt erősen szívja: ez viszont arra, hogy Lőrincz úrnak
füstöl a feje.
Mert igaz ugyan, hogy deák korában nem egyszer vívott párbajokat, de
azok csak amolyan emlékek voltak, mint hajdan Ivanhoe idejében; nem is
lóhátról, hanem gyalogszerrel, és nem is buzogánynyal, hanem
széklábakkal egyenlíttettek ki. De bolond is az ember, a ki
szánthat-vethet, s ha épen verekedő kedvében van, ott vannak a béresei,
a kiket levasvillázhat; osztán nem elégszik meg ezzel a csendélettel,
hanem keztyűt húz csak azért, hogy oda vágja a hozzá hasonló parasztnak.
– Azután miért? Hiszen ha minden komisz embert, a ki egy becsületes
embert bolonddá tesz, imposztornak bélyegzünk, akkor Csont Ábel egyebet
se csináljon, csak buzogányokat áskáljon. Üsse meg a magas mennykő a
találmányával együtt. Soha sem látom többet a feleségemet. Agyonverem
azt a kótyalagos sógoromat, akkor becsuknak nem is Kufsteinba, hanem
Illavára. Ahun ni, jön is már. Hogyan szakaszszam én be ennek az
embernek a fejét, mikor sógorom? Már mindegy, benne vagyunk.
Ihárosi odalépett.
– Várakoztattam magamra, – mondá, – de az embernek rendbe kell hozni
mindent, ha nagy útra indul. Készen van minden, Ábel?
– Készen. Itt a susták. Felhajítom, fej-e vagy irás? A nagy bolondé lesz
írás, a nagyobbé a fej. A ki felül esik, az választ buzogányt.
– Megállj, legnagyobb bolond! – szólt neki Mecseki. – Tartsuk meg a
szabályokat. Mielőtt a két lovag elindulna a véres útra, a segédeknek
kötelességük megkisérteni a békés kiegyenlítést. Gondolják meg uraim,
hogy önök találkozása sokkal komolyabb, mint az ok, mely azt előidézte.
A fegyvernem, melylyel végeznek, a legvégzetesebb. Pisztolylyal egy
lövés, karddal az első seb befejezi a vitát: könnyű sebbel vagy anélkül,
ölelkezés a vége, halál ritkán. De buzogánynyal! Itt csak két eset
lehet, két szélsőség; túltragikus vagy túlkomikus, de mindkét esetben
halál. A buzogánynyal lehetetlen nem találni, s nem elég az első seb,
mert az első ütés után az ember nem ura magának, hanem addig bunkózza
egymást, míg agyon nem veri. Ez fizikai halál, és ez még nem is baj. De
úgy fordul, morális halál lehet belőle, mert a paripa és az életösztön
nagyon jó eszközök arra, hogy az ember kereket oldjon, ha szorúl a
kapcza, s akkor lesz belőle országos nevetés. Egy párbaj, a hol
ostorhegyet futnak buzogánynyal! Azután miért? Azért, mert az egyik
rászedett valakit, a ki a másiknak se inge, se galléra. Segéd létemre
tartózkodom itéletet mondani a tény fölött, de annyit mégis legyen
szabad megjegyeznem, hogy ezen párbaj által érzékenyen megsértetik az, a
kiért Ámbár úr boszút akar állani. Hát micsoda Dombay úr? Gyermek vagy
öreg ember? Matrona vagy hajadon? Egyik sem, hanem férfi, még pedig a
mint megmutatta, bátor férfi, a ki nem köszöni meg az ilyen védelmet. Az
én nézetem tehát az: Lőrincznek nincs joga lándsát törni Dombay nevében
s nem volt oka megsérteni Dávidot. Kötelessége visszavonni a sértést s
ez az ő jellemére nem fog homályt vonni.
– A mit mondottam, mondottam – szólt állhatatosan Lőrincz úr s felvette
a buzogányt.
– Végezzünk.
– Még nem. Hátra van még egy módja a kiegyenlítésnek. Ismétlem, nincs
joga Lőrincznek más férfi helyett elégtételt venni annak engedelme
nélkül. Még azt sem tudjuk, sértve érzi-e magát Dombay? Kérdezzük meg
hát őt magát, ha Ihárosi eljárására nézve egy értelemben van-e
Lőrinczczel? Ha igen: akkor végezzetek. Ha nem: akkor te Lőrincz ok
nélkül követted el a sértést és visszavonod.
– Ez esetben kész vagyok.
– És te Dávid elfogadod ezt az elégtételt?
– El.
– Mi tehát megyünk Dombayhoz Ábel bácsival.
– Felesleges lesz odafáradnotok, – szólt Dávid. – Én magammal hoztam, a
mire szükségetek van.
Kivette kebléből az irást és Mecsekinek nyújtotta.
– Olvasd.
Mecseki átvette és olvasta:
«......... Mely szerént én alólirott, minden kénszerítés vagy rábeszélés
nélkül, csupán szívemtől indíttatva kijelentem, hogy teljes tudatával
bírok azoknak az előzményeknek, melyek által Ihárosi Dávid úr az én
Kondorra jövetelemet eszközölte; továbbá, hogy én Ihárosi úrnak
eljárását nemcsak nem neheztelem, hanem épen ezért őt azon kevesek
egyikének tekintem, a kik által a Gondviselés boldogságomnak s
reményeimnek olyan alapjait vetette meg, melyeket semmi mással fel nem
cserélnék, melyekért nevezett úr iránt örök hálára vagyok kötelezve».
– Ha így van a dolog, – szólt Lőrincz úr könnyűlt kebellel, – akkor…
– Megállj, Lőrincz, még ne tedd le a buzogányt, mert rosszabb lesz, ha
újra föl kell venni. Gondolhatod, hogy Dombay nem úgy álmodta meg, hogy
ezt azt elismerést nekem kiadja. Én elmondtam neki mindent, és
bocsánatát kértem, úgy a mint a tiédet nem kérném soha. Természetesen
nem azért, hogy a párbajt megelőzzem, hanem egészen más okból, a mit
mindjárt meg fogsz tudni. Teljesen jóvá akartam tenni, a mit sorsán
rontottam s ez félig már sikerült. Most téged kérlek, fejezd be a másik
felét, azért azután beverhetjük egymás fejét. Én láttam, tegnapelőtt
este, hogy leányod sírva fakadt, a mint az én diplomácziám történetét
hallotta. Ebből azt következtettem, hogy Dína nem gyűlöli Dombayt s ha
lehetne, kész volna itt apját helyettesíteni a bosszúállásban. Én tehát
mielőtt idejöttem volna, megszámoltam az élettel, bizonyságom Dombaynál
letett végrendeletem; megszámoltam Dombayval, bizonyságom rá a
felolvasott elismervény; megszámoltam Dínával, bizonyságom rá egy szép
cseresnyegaly és annak a szárán egy piros köves gyűrű…
– Gyűrű? Micsoda gyűrű?
– A mit Dína küldött tőlem Dombaynak cserébe.
Lőrincz úr elámúlt. Nem azon, hogy míg ő a csatatéren várja ellenségét,
ez addig házát veszi ostrom alá s rabolja meg álnok praktikával. Nem. Az
jutott eszébe, hogy miért is adott ő ki a két derék kérőn? Miért is lett
ő Dombay lovagjává? Itt a világos ok. Hiszen tudta és akarata ellen úgy
megszerette azt az embert, hogy most, bár haragudni kellene, kéntelen
örülni a Dávid vallomásain.
– Nos tehát beszélj Ámbár Lőrincz. Visszavonod-e? – sürgeté Dávid.
– Nem vonom vissza, Dávid! – felelt Lőrincz úr, földhöz vágva a Chuntu
vezér reliquiáját. – Ismétlem, hogy te egy körmön font imposztor vagy.
Üssön meg a kő, most meg a leányomat tetted bolonddá.
Kezét nyújtotta Dávidnak, a mit az megrázott emberül.
– Hanem ha elkezdted, végezd is be. Mert én kimondom, hogy addig nem
megyek haza. Mit szól rá az asszony?
– Az ám. Ez nagy baj. Tudod mit? Arra valók a segédek, intézzék el ők.
Akkor a segédekhez fordult és hivatalos hangon utasította őket: «Csont
Ábel és Mecseki Tamás urak a szóban forgó ügyben követendő eljárás
megállapítása végett kiküldetnek az erdőbe. Véleményes javaslatuk még a
gyűlés tartama alatt beváratván.»
A küldöttség eltávozott, a két ellenfél pedig leheveredett a pázsitra
kiszívni a békepipát, egyik a dohányt, másik a taplót szolgáltatván a
béke művéhez.
A küldöttség visszatérvén, előterjesztette szóbeli jelentését, mely
szerint legtanácsosabb lesz testületileg jelenni meg az asszony előtt;
ebédre ott marasztaltatván lehető étvágygyal megdicsérni a gazasszonyi
erényeket; fekete kávé felé nyilvánosságra hozni a titkot, melynek
tolmácsául ott a helyszinén Mecseki úr ki is kiáltatik, mint ékesen
szóló férfi és az asszonyok nyelvén értő.
A négy lovag lassan léptetett hazafelé, mintha szeretnék, hogy minél
később érkezzenek meg. Mecseki úr a mondókájával van rendkívül
elfoglalva; Dávid úr izzad, mert ő a főbűnös, s csak az vigasztalja,
hogy még nagyobb bűnös is van nála, a ki leghátul bandukol. Így
sereg-vezetőnek Ábel úr marad, a kinek nincsenek öreg gondjai.
De csak a major bejáratáig. Ott megállítja lovát.
– Eredj elől Mecseki, te vagy a legszebb legény köztünk. Te légy a
caduceator.
Mecseki bátran előrerugtatott, de csak visszahőkölt, a mint Ámbárné
asszony bosszúálló alakja egy poroló seprűvel megjelent a tornáczon.
– Várom az urakat! Kerüljenek csak beljebb.
A négy bűnös szorongó kebellel sunnyogott a tornácz felé. Lesz most
kurucz-táncz. Azt hitték, hogy a buzogány-párbajnak vette neszét az
asszony. De csakhamar tapasztalták, hogy itt még nincs tudomás Chuntu és
Buthemer vitézekről.
– Dávid sógor pedig be ne lépjen, mert nem akarom, hogy a ház ránk
szakadjon. Mit keresett nálunk ma reggel?
– Én, kedves húgom? Egy pár szem cseresnyéért léptem be a kertedbe,
olyan szépen pirosodott ki az útra, nem állhattam meg, hogy ne
szakaszszak. Becsületemre, nem volt több egy kis galyacskánál. Hát már
azt is sajnálod?
– Szörnyűség az, a mi bolondokat elkövet velünk a sógor. (Ne tátsd a
szádat, te kormos, hanem lódulj a konyhába, koppaszd azt a libát.) Hanem
azt megmondom, hogy innét ki nem megy, míg vissza nem viszi a gyűrűt
annak, a kitől hozta… Dína, gyere ki Dína!
Dína előkerült összedugott kezekkel és kipirult orczákkal.
– Hol az a gyűrű?
– Itt van anyám nálam. – De kezeit nem vonta elő.
– Add ide…
Dína kénytelen volt elővonni a kis kezeit. Balközép újján volt a bűnjel,
csakhogy igen szoros; bármily könnyen forog, nem birja lehúzni.
– Ne vesződj vele lányom! – mondá Lőrincz úr. – Ha neked szép az a
gyűrű, hagyd ott, a hol van.
Dína apjához menekült az anyai feddőzés ellen. Az apa gyöngéden
eltakarta a keblére hajoló főt. «A te ifjúságodnak legyen vezére a te
Istened.»
Az asszony még tartotta magát. (Ne gondolják, hogy a lánya olyan
kivető.)
– Én nem bánom, de azt megmondom, hogy elmenjen innen; keressen magának
tisztességes ekklézsiát s nekem itt ne lévitáskodjanak.
– De kedves anyám! – védte a leány – én el nem hagyom a mi pusztánkat,
hogy esztendőben egyszer lássam az anyámat.
– Jó! Hát maradjatok itt. Lakjatok nálunk; fogjátok meg az ekeszarvát és
túrjátok a földet.
– De, kedves anyám, olyan gyönyörű kertünk lesz, hogyan hagyjuk el azt?
Meg azt a szép ákáczerdőt, a kit Ábel bácsi ültetett?
Ábel bácsit szívén találta a leány.
– Persze hogy én ültettem; tudtam én már akkor is, hogy kinek ültetem.
Ott laktok kettecskén, eszemadta. Én vagyok itt a főgondnok, papnak
papnénak én parancsolok, nem a te anyád.
– Lelketek rajta! – mondá Lőrinczné. – De hát szóljon már az a pap is
vagy mi! Hadd halljam; mert én ennek a Béliál fiának addig se hiszek,
míg egyet pislant.
– Ha csak az kell, kedves hugom, – felelt a Béliál fia s újra kengyelbe
lépett – hozom mindjárt vasba verve.
Egy óra mulva már ott volt Dombay, és az asztal körül sürgölődő Dínával
próbálgatták, hogyan venné ki magát, ha két nem-atyafi személy azt merné
egymásnak mondani: «te.»
*
Két hét múlva megjelenik az öreg esperes, a kit valami kiváló tisztre
méltóztattak a nagyravágyó szülék és a ki megáldja Dínát Isten nevében,
igaz szíve szerint, a nélkül, hogy Petőfiből avagy Tompából előlegesen
megleczkézné. Így aztán könnyű esküdni, gondolja magában az a fiatal
menyecske, a ki a templomszenteléskor olyan nagy czenzura után tehette
le a hitet.
Ott van az egész puszta minden Mámögje, Minekája és Kikőhúznyija. Az
ákáczerdőben hosszú asztalok vannak terítve.
Még néhány nappal is ezelőtt nagy meghasonlás volt a pusztában a miatt,
hogy Lőrincz úr maga akarta kitartani a lakodalmat. Természetesen csak
válogatott vendégek körében. Sikerült azonban Csont Ábel bölcseségének
más útra téríteni a jámbor örömapát, hogy ha papi familiába keveredett,
hát tartsa meg a rendet. A pap lakodalmát az ekkla tartja ki, honnét nem
maradhat el sem szolga, sem szabados. Ezért van jelen a puszta
apraja-nagyja. Pátróiné nagyasszony számos liba és pulyka árán
megvásárolja magának a házi-asszonyi méltóságot. A becsületes Dávid egy
hordó boron a pinczekezelést. Ábel úr ingyen jut a násznagyi tiszthez és
a menyasszony-tánczhoz, melyet el is jár olyan vidáman, hogy a könnyei
hullanak. Mecseki úr ugyanezen megtiszteltetést néhány ragyogó toaszttal
hálálja meg. Dávid úrnak elég volt a kezdeményezés és útegyengetés
dicsősége, a befejezés örömét másnak engedi át és semmi szerepet nem
vállal (mivel az egy pár birkába kerülne). A Mámögök és Minekák
letesznek jelszavukról s a «Mámög»-öt «Hogy volt»-tal cserélik föl a mai
alkalomra. Egyedül a Kikőhúznyiak maradnak meg következeteseknek, a mik
voltak s ha valamelyik akaratos leányzó húzatja magát a tánczra,
rákiáltanak a szemérmes legényre: «Ki kő húzni! Ne kiméld!»
*