édes hugaim, az, a mit ti kivántok, lehető, sőt szükséges is holmi
ringy-rongy faluhelyeken, a hol a templomok egyenes lapályokon állanak.
De itt ezen a gyönyörű magaslaton, – melyet, a ki ezentúl Nyöszörgőnek
merészel nevezni, ám ő lássa a következését, – a mátkaválasztásnák
sokkal tiszteségesebb módja lesz. Mert nem elég a jövendőbelinek csak az
orczáját nézni, ha szép-e, mivel a szépség porra írott czifraság, mely
elmúlik, mihelyt ráfuvall a meleg szél: hanem sokkal inkább termetét,
járását, mozdulatait, elevenségét, mint a melyek maradandó díszei az
emberi nem szebbik és jobbik felének. Azt pedig a templomban megbírálni
nem lehet. Hanem igen is más módja lesz annak. Az ifjak, mint illik, az
első harangozáskor már itt lesznek és innen az oromról kényelmesen
itélhetnek a feljövő hajadon felől. Nem fárad-e ki, nem rövidül-e meg a
lélekzete, nem görbül-e előre, míg onnét a völgyből ide feljön? És mikor
lefelé megy, nem veti-e meg a sarkait a homokban, a mi parasztos és nem
fut-e hanczúzva, a mi tiszteségtelen? És nem sokkal kegyesebb módja-e ez
a leány-nézésnek, mint a templomban, a hol a prédikáczióra kell
figyelmezni, nem pedig a leányi hiábavalóságra? Avagy Eliézer szolga a
templomban szemelte-e ki ifjú ura számára Rebekát? Avagy Czipporát
Mózes, vagy épen a szép orczáju Esztert Ásvérus király? Én magam is csak
úgy választottam a feleségemet. Bizony nem buksikoltam ám a karban, mint
a csizmadialegény, hanem ültem egy helyben tiszteségesen és nem
pislogtam sehova. Hallgattam a prédikácziót olyan édesdeden, hogy szinte
beleszenderedtem s csak arra eszméltem fel, mikor a Tiszteletes elkezdte
öklével verni a kathedrát. Esőért imádkozott. «Nem megyek ki Uram szent
házadból, míg meg nem hallgatod öreg szolgádat és meg nem itatod az
elepedt földet. Nyisd meg azért az eget, hogy töltse ki kincsed. Gyűjtsd
össze a felleget, összegyűl, csak intsed.» Egyszerre kezdett a nép
kifelé tódulni, mert tudták, hogy az öreg úr imádsága nem kél hiába. A
sokaság között én is kisiklottam; ideje is volt, mert mire kiléptem úgy
szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig bírtam egy
bolternyő alá menekülni. Onnét vettem szemügyre a kijövőket. Meglátok ám
egy leányzót a mint kilép az ajtón; széjjeltekint, látja, hogy szakad az
eső és sár van az utczán. Már most mit cselekszik? Talán felfogja a
viganóját, mint a többi nedelkó? Nem bizony; hanem elkezd a sár fölött
repűlni, röpűlni mondom, mint a hogy álmában szokott az ember, végig
röpűl a sáron, mint a fecske. Ez kell nekem, mondok. («Meg a száz hold.»
Csont Ábel.) Mindjárt bemutatom magamat, haza kisérem, ott megmondom a
szüleinek magyarosan, hogy mi a szándékom és hogy mi tetszett meg a
leányzóban. A leány örült, hogy olyan kérője akadt, a ki még a járását
is megfigyeli, nem is mondott ellent, nem is bánta meg. De még én sem
ám.
A húgomasszonyokat egészen elbájolta az a gondolat, hogy ha netán az ő
leányaik is úgy szökdécselik ki a szerencséjüket. Dehogy gondoltak
többet a negyedik ajtóra. Hiszen, ha szemben ül a legény a leánynyal,
hogy jutna eszébe a járására vigyázni.
Így a legfőbb nehézségek elenyésztek. Az építtető bizottság már most a
munka helyes felosztásához fogott. Ábel úrnak jutott a felügyelet, mert
az ő szemei előtt minden ember kettőzteti az erejét. Reszketnek, ha
torzonborz szakálla egyet mozdúl. Mecseki úr a fundamentumot teszi le és
a gomb-feltételekor szónokol a familia nevében. Szentlábán dolga az
épületanyagokért befutkosni. Lőrincz úr számon tartja a pénzt és
jegyzéket vezet az igaszámról, melyet az atyafiak kiszolgáltatnak. Így
Dombayra nem néz egyéb feladat, mint az urakat hol szép szóval, hol még
szebb levéllel figyelmeztetni a tized, illetőleg huszadrészre, továbbá
az igaerőt, hol lelkesítő beszéddel, hol csüggedt arczczal kihazudozni.
Pátróiné asszony megváltja magát a bizottsági terhek alól egy másik
harisnya-szárral és azon hozzáadással, hogy többet hozzá ne jőjjenek,
mert ha az égig húzzák, sem adhat többet. Bizony Isten nincs.
Az építkezési idő alatt Dombaynak sokszor meg kellett látogatnia Lőrincz
urat és ha már odament, nem szaladhatott mindjárt. Néha hosszasabban is
kellett értekezni, az értekezleten Lőrinczné asszony is megjelent néha s
többször sikerűlt útját állani a távozónak. – Egy toppot sem bizony. Itt
marad nálunk ebéden.
*
Dombay nem tartotta illőnek a szabadkozást, miután érezte, hogy a
maradás nincs terhére sem magának, sem a háznak. Ott marad ebéden; ebéd
után még beszélgetnek s néha alkonyat felé megy haza.
Mindez oly természetes. A két férfit egymásra utalja a közös feladat.
Lőrinczné csak azon csodálkozik: hogy tudtak ellenni a nélkül a jóravaló
ember nélkül annyi ideig, holott itt lakott a tövükben?
Dína tartózkodás nélkül társalog vele. Figyelmesen függ rajta, ha néha
felolvas, fejteget. Örül, ha jön; kétszeresen örül, ha nálok marad
ebéden; és százszorosan, ha két napi kimaradás után megint csak
beköszönt.
Lőrincz úr maga annyira jutott, hogy egy nyugtatványt sem tud megírni
Dombay nélkül.
Egyiknek sem jut eszébe megkérdezni magától: Micsoda minőségben van
jelen náluk ez a fiatal ember?
Még akkor sem kérdezik, mikor kérő jelentkezik a háznál, de a kinek
sajnálattal vallják meg, hogy bizony még nem készűltek el a
kiházasításra és mivel az építkezési gondok nagy súlylyal nehezűlnek
vállaikra, mostanában nem is készűlhetnek el.
Jön a másik kérő, szomszéd vármegyéből; vagyonos, tanúlt fiatal ember s
azonkívül megnyerő modorú és tekintetű, a ki gondolkodóba ejti a
szüléket, de a kik csak mégis nem adhatják oda ilyen fiatalon ezt az
egyetlen leányt. Hiszen még gyerek.
Dínát meg sem kérdezik, mert mit tartozik ez ő reá? Dína örül, hogy nem
kérdezik.
Az atyafiság számoltatja Lőrincz urat és asszonyt, hogy mit akar a
leánynyal? Nem tudnak számot adni. Mi kifogásuk van az utóbbi kérő
ellen? Nem tudnak semmi kifogást. Lőrincz úr csak annyit mond nagy
kínlódva, hogy jó, jó, de nem olyan ember, mint a minőt ő szeretne. Hát
milyent szeretne? Azt még kevésbbé tudja megmondani. Igazán nem is
tudja, pedig ott van a modél szeme előtt, a nélkül, hogy arra csak
gondolna is; és ha valaki Dombayt találná előttük említeni, bizonyosan
nem ott menne ki, a hol bejött.
Közönséges szokás a fiatal embert azzal búsítani, hogy házasodjék.
Kivált olyan családoknak nagy mulatsága ez, a hol nincs leány a háznál;
ezek tehetik azt a nélkül, hogy czélzataik iránt gyanút keltenének.
Ámbáréknál bizony van leány, de azért Lőrincz úr a kedélyesebb órákban
folyvást igérkezik Dombaynak násznagyul és abba a gyönyörű paradicsomba,
a kit uramöcsém alkotott, olyan virágszálat szeretne ültetni, a milyen
még nem virúlt a kondori pusztában. Lőrinczné asszony is sajnálkozik
néha Dombay magános sorsán. Eszökbe se jut, hogy a háborgatott szív
egyszer olyan hullámot vet, a mely megrendíti szívüket. Adjátok hát
nekem ezt a leányt.
Olyan kicsinynek tartják, hogy erre nem is gondolnak. Dombay maga is
érzi ezt és nem mutatja, hogy fáj neki. Egy pusztai pap, a ki, hogy
megérdemelje sovány fizetését, gyermekeket tanít, a mi még Perikles
idejében is rabszolga dolga volt!
De vajjon olyan kicsinynek tartják-e? Ez akkor tetszenék meg, ha egyszer
azt mondaná…
Úgy de azt nem mondjuk soha. Miért állaná útját ennek a leánynak, mint a
haramja az utazó hölgynek? Majd fölépűl a templom nem sokára, akkor az
lesz az ő háza, családja, öröme, pihenő helye.
Dína zongorához űl. Nem igen szereti ugyan, t. i. a zongora Dína
újjacskáit és Dína ezt jól érzi, de ezért kötelessége gyakorolni azt a
néhány darabot, a mit még a német szón tanúlt, anyja kedvéért.
– Most Dombay úrnak zongorázok. Melyiket parancsolja? Cserebogár vagy
Sík a puszta…?
– Sík a puszta? – kérdé Dombay fölrettenve. – Annak nincs dallama.
– Nincs ám az emberek között, mert már a madarak közé kerűlt az erdőbe.
– Sohasem hallottam.
– Óh, óh! hogy tehette ön le a vizsgáit? Hiszen az borzasztó
tudatlanság, a miben ön szenved.
Ujjai végig futottak a billentyűkön, azután elkezdte Tompa kedves dalát.
«Sík a puszta, se halma, sem erdeje…»
– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta
édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor
folytatta a dalt) –
«Sugár torony kilátszik a pusztára…»
– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem,
ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi
kegyed, mert annak nincs dallama.
– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt
mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve.
Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint
az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk
irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze
Tompát és Petőfit.
– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is
merem állítani Petőfié-e vagy sem?
Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen
az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára
maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt
apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először
láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt
viselve. Nem kisasszonykézbe való.
Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.
Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a
hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk
át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.
A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette
létre a leányka szívében.
Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem
gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a
melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –
Végre megtalálta a mit keresett.
«Sík a puszta, mint a pihenő tó…»
Megnézte a czímet. _Pusztai találkozás_. Azután elolvasta a románczot.
Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi:
«Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér
tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez
a pirulás?
«– – – – Isten áldja meg hát!
Felejtse el a szegény haramját,
A ki, a ki…» Itt megszakadt szava,
De érezte sarkantyúját lova – –
Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy
lugasba.
Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést
Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.
Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!
Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt
látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg
ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.
Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha
ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak,
nem untatta zongorájával.
A _Pusztai találkozás_ románcza volt a tükör, melybe a két lélek
egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát.
Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.
*
Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük
ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz
elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a
homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki
felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető
alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának
kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két
félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke
lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó
zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét
tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint
egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól
és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét;
de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra
kerűl.
De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb
örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal
besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület
ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes
reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a
templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött
büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és
annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes
magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre
hozta.
Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a
templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum
törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre
deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a
kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg
megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló
ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan
áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.
XI.
Szentháromság vasárnapján kivirágzott a templomhegy.
A harangszó végig csendűlt a pusztán, hogy minden asszony sírva fakadt
rá. Öreg emberek levették a kalapjukat és nem merték mondani: Hála
Istennek! – Érezték, hogy ez a szó igen köznapi ruhája volna annak az
indulatnak, a mit ők most az Örökkévalónak kivánnak bemutatni. De a
szegény embernél nincs a ruha olyan bőségben; azért meglátja azt az
Isten.
Soha nem látott rajban seregel fel a sokaság. A ki látja, nem hiszi,
hogy ebben a pusztában ennyi nép lakik. Nem is lakik; a nagyobb rész
vidékről gyülekezik a ritka ünnepre, minőt életében egyszer lát ember, a
legtöbbje egyszer sem.
Ott jönnek az egyházmegye papjai, a fekete gárda; élükön az öreg
esperessel, kinek hóna alatt aranyszegélyű biblia ragyog. Ebben egy
jegyzék Ezekiel prófétánál III. 23. _Kimenék a mezőre; és imé ott az
Úrnak dicsősége áll vala._ Erről fog ő ma prédikálni hatalmasan. A
nagybácsi, ki Dombayval fogja osztani az Úrvacsorát. Gódircz és Tarhalom
ifjú papjai, arczukon az önérzet kihivó ragyogásával; mert világos, hogy
a mennyivel jövedelmesebb az ő állomásuk a kondori lévitaságnál,
annyival különb férfiak ők ketten a kondori lévitánál. Ezek közül az
egyik keresztelni fog egy kisdedet, a ki három hónap óta várakozik a
szent keresztségre: a másik pedig egy igen ragyogó előbeszéd után fogja
összekötni és megáldani azt az új jegyes párt, a kit válogatott násznép
méltóságos csendben kísér fel a szent hegyre.
Mikor a papok hosszú sora belép, és letelepedik, minden kebel elfogódik.
Szent Lélek végy környül bennünket,
Szenteld meg szívünket!…
Mindenki megfogadja magában, hogy soha többé egyetlen egy vasárnapot sem
mulaszt el, hogy itt meg ne jelenne.
Igaz ugyan, hogy Talpárdi úr csak ritkán és akkor is csak vasárnap
délutánonként rándul ki birtokára; az is igaz, hogy Csont Ábel úr
homloka – mielőtt kellőleg megvedlett volna, – rövid idő múlva
érzékenynyé lesz a légvonat érintésére; Mecseki úr csakhamar rettegni
fog, hogy a boltozat – a mely gyengén van beékelve – (ő látta) le talál
szakadni, és őtet agyonütheti; Dávid úr ízlése a kálvinista éneklést
fogja megunni; hanem ha majd orgona lesz! Dámán atyafi még a
forradalomkor megfogadta, hogy templomba nem megy addig, míg stb. stb. –
Képzelhetni, minő feltételeket szabhat egy kiszabadult státusfogoly az
Úristen elé; Lőrincz úrnak – mint sejthetjük – más okai lesznek ritkán
láttatni magát.
Hanem azért, ha mi most szemközt állanánk velük, és ezt a jövendölést
elmondanánk nekik, mint Elizeus próféta a siriai Házaelnek, bizony nem
tudom, nem gyűjtenénk-e fejünkre eleven zsoltárokat.
Nézzétek ezt a búzgóságot!
Ne lakjék e helyben
Oly tudomány, melyben
Van földi salak…
Ezt énekli hathatósan Csont Ábel, a pliocen-theoria zászlótartója; és
Ihárosi Dávid a ki a fizikát tekinti a magyar és az összes emberiség
megváltójának. Ezt énekli most.
*
Gondolható, hogy az isteni tisztelet sokáig tartott. Maga az esperes úr,
mikor Talpárdi bizalmasan megkérdezte: Nem lesz-e nagyon hosszú? azt
felelte: Nem vagyok én légátus! (t. i. hogy a légátusok szoktak rövid és
kerekded prédikácziókat mondani). Be is váltotta szavát. Felségesen
beszélt, nagy-papi komolysággal és ifjúi kellemmel! Mecseki úr
elhallgatta volna estig.
Hanem elég is volt. Csak már a nagyszakállú nagybácsi ne tartana hosszú
beszédet. Ez a kivánság is teljesült; a nagybácsi röviden és a lelkek
mélyéig ható szigorúsággal intette a lelkeket töredelemre.
De azért elmúlt a dél, mikor a keresztelésre került a sor. A
keresztelési cselekvény rövid szokott lenni, tehát ezt könnyűlt kebellel
várták az urak.
Hanem a gódirczi atyafi ki akart tenni magáért, s azon föltevéssel, hogy
a kondori vadak bizonyosan soha sem hallottak még örömbimbókról,
mosolygó reményekről, angyalarczokról, csecsemőálmakról, anyakönnyekről,
fájó örömökről, elkezdette őket e hasznos tudnivalókra oktatni; azután a
béketűrő kisdedhez fordúlt, s szívrehatólag elszavalta neki mind azt, a
mit egykor Tompa _Fia születésekor_ annak bölcsője felett megírt.
Mindezeket bezárta egy hat szakaszból álló nyolcz soros verses imával.
Hadd lássák Kondoron, hogy a gódirczi nép meg tudta választani a neki
való papot.
Hiába erőlködött pedig. Mert Tarhalom ifju lelkésze titkon szintén
Tompával szerződött, bele vonván a közös akczióba Petőfit is; így a két
nagyhatalom támogatásával semmivé tette vetélytársa minden vivmányait, a
Szerelem gyöngyeinek és Családi képeknek egész özönét borítván a
boldogtalan új pár fejére, ráadásul megkoszorúzván őket 1. az
erény-virág; 2. hűség-virág; 3. szerelem-virág; 4. bizalom-virág; 5.
önzetlenség-virág szálaiból szerkesztett koszorúval, mint a mely virágok
számukra termeni fogják 1. a jobblét gyümölcsét; 2. a boldogság
gyümölcsét; 3. a megelégedés gyümölcsét; 4. a békesség gyümölcsét; 5. az
öröm gyümölcsét.
Dína elgondolta magában, hogy sohasem megy férjhez, ha azért a kis
mirtuskoszorúért ennyi vexát kell kiállani. Ennyit bizony, édes lányom.
Egy álló óráig kell hallgatnod Petőfit és Tompát, a miért eddig meg nem
tanúltad és csak azután kérdik meg tőled: mi szándékban vagy?
No de ennek is vége lett délután két órára és most már minden akadály
nélkül elkisérhetjük az egész közönséget ismert ligetünkbe, hol mindent
úgy találunk, mintha tegnap hagytuk volna ott, kivévén, hogy az asztalok
hosszabbak és az áldomások.
*
– Uram uram Csont Ábel uram, szállok az úrhoz!
– Állok elébe, Mecseki öcsém! – felelt a kihívott felczihelődve.
– Mikor ezen zöld lombok alatt legelőször nyiltak meg a mi szeretett
lelkészünk ajkai, ön volt az a szerencsés, a kihez a legelső szó intézve
lőn; ön volt az a boldog, a kiről lelkészünk magát a szent leczkét is
felvette: _«Vűn engemet az Úr és helyeztete egy mező közepette, mely
Csontokkal rakva vala»;_ és ismét: _«Ti megszáradott Csontok, imé én
bocsátok tibelétek lelket és éltek»_. Én fejet csováltam ekkor erre a
jövendőlésre s elgondoltam magamban: Szeretném én látni azt a lelket, a
mely a mi _Csont_unkat életre ébresztené. Soha hitetlenség oly
örvendetes módon nem lakolt, mind az enyim. A mit mozdúlhatatlanabbnak
hittem a pólusoknál és magánál a sarkcsillagnál, a mi _Csont_unkat ez a
lélek életre és mozgásba hozta. Mit kivánhatnék én, ezen való mostani
örömömben nagyobb áldást a mi pusztánknak, mint az, a minek
nyilvánítására jelenlevő kedves vendégeinket és az egész tisztelt
Atyafiságot e pohárral felhivom, t. i. hogy azt a lelket, a ki által
Isten ezt a csudát cselekedte mi közöttünk, a mi szeretett Dombaynkat az
Isten sokáig éltesse!
Éljent harsogott az erdő, éljent dörögtek a Fűzvárról hozott taraczkok,
és a fűzvári banda rázendítette a riadó hejjrát.
Ábel úr szembeszállt a kihívóval és elduruzsolta, hogy ha már annyiba
költ, hát Dombay ünnepélyesen neveztessék ki a kondori egyház
megalapítójának. Úgy is van már a familiának egy számfeletti tagja.
Legyen kettő.
Ezen szónoklatnak Dombay nem várhatta végét, mert jött egy ember, a ki
jelentette, hogy egy beteg a puszta felső szélén vigaszban óhajtana
részesülni ezen a szent napon.
Ez pedig kicsinált dolog volt az urak részéről, mert alig hagyta el
Dombay az erdőt, fölkelt Talpárdi úr és azt mondta Csont Ábel szavaira,
hogy igen is _legyen hát kettő_. Legyen a familia tagja Dombay, de nem
úgy, mint Árion atyafi, hanem egy kicsit _úgyabban_. Azt kivántuk, hogy
Dombay urat az isten éltesse: jó. De ha úgy kivántuk, hogy _közöttünk_
éltesse, és _nekünk_ tartsa meg: akkor atyafi uramék, azt mondom, elég
volt öt esztendő eklézsiásdit játszani. Hagyjunk fel ezzel a játékkal és
tiszteljük meg magunkat azzal, hogy alkossunk egy olyan
lelkész-jövedelmet, a mi az ő érdemeinek és a mi becsületünknek nem lesz
kisebbségére.
Hiszi vagy nem a Tiszteletes olvasó, bizony familia-gyűlést rögtönöztek
ott, és egy szó ellenmondás nélkül elhatározták, hogy a lelkészi hivatal
dijazására a közösből mérettessék ki a kellő terjedelmű szántóföld
terület, melynek végrehajtásával Mecseki úr bizatott meg, utasíttatván,
hogy ezen terület öt holddal nagyobb legyen, mint bármely más lelkészi
hivatalé az egyházmegyében. Az Árion-féle alapítvány ide nem
számíttatván. Azonkívül a kellő mennyiségű pénz és gabona deputamok.
Megbírjuk mi azt.
Az azonban nem volt kicsinált dolog, a mi ezután történt.
Dávid úr befejezve látta a maga művét. Ő ásta meg a csatornát, melyen
íme vigan foly a Duna, és első útját teszi rajta az a szép árboczos hajó
ott a szent hegyen. Műve magaslatáról kicsinyléssel tekint a törpe
lelkekre, kik Dombaynak úgy hujjákolnak. Pedig tudnák csak!
Megszállta az irigység dæmona.
– Már pedig öcsém, én csak azt mondom, én is megérdemeltem volna egy-két
szót, mert mindezt én hoztam mozgásba.
– Nem feledjük el Dávid, – szólt oda Talpárdi úr, – és ha feliratot
helyezünk a templom falába, oda lesz vésve: Erkölcsileg támogatta I. D.
Az urak kaczagtak, mert mindenki tudta, hogy Dávid úr az erkölcsi
támogatáson kívül egy szalmaszálat sem tett keresztbe.
– Nevethettek a mennyit tetszik, hanem azért mégis csak azt mondom, a ki
ökör és ló van ebben a pusztában, mind összefogva sem mozdították volna
ide Dombayt, kit én egy erkölcsi pókhálószálon ide támogattam.
Törődtek is az ő pókhálójával. Nevettek tovább, mert az nekik jól esik a
kávé mellett, s Dávid urat ingerli.
– A nevetéshez nem kell ész – neheztelkedék Dávid úr, és zavarában
felöntött egy pohár sashegyit, a melyre már semmi szükség sem volt.
– Mert az úgy történt, – fűzte tovább a tárgyat, a mit senki sem kivánt
tőle, – hogy luddá tettem először is a bamba tarhalmiakat, rászedtem az
esperes urat és lefőztem nagyságos urambátyámat.
A társaság figyelni kezdett. Dávid észrevette s még jobban lelkesült.
– Midőn megtudtam, hogy Dombayt a tarhalmiak az esperes ajánlatára egy
szívvel-lélekkel elfogadták lelkészül, oda törlészkedtem a
küldöttségükhöz és bárgyú pofával elmondtam, hogy mi is papot akarnánk a
mi zsenge egyházunknak s hogy az esperes atya ajánlott is valakit,
azonban mi nem vagyunk olyan tökkelütött fajankók, hogy valakit magunkra
tuszkoltatni engedjünk. Összenézett mind az öt szamár, megcsipték a
horgot. Mindjárt ki is jelentették, hogy köszönik a jó ajánlatot, de nem
élnek vele. Nem is nektek való, nagy tohonyák! Gyere Dombay! nekünk való
vagy. – Hát öcsém, ezt csináld utánam, ha legény vagy. De ehhez más is
kell ám, nem csak röhögni tudni.
Diadalérzettel nézett szét a társaságon, s észrevette, hogy az asztal
végén valaki egyszerre kiejti kezéből a fagylaltos kanálkát, sírva
fakad, és kendőcskéjét szeme elé tartva, sietve távozik. – Dína volt.
A társaság egy része fanyar mosolylyal fizetett a diplomácziai
leleplezésekért, mások ümgettek, a mit még Dávid úr sem magyarázhatott
helyeslésnek; mások hallgatva néztek maguk elé, mintha fontolgatnák
Dávid úr eljárásának erkölcsi értékét.
Volt a ki arra gondolt, hogy ilyen előzmények után talán nem is
örömünnep ez, a mit most ülnek, hanem tor.
A lehangoltság kezdett kényelmetlen lenni a szónokra nézve, mikor valaki
gyöngéden vállon érintette.
– Egy szóra Dávid.
Ihárosi felkelt és ment Lőrincz sógor után, a ki menetközben Mecsekit és
Csont Ábelt is magával intette.
A három férfi követte Lőrinczet az egykori szent sátorig. Lőrincz úr ott
megállapodott, és szemközt fordúlt Ihárosival.
– Ihárosi! Te azzal dicsekedtél, hogy ezt a becsületes Dombayt semmivé
tetted. Te egy körmönfont imposztor vagy.
Akkor hátat fordított, és csendesen távozni kezdett.
Ihárosi nézett utána. Szólni akart, de szó nem jött nyelvére. Csak állt,
míg ellenfele végkép eltünt szemei elől. Akkor ő is megfordúlt és
eltávozott.
Megállj!
Egyik sem ment vissza a társasághoz, a két tanú sem.
*
Ihárosi másnap reggel felkereste Ábel urat a méhesében.
– Két vén bolond! – fogadá Ábel úr, – kialudtátok magatokat.
– Tudod mi történt, – felelt mogorván Dávid, – az után nem szokás
aludni.
– Három vén bolond! – válaszolt Ábel úr, magát értvén harmadiknak.
– Mecsekivel.
– Négy vén bolond, – liczitált a gazda. – De még ez sem elég, mert ott
hat vén bolondnak kell lenni.
– Eh, mit nekem a regényes formaságok, én nem vagyok jurista. Minek oda
négy szájtátó.
– Tudsz a kardhoz?
– Tudok annyit, mint _az_.
– Az nem elég. Kardot nem adunk a kezetekbe, mert kiszúrjátok egymás
szemét, hogy arrul kódultok. Tudsz lőni? (t. i. embert.)
– Majd meglátod.